A kereskedelmi forradalmárok megint betömték a piaci rést, mert forgalmi dugóra aztán akkora igény van, mint Kelemen Annának a lófaszra.

A minél nagyobb médiafigyelem reményében már jóval előtte világgá kolompolták, hogy a taxisblokád évfordulóján majd egy szürkemarhacsorda vonul föl az Erzsébet-hídra, hogy majd gyalogsági támogatásukkal pár autó még keresztbe is álljon, mint a Csollány Szilveszter. A rendőrök persze már várták a seregletet, amit csaholó puliként szűk egy óra alatt le is tereltek a hídról, és még csak a csipát dörzsölték szemükből a dunai monitorok, mikor már a városi akadályverseny kezdődött meg: különböző állomásokkal, megannyi mókával, számháborúval, biztos volt idő előtt bebaszott matektanár is.

Tiszteletemet tettem ma a Magyar Gárda avatásán, mert amint arra már utaltam, elhatároztam, hogy Cousteau kapitánykényként most alámerülök a hazai radikális szubkultúrában, hogy aztán dokumentáljak mindenféle csudát, csikóhalakat, szittya harcsákat, kékszemes ostorosokat. Cigányponty persze nem akadt a horgomra, mert azok olyan helyeken ívnak, hová még a Provident se meri nagyon betenni a lábát, hacsak nem a rettenthetetlen Frei Tamás vezeti a missziót.

Jól fölszerelkezve érkeztem meg a Hősök terére. Keszon betegség ellen betettem egy kisebb üveg töményt, és kokárda is került szimatszatyromba, hogy legyen nálam paszport, hátha igazoltatnak, mert azért mégse úgy nézek ki, mint egy autentikus turulreptető: le se tagadhattam volna, hogy csak próbaidős magyar vagyok. Ennek ellenére nekem is osztogattak mindenféle röplapokat, így ha kiolvastam őket, akkor lesz mibe csomagolni a csécsi szalonnát. Hát már ezért megérte, kit érdekel, hogy közben egy lelkes néni véletlenül herén döfött az esernyőjével. Egyébként volt ott minden, mint a búcsúban. A kihelyezett szittya-shopok rekord forgalmat bonyolíthattak, nem messze tőlem pedig valaki akkora árpádsávos zászlót lobogtatott, mely három franciaágyat is beterítene. Nem kötnék bele a fasziba, volt egy karja, no. Csodálattal adóztam. Akár annak a kapitális méretű kokárdának, mely töpörödött, a chilei napsütés cserzette öregember gazdáját szinte teljes egészében beterítette, szóval csak egy hatalmas kokárdát láttam, mely ide-oda kolbászolt, mint zsidóban a fájdalom. Minő szürrealitás, egy csipetnyi Twin Peaks.

"Itt az írás olvassátok, érett ésszel józanon,

 Benne megtalálhatjátok, mit tanít bölcs Salamon."

Úgy gondoltam, hogy a szombat estét erőgyűjtéssel töltöm, rántott hús, szőlőcukor és egy kis gyógylikőr, mert aztán szándékozom kimenni a Magyar Gárda avatására, helyszíni riport, miegymás: alámerüljek, hogy aztán dokumentáljak nektek mindenféle csudát, mint valami Cousteau kapitány, vagy inkább Leni Riefenstahl.

Nem terveztem, hogy ma bármit is firkantanék, noha a műsorújságban az Amerikai nindzsa második részét már a múlthéten úgy bekarikáztam, hogy kezet szúrna bármely vaknak. Hisz jó film az, van már benne őrült tudós is, ki úgy nevet, hogy muhaha, génkezelt szupernindzsák, napcserzette, egyszer karatézó, máskor hümmögő Dudikoff, azzal a néger jóemberrel. Szóval nem csoda, hogy egyszer még a Három kívánságban is ezt a filmet kérte egy olyan különleges kisfiú. De csak egy jelenetet kapott, mert hiánygazdaság volt.

De én kétszer egymás után nem nindzsázok. Lesz még arra lehetőség.

Egy igazán jó film ott kezdődik, hogy vannak benne nindzsák. Színes, kefélő nindzsák.

Ezért a hétvégén, annyi szenvedés közt, oly sok viszály után, végre mintha csak hájjal kenegetett volna a TV2. Leadták ugyanis az Amerikai nindzsa – saga első részét, a nagybetűs Nindzsás Filmet, mely az egyetemes emberi kultúrának kanonizált alfája és omegája, de annyira, hogyha hamarabb születik meg, akkor ezt írják aranylemezre és küldik föl a Voyager szondákkal a világűrbe, nem pedig Beethovent, a Beatlest vagy az Újszövetséget.

A mostani SZDSZ nélkül talán már rég visszasüllyedtünk volna a sötét középkorba.  

Valami büdös Mucsába, ahol csak lidércfények világítanak a nádi embereknek, kórházreform helyett pestis tombol, komondor galerik kölyöklábszárakkal fogpiszkálnak, földesurak falusi szűzlányokat gyaláznak addig, míg kesely paripájuk meg nem adja a kegyelemdöfést.  

De szerencsére van. Megfogyva bár, de törve nem. Hiába lépett már ki Bauer Tamás is. 

Így menten közbelépnek egynémely szadeszosok, ha egy plébános csak egy tábla csokiért zsákmányol ki egy tizenkét éves ministránst, holott egy szopásért köztudottan legalább három csomag Raffello dukál, meg falanxba rendeződnek, ha a tornasor eltörléséről van szó, mert az olyan poroszos, és sérti a személyiségi jogokat, de annyira, hogy a legalacsonyabb srácnak a megalázottságtól rögtön visszaszáll a heréje. Ejj, de náci dolog ez az evolúció. 

Hát elért minket a felvilágosodás, és már annyira vakít, hogy a krisztusi kegyelem törpe fénye inkább depressziósan bezárkózik egy vak dióba. Pszichiátert neki. Tágul a világegyetem. 

Üdv mindenkinek! Megérkeztünk Görögországból. Először arra gondoltam, hogy írok valami szaftos beszámolót nektek, aztán mikor megláttam, hogy az MSZP milyet szülinapozott, akkor a színes szoci lufik menten beindítottak valami pavlovi reflexet, de sajnos csak odáig jutottam, hogy leírjak pár kulcsszót, minthogy szafaládé, füstölt sprotni, öregasszonyok korpás papucsa, aztán nem jutottam tovább, mert hiába volt a mediterrán napsütés, agysejtjeim megfáztak az  aldehidben, és egyelőre a depóban nyögnek. Kell kis idő, kis csipkebogyó, majd valamikor a héten sort kerítek a szocikra, fix ez, mint a gázáremelés. Addig is jobbulást Horn Gyulának, én pedig előkapartam Nektek egyetlen görög témájú versikémet (ha leszámítjuk a "szeretném megbomlott héroszként Thessalia zord, vad hegyeit járni / bódult cafkák korbácsolt hátát üvöltve lehányni..." csilliárd-milliárd éves kétsoros töredékemet, amiben majd egyszer biztos lesz egy ének-vének rímpár, ha). Ez az alábbi itten jó régi alkotás. De mennyire. Mirelit, kissé rágós tintahal, de asszem fogyasztható. És az egyetlen GÖRÖG. Minden jót. Köszönöm az érdeklődést.

ROCKTÉRÍTŐ

Vannak emberek, akik már a fizikai halál előtt megszűnnek létezni. Ilyen Pajor Tamás is.

Volt egyszer a Neurotic.

A már nevében is bizalomgerjesztő formáció a hetvenes-nyolcvanas évek nagy hatású nyugati igéjének, a punknak volt az egyik első nevezetesebb vasfüggönyön inneni megtestesülése, vámpíros arcfestéssel, bakanccsal, bőrjakóval, vécélánccal, ziherejsztűkkel, még 1981-ben, frissen érettségizett, koppintó ifiurakként. Aztán később elkapta őket a nyugati újhullám, és legvégül egész a funkyig sodródtak: trombita, lánykórus, miegymás; mindez vandalizmussal és szuicid performanszokkal fűszerezve. Az évtized második felére talán a leghírhedtebb underground együttessé avanzsáltak, köszönhetően a kultikus frontembernek, a néhai Pajor Tamásnak. Őstehetség volt, olyan szövegeket írt, hogy eldobod az agyad. Ha száz évvel korábban születik, ő ihlette volna a géppuskát, úgy szövegelt. A többi bandatag nevét a farkam se tudja. Mehetnek a balettba ugrálni, már elnézést.

Pajor Tamás. Ő lehetett volna a magyar rockzene első számú halottja. Magyar Jim Morrison, alfa-ikon, kinek összefirkált sírkövéhez lányok zarándokolnak, hogy otthagyják monogramos szívecskéjüket. De nem lett.

A minap az UFI utódlapjában, a Reakcióban olvastam egy interjút, melyben az ifiurak Szombathy Pált, a Magyar Televízió műsorvezetőjét faggatták, aki a kézenfekvő kérdésre, miszerint milyen műsorokat szokott nézni, a legnagyobb megdöbbenésemre azt felelte, hogy már hat éve (!) nincsen televíziókészüléke, mert azelőtt ülni csak időpocsékolás. Igen, ezt mondta Ő, a foglalkoztatott tévés műsorvezető (Á la Carte). Hát erre menten megindult a nyálelválasztásom.

Mikor Erdélyben voltam osztálykiránduláson, volt szerencsém meghallgatni egy falusi plébános prédikációját. A jó pásztor kifejtette, hogy a televízió, az a Sátán szeme, megigéz, megbabonáz, és hatalmába kerít, mert a Gonosz abból támad, kinyúl, és belevájja magát a retinánkba, mint a Poltergeistban, és beférgeli magát az agyunkba, mint egy egzotikus galand. Veszélyes, no. Pozor!

"Zseninek születni kell. Tudom, hogy ez bassza egyesek csőrét, de hát ez van."

(Pozsonyi 'Bucó Ádám')

Különösebben nem törtem most magam, mert az alábbi filmecske önmagáért beszél, és amúgy is, a döbbenettől szóhóz se jutok. Napokba telhet, míg feldolgozom.

Életemben nagy törés volt, meg is álltam a fejlődésben, hiába a sok Calcium Sandoz, mikor Kerényi Imre Szerintem című korszakos műsorát levették a képernyőről, mert hisz az emberiségnek akkora útmutatója ő, mint a vörösbor. De végre van másik. Pozsonyi Ádám, aka Bucó, a Demokrata zsebtévén. Sínbe kerültem. Van megint ketrecben gyűlölködő hakapeszi maki, akit kamerával dokumentálnak, hogy ilyen is van, baszd meg.

„Én vagyok a világ világossága,

Aki követ engem, nem jár sötétben,

Hanem övé lesz az élet világossága.”

                                                                                                                                 (János 8, 12)

                             „A legjobb beszéd, amit valaha hallottam…” (Sas József, humorista)

Churchilli verbunk, hruscsovi paradigmaváltás. Ilyen beszédet utoljára kicsiny hazánkban, ebben a kurva országban, Kun Béla mondott a budapesti vasas szakszervezetnek, hogy vedd már észre, jönnek a tótok, románok, veszélyben a munkáshatalom, hagyd el asszonyod, és lépj be a Vörös Hadseregbe, különben nemcsak Eperjest baszhatod, hanem a kopasz kölyköd balatoni üdültetését is, meg az ingyen mozit a Bazilikában. Be is léptek, jött is az északi hadjárat.

És ha már a Tanácsköztársaság. Lukács György 1918 decemberében még azt írta egy dosztojevszkiji parafrázissal élve a Bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében, hogy az igazsághoz nem tudjuk keresztülhazudni magunkat. Vagyis a jó cél nem legitimálhatja a nemtelen eszközöket. Ennek ellenére pár hónap múlva a Tanácsköztársaság művelődésügyi népbiztosa lett, és erőszakos kultúrpolitikai intézkedések egész sorát hozatta a régi világgal való leszámolás jegyében. Mert ő álmodott egy jobbat, igazán jót, de mivel a pórnép korlátolt, nincs más, hát erővel kell elvezetni oda. Oda, ahol még a kövek is üdvözülni fognak. Nyugalom, érted jöttünk, nem ellened – ahogy az ávós mondja éjszaka Kovácsnak a régi viccben. Sas József biztos ismeri.

Amikor Gyurcsány Ferenc tavaly tavasszal a szarból visszahozta a kormányzást, akkor úgy gondoltam, nem semmi ez az ember. Akkora teljesítmény ez, mint amikor Mel Gibson/Martin Riggs kilencszáz méterről lelőtt egy kambodzsait, talán ha hárman lehetnek a Földön, akik utána tudják csinálni. Kezdek hinni ebben az emberben, lendületben az ország, pörög a gazdaság, cseperedünk, növekedünk, szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország. Orbán Viktornak meg agyára ment az Egy Gyűrű, démonokkal küzd. Láthatta mindenki a tévévitában. Egy sötétben bujkáló, rémhírt terjesztő ellenforradalmár, egy reakciós, aki reklámszatyorral a fején ijesztget, az olyanokat pedig már kinézzük, unter uns gesagt. Naiv voltam, mint Szőke Panni, ki fölment Pestre, aztán seggbekúrták minden este.

És már menten az elkúrásnál vagyunk. Az őszödi beszédnél, mely akkora nyelvemlékünkké avanzsált, mint a Halotti beszéd és könyörgés. „Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk?”

Hát ott kiderült.

Hogy miképp szivárgott ki, az rejtély. Talán majd egyszer filmet forgat róla Oliver Stone, ha megnyeri Kevin Costnert.

Persze már voltak egyértelmű jelek, például a nyári megszorítások, hogy a kormány az utóbbi bő másfél évben csak egy mátrixban tartott minket, és ha lekapcsolnak a gépről, akkor szembesülünk minden szarral: eltűnnek az odaadó csöcsös nők, és jön a rút Mad Max-i világ, ahol öt gallon szuperbenzinért megy majd a gyilok. Mert hazudták a kormányzást.  Átbasztak.

A helyzetet súlyosbítandó, pedig „Nem az a legnagyobb baj, hogy megcsaltál, hanem, hogy nem vallottad be időben, Jockey” – mondaná Samantha két viszkiszóda közt, mígnem végleg beájulna az asztal alá bánatában, miután már szétverte a konyhát.

És mégis, és mégis, én nem vágtam feléjük kávédarálót, erőt vettem, és elnéztem úgy ahogy, mert akkor nekem tetszett a nagybetűs Őszödi Beszéd, ahogy újra és újra visszaolvastam az egészet. Az egészet.

Voltak ugyan benne necces részletek, minthogy „fantasztikus egy országot vezetni”, amire Semjén Zsolt menten rámondhatja, hogy hát ez az őrült világhatalomra tör, de engem nem érdekelt, az se, hogy kurva országozott, a felháborodást meghagytam az amishoknak, tüdőgatyás nyelvművelőknek és Wittner Mária boldogasszanynak. De végre azt láttam, hogy van egy ember, sőt, az Ember, aki tenni akar, történelmet akar csinálni, leszámolni a régi szarral, a fenntarthatatlan struktúrákkal. És ez tetszett. Akkor Lukács Györgyhöz hasonlóan én is elfogadtam, hogy az igazsághoz talán keresztül tudjuk hazudni magunkat, csak akarni kell. Hisze a világ egyik fele akaratból épül.

Őszödön észhez próbálta téríteni a fröccsöző szocikat, megannyi Pató Pált, felpofozta őket, hogy basszátok meg a költségtérítést, hitel eztán már mindig csak holnap lesz, mint alattunk a Molnár Presszóban, és ha akartok valamit, akkor tessék üvegeket gyűjteni és visszaváltani, és különben az se érdekel, ha elbukjuk az önkormányzati választásokat. Mert van fontosabb. Sokkal fontosabb. Tenni kell, baszod.

Reformokat, itt és most!

Ha bemegy a tévébe, és ott mondja el az egészet, mennyire zavarja, hogy az édesanyja Pápán jobb kórházi ellátást kap, mint akárki fiaborja, akkor azt mondom: ekkora demagógiát baszd meg, nézek inkább Echo TV-t. De így, hogy zártkörben hangzott el, a közvéleményt elvileg kizárva, nagyon autentikusnak tűnt. Ez az ember talán tényleg komolyan gondolja. A Kertmagyarországot, azt.

Hogy álmodik egy olyan világról, amilyeneket csak a jehovás füzetekben vizionálnak. Ahol a képeken a bajszos Lionel Richie simogatja a fehér bárányokat, a szkinhedek és a farkasok cigány árvákat szopatnak szoptatnak, a bőség asztaláról mindenki egyaránt vehet, mert kövér pontyok ugranak maguktól a szákba, egyesül Korea, meg úgy általában a szivárvány.

Hogy Gyurcsány Ferenc a lángoszlop, és követni kell. Mert ő a kiválasztott, kinek misztikus anyajegyek vannak mindkét farpofáján. Bízzál bennem űrbázis. Hát rendben, toszd meg és uralkodj. Csináld meg, láss  a szíveddel, és ne hallgass a rossz tanácsadókra. Gyerünk előre! Igazi átalakulást, nem olyat, hogy tíz falu építsen egy templomot, mert az a huszonegyedik században már nem reform.

„Enyém volt minden áldomásod,

Én voltam a lelked, a másod,

Megkoszoruztam a fejed,

Szerettelek.”

De mielőtt újabb lábakat, meg kitinpáncélt növesztettem volna, és egy hosszú kafkai folyamat végén talán átvedlettem volna Bolgár Györggyé, be kellett látnom, hogy Lángoszlop Úr helyett legfeljebb csak Baló György autója fog világítani a pesti éjszakában.

Eltelt egy év.

Nem látom, hogy bármi nagy reform is történt volna. Akik látnak, azok jelentkezzenek, és kisorsolok közöttük egy Paula Abdul cédét. Mert az még nem reform, hogy lerakunk egy automatát minden rendelőbe. Legközelebb talán a nyerőgépbizniszt monopolizálják, és azt kezdik el rakosgatni a kocsmába, hacsak dühbe nem jön Bud Spencer.  A cseperedést se látom nagyon. Az autópálya ugyan szép dolog, települ mellé mindenféle jóság, lesz itt Cobra 11, und so weiter, de azért a köröshegyi viadukt, ugye, az ciki. A négyes metrót már szintén nem értem. Néha már azt hiszem, Demszky Gábornak úgy monomániája, hogy metróval jusson el Kelenföldig, mint Mr. Mortonnak a Volt egyszer egy vadnyugatban, hogy vasúttal a Csendes óceánig, mielőtt végezne vele a csontrohadás.

Az is szép dolog, hogy sok pénzért várakat, templomokat újítanak fel, de ettől nem lesz olcsóbb a bérletem és a melegszendvicsem, meg még sorolhatnám. Én ilyen diák vagyok.

„Galád vagyok? Galád az Élet.

Bűve miért nincs az Igének?

Vággyal, kínnal, miért gyötör

Pénzes gyönyör?”

De mindezt elviselném, hogy van itt sírás, rívás, meg fogaknak csikorgatása, ha látnám, nem is azt, hogy amott már a Kánaán, de hogy van koncepció. Terv, menetrend. De eltelt másfél év, és még mindig alapkérdésekről folyik a vita. Ezeket már rég le kellett volna rendezni, talán még az előző ciklusban, hogy most azonnal cselekedhessenek. Össze kellett volna ülni egy földalatti bunkerban, ha nem is a Sziklás-hegység belsejében, de mondjuk a budai vár egyik pincéjében, vagy a Halász borozóban, és kidolgozni, lépésről-lépésre, hogy mi a teendő (Sto gyelaty - szocik, ismerős?). Ehelyett csak kapkodnak, és full-feleslegesen éjjel-nappal fasisztáznak, mert hát szocialisták ők, akárki lássa. (vö. Fortélyos félelem igazgat)

Reformokat, persze, sitt és fost.

Nem kormányoznak jól, és ez enyhe kifejezés. Ez pedig politikailag már súlyosabb, minthogy végighazudták az előző ciklus végét. Mert több mint bűn. Hiba.

Gyurcsány Ferenc menni fog. Mennie kell. Lesz ideje a blogomra kommentelni, és  nyugodtan írhat majd baszott jó könyveket a modern magyar baloldalról. Mert aki nem tudja, az tanítja. És aki tanítani sem tud, abból lesz a tornatanár.

„S eladtalak, én fejedelmem,

 

Mert az Élet az én szerelmem,

 

Mert én is álmodok nagyot:

 

Költő vagyok.”

És ha már mennie kell, akkor magával vihetné Orbán Viktort is az egészpályás letámadásaival, mint egy Dugovics Titusz. És akkor talán mégis bekerülne a történelemkönyvekbe, amit Őszödön annyira szeretett volna. Bár ez így is garantált már. Immáron kétes dicsőség.

Nem így gondoltuk, se ő, se én.

Szerintem Lukács György se. Hogy még az utcakövek is üdvözülni fognak.

UPDATE: a szociális népszavazás után: A kút és az inga

Vannak örök vesztesek. 

Ilyen a Prérifarkas, Al Bundy, a balfasz Gyagyás Tódi, vagy nálunk az öngólok legnagyobb mestere, a TV2, amely minél inkább kapálózik, annál jobban csak a saját érdektelen szarába süllyed.

Nos, ez a mesterlövész, kifordított bűvös vadász, most ünnepli tizedik születésnapját. Kamaszkorba lépett. Vágjunk hát az arcába egy tortát, mert jó poén az; ha fingunk is mellé, talán van akkora humor, hogy beférjen a Citrom-kabaréba. Mert volt ilyen is, igen. Mire nem jó egy visszatekintő, húzzunk papucsot, szolidan szaros csíkos köntöst, és menten csoszogjunk ki cavintonért, ki ne maradjon bármi is.

Az én életemben is voltak igazán cinkes pillanatok, sőt, néha egész periódusok, de mégse teszem ki azokat az ablakba, mint egy páfrányt, Brezsnyevet, vagy egy csokimikulást, hogy mindenki lássa. A TV2 ellenben most heteken át ezt teszi, minden hétvégén, főműsoridőben, közel két órában.

Néhány gondolat a terrorizmusról. 9/11 e heti évfordulója okán.

A MESE

Valamikor az új évezred kezdetén, egy hideg és elhagyott sötét szobában, mit csak a szexcsatornából kivillanó fehér zoknik fénye világított be néha, egyedül feküdt ágyában meztelenül Jean-Claude Van Damme. Részeg volt, mint minden éjszaka, mióta először egy filmje megbukott. Lassan már tíz éve volt ez. Újabban már a mozik se játszották, a boltokban por lepte el az eladatlan kazettákat, a nyirkos raktárakban penész rágta őket.

Jobb kezével láncdohányzott, a ballal pedig még meg se borzolhatta rendesen egyre gyérebb szeméremdombját, már ösztönösen nyúlt is a vodkás üvegért. Nagyot kortyolt, majd magához szorította a palackot. Szerette. Négy óra volt, kintről kakaskukorékolás szűrődött be a rolón át, és erre a tévében menten kegyetlenül véget ért a pornó. Zsanklód dühében falhoz vágta a távirányítót, mitől leszakadt az Időzsaru bekeretezett-üvegezett plakátja és ezer darabra tört, akárcsak a tegnap ittasan megfejelt feszület, vagy negyedik házassága előtt a tükör.

 A büdös kurva istenit! – fakadt ki a sztárból. Majd még egyszer. Hát még mindig nem félt tőle. Igaz, nem is volt már vesztenivalója. Egykor a világ királya volt, de Cosmodisk nélkül most már a seggét se tudta fájdalom nélkül kitörölni, hát ezért is szedett megannyi tablettát. Szerencséjére már napok óta nem kellett szarnia. A rajongói is elhagyták, hát úgy érezte, a székrekedés maradt az egyetlen barátja. És az ital.

Igen, a fortélyos félelem igazgat itten.

Mint az közismert, nemrég estefelé a pesti úti Tescóban egy anyuka csak egy pillanatra nem figyelt, míg levette a polcról a likőrt, és már addig valami idegenek elkábították és eltűntették a gyermekét. A gyereket később a mosdóban találták meg, átöltöztetve, kopaszra nyírva. Micsoda rejtély, micsoda horror. Csak vinnyogott a Sátán kutyája, és menten különadással jelentkezett a Kékfény és a Csellengők.

A nyomozók előbb szervkereskedőkre gondoltak, talán bolgárokra, de lehet, hogy földönkívüliek voltak, esetleg a hibernálásból kimászott Gumiember, kinek zsenge máj kellett, hisz korábban a Bajor Imréét kiköpte, mert abban már nincs vitamin, se hemoglobin. Csak zsíros szaft. Mit szaft, egyenesen zaft. Gyerek kellett neki, mint a hammelni patkányfogónak.

Hibás diagnózis.

"Szépen lassan mindenünk leépül, nemsokára elmúlik a nyár."

Vége. Vége. Itt a szeptember, amott már hó takará el a bérci tetőt, Szellő István is mintha korpásodna. Hiába, jön már a hideg, ősz-tél évszak, támadnak a pingvinek, a Csillagkapuban és az utcákon egyre csak szaporodnak a rozmárarcúak, és a keserű vég az lesz, ha arcomba fröcsköl egy fókafasz. Meghalsz, megpusztulsz, halál.

Ejj, de büdös nagy fájdalom ez.

Szijjártó Péter bejelentést tett. Márpedig arra mindenki fölkapja a fejét, mert az ritka, mint a zsidó bányász.

Szóval: lemond frakcióvezetői posztjáról a győri közgyűlésben, amit azzal indokolt, hogy minden eddiginél intenzívebb belpolitikai helyzetre számíthatunk, s ez jóval nagyobb terhet rak rá. No igen, a helyzet fokozódik. A Dunán már úsznak fölfelé a békaemberek, a vizák se harapnak. Most kell a dupla szív és a tripla tüdő.

Már ha vannak szervei neki, mert ez egy robot. Élő szövet a belső fémvázon, és köztünk mozog minden önálló vélemény, indulatok vagy tökösség nélkül. Ez utóbbit nem kompenzálja, hogy legkedvesebb újságja a CKM, amit múltkor lenyilatkozott, még jó, hogy azt nem tette hozzá: „ha érted, mire gondolok.” Amúgy kedvenc étele a tonhalas pizza, élete legnagyobb élménye a gyulai nyári tábor (?), és megrögzött Neoton-rajongó. Programozhatták volna jobban is, bár Gyulán még nem voltam, és a tábortűzös gitározástól meg mindig is idegenkedtem.

És jelenleg ő a Fidesz kommunikációs igazgatója. Azt a Deutsch Tamást váltotta, akit mostanra már végleg leamortizált a sok nő, és így ránézésre a még több hasis. Ez a csere nagy húzás volt, he, Orbán egy valóságos Kaszparov. Szijjártó Péternél alkalmasabbat nem is találhattak volna, már ha nem akarnak választást nyerni.

Mondom az uramnak, Tibi.

Hetek óta még az orromból is a Magyar Gárda folyik. Sokakkal ellentétben én nem kiáltottam fasizmust, és úgy voltam vele, ha ez kell nekik, ám legyen. Szerveződjenek, aztán lapátoljanak szart, segédkezzenek árvizeknél, meg osztogassanak ingyen jojót, kotont és szaloncukrot, ha valóban ennyire fontos nekik a nemzet. Felőlem bohóckodjanak nyugodtan, mert demokratának lenni annyi, mint kefélni. Ha valaki fecskét húz, attól még nem fog repülni.

Csak az egyenruha miatt voltak kis aggályaim: mert ha ezek ide-oda masírozva, csapatostul megjelennek, akkor az öreg nénik, vén kommancsok, menten szívrohamot kapnak. Rosszul gondoltam. Ahogy az avatáskor elnéztem őket, ezek inkább tűnnek egy vasárnapi néptánccsoportnak, mintsem valami erőnek. Fekete mellény, fehér ing. Megannyi Bálint gazda. Úgy látszik a boltokból előttük már minden komolyabb jelmezt (Batman, Darth Vader, Gorbacsov stb.) kikölcsönöztek.

Fogatlan oroszlánok. Csak a filoxéra reszket tőlük, bár így összeállva azért tán Edgar Davidsot is megvernék, nemhogy engem. De attól ez még egy vicc.

Ez az érzés csak erősödött, mikor Vona Gábortól megtudtam, hogy egy óvodás is tag már, aki gondolom az első legójából is jurtát épített, továbbá, hogy, khümm, Wittner Mária a zászlóanya. A megbízott főparancsnok pedig nem más, mint Usztics Mátyás, a „magyar termék fogyasztási mozgalom” vezetője, mely csak meggy márkát iszik, és bojkottálja  a zöld kecsapot.

Kac-Kac. Usztics Mátyás, megbízott főparancsnok. A magyar Stratéga. A Férfi.

Ma késő este két sokk is ért.

A Pax tévén láttam egy kártyavető jóst. Szakállas, alkesz, kigombolt tescó hawaii-ing. Emeltdíjas. Még jó, hogy márnákat nem belez, és nem ikrából vagy kisfröccs-zaccból olvassa ki a jövőt.  Úgy artikulál, mint a legantiszociálisabb BKV-sofőr. De még nála is meredekebb volt a Túlélésből jeles (2003) című Dolph Lundgren opusz az RTL Klubon.

A filmet csak a dadaizmus keretén belül tudnám elhelyezni. Hiányzik belőle minden értelem, vagy kohézió, ezért hát előre közlöm: ez az ismertető is teljesen zavaros lesz, mert ez a mozi nem más, mint egy másfél órás delirium tremens - a rosszabbik fajtából. A rendező (Sidney J. Furie) ipari szeszt kombinálhatott technokollal. A végén már azt vártam, hogy a teljes zűrzavarból mikor emelkedik ki egy fehérre mázolt Szikszai Etus.

Sok minden történt ma. Felavatták a Magyar Gárdát, ami kell is, mert hisz megint kísértett a kádárizmus szelleme: Bács-Kiskunban az a grízes tészta okozott ételmérgezést, ami szinte köztudottan Kádár János kedvenc étele, hát így állt bosszút a sírgyalázásért. Továbbá a mai Blikkben van egy expresszív írás arról, hogy kit és hogyan szopott le Kelemen Anna, meg hogyan dugatta meg magát négy úrral és egy pezsgősüveggel, de még ennél is érdekesebb az utolsó oldalon található cikk az igazi Ryan közlegényről. Igen, ez most ilyen pacifista írás lesz.

Elpicsáztuk őket.

Ha én lennék a Népsport főszerkesztője, akkor ez lett volna a címlapon. Mert erről van szó: ahogy mondani szokták, kiütöttük őket, mint diszkóskurvát a redbullviszki. Hát mekkora siker ez, emellett az is eltörpül, hogy megszületett Bálint Antónia kislánya. Az a magyar válogatott verte el az aktuális világbajnokot, amely tértől-időtől függetlenül ’86 óta permanens szopóágon van, lehetett kapitány itt Mezey doktor, Verebes mágus, Mészöly, Csank, Bicskei, Bozsik, anyám kínja. Lui Padre még nem volt. Talán Havas Henrik kéne.

A mélypont az volt, mikor tavaly ősszel Bozsik Péter ’rutinos’ válogatottja Máltán kikapott öt pincértől, két portástól, három halásztól és egy plébánostól, meg csereként beszállt egy benzinkutas is. Már-már szégyelltem, hogy magyar vagyok.

Akkor jött a fiatalítás koncepciója. Hogy a sebőkvilik helyett jöjjenek a nutellán felnőtt faszagyerekek. Meg Várhidi Péter kapitány, az ifjak nagy barátja, aki tíz éve egyszer beugróként bajnok lett az Újpesttel, azóta pedig többnyire a mágneseket tologatta szakkommentátorként.

Kapitányként olyan kaliberű forradalmat harangozott be, mekkorát ötvenhat óta csak a zsíroldásban tapasztalhattunk.

Micsoda esőfelhők voltak ma, rengeteg vihar. Világvége hangulat. Ákosnak kéne megírnia.

Utoljára tavaly augusztus 20-án láttam ilyet, vagy mikor XVI. Benedek a megválasztása után először integetett erkélyről a Szent Péter téren, és a nagy sötétségben leginkább Szarumánként hatott, mintsem pápaként. Óh, de mégse, sokkoló volt ugyan, de akkor se volt annyi cumulonimbus, mint ma.

Ellenben az Indiana Jones-ban, mikor a nácik erőszakot vettek a frigyládán, mit egykor Sesonk fáraó raboltatott el (1Kir 14,25), palotájába hurcoltatott, de Isten a gyalázatért szörnyű homokvihart küldött, mely egy teljes esztendőn át tombolt, és egészen betemette Taniszt, az ő bűnös városát. Hát lesújtott Isten haragja. A nácik meg ugye végül villámoktól füstöltek el a filmben. Csak Jones élte túl, és az alkoholista Marion.

Igen, az időjárásban manifesztálódó isteni büntetésről lesz szó mostan.

Özönvíz? Szodoma? Megvan?

Nyugalom, nem arról van szó, hogy az allergiámra szippantott Novorin szétmarta volna maradék ép agysejtjeimet, s most fekete bocskaimat felhúzva, búvárszemüvegben páncélos-parancsnokot játszva parádéznék a tükör előtt a Panzerlied ütemére.

Ellenben Szekeres Imrével valami hasonló történhetett. Ugyanis rájött a tanker-romantika. Meg a fel vörösök, proletárok. Ejj, ejj, azok a régi beidegződések.

Eredetileg nem erről akartam írni, de hadügyminiszterünk freudi elszólása most prioritást élvez. Mindig lenyűgöz ez a Szekeres Imre. Minden kormányátalakításkor vagy pozícióharckor rádöbbenek, hogy olyan ő, akár a Magnumban Higgins, akiről minden részben kiderül, hogy minden volt már, az autóversenyzőtől a zöldsapkásig, nepáli gurkáig. És ezért mindenhez ért. És minden lehet. Ahogy mondani szokták: olyan sokoldalú, hogy szinte gömb.

Igen, az elmúlt bő egy hétben elszigetelve voltam. Így nem is tudtam reagálni, időm se volt, energiám se. Más volt a nagy terv Sziget alatt. Konkrétan az, hogy utolsó nap fölszedjem régi nagy múzsámat, Juliette Lewis-t. De nem jött össze, persze csak azért, mert lekéstem a koncertet. Túl sokáig tartott az erőgyűjtés, és végül túl sok lett a szósz. Biztos sokaknak ismerős. A beszakadás.

És akkor most képzeljetek ide egy cifra káromkodást, mintegy invokációként.

Ugyanis Sziget végére majdnem úgy leépültem, mint Mr. Morton a Volt egyszer egy Vadnyugatban. Mentálisan, fizikálisan, intellektuálisan, emocionálisan. Más téren talán nem, hiába is erőltetem megroncsolt agyam.

Merthogy a fejem már az első éjszaka szétrúgták. Mentő lett a vége.

Ilyen se volt még. Megvédek egy gépet, amikor alapértelmezve utálom őket. Default.

De most mégis. Mert a szarrágást még amazoknál is jobban utálom. Márpedig a friss Magyar Narancsban szerintem annak lehetünk tanúi, a Hét kis kritika rovatban, Varjasi Farkas Csaba prezentálásában. Farkas úr ugyanis fölényessége teljes tudatában kegyetlenül megalázza a www.webforditas.hu oldalon fellelhető új fordítóprogramot. Arcon köpi, felpofozza, csengőt köt a nyakába, háromszor seggbe rúgja:

„Ilyen marhaságot kitalálni sem lehet. Fordító algoritmus, amire ráereszthetünk bármilyen szöveget vagy webtartalmat, és a másik végén kijön magyarul. Magyar szavakban. Most tényleg nyers leszek: ez egy fostalicska (na, erre varrjon patentot a fordítógép, fordítsa direktbe: this is a diarrhoea wheelbarrow)! Gonzóság? Fenét, a gonzó nem attól jó, hogy egyeztetési hibáktól nyüzsög. Ez a direktben fordító mindent alulmúl.”

Mit vártak? Hogy Arany János ül a kábel másik végén? És Shakespeare-t oda-vissza fordítja ötödfeles jambusokban, rímes időmértékben?

Ember, ez egy buta gép, akinek nincs esze, csak szorgalma, nagy segge, és egy még nagyobb szervere. Egy fáradhatatlan iparos, akit emberek beprogramoztak, és ha például meglátja, hogy  „fuck off”, akkor kiböki, hogy „húzz a faszba”, meg ha csöng a csengő, akkor csorog a nyála, mert egyszerű, mint Pavlov kutyája. Nem tud gondolkodni, hahó! 

Sőt. Elárulok egy titkot Májköl. Még kávét se főz, és még dugni se lehet vele az íróasztalon. Ez nem titkárnő.

Farkas úr túl sok Knight Ridert nézett. Meg a Csillagok háborúját  is biztos túladagolta.

Mert amit ő vízionál, az már nem egy ingyenes (!) online fordítóprogram, hanem egy valóságos C3PO. Egy tolmácsrobot. Aki aztán nem vét egyeztetési hibát, mert érti is, amit csinál. Mert mesterséges intelligencia. De azzal szemben a Terminátor óta vannak aggályaink.

Hát adnék én Farkas úrnak mesterséges intelligánciát. Amit ha sokat baszogat, hogy ez így szar, úgy szar, akkor az szól a sziklás-hegységbeli kollegának, hogy ugyan már, küldjön egy kisebb rakétát Farkas úr garázsára, vegye má’ észre, hogy ne baszogasson itten. Értetted? Egyeztetted?

Örüljünk, hogy van egy ilyen ingyenes fordítóprogram. Olyan, amilyen.

Szuvenír nyihaha ne kukucska protku.

Ittál már? Kajáltál már?

Akkor bocs, mert ha ezt elolvasod, menten kihányod.

Aki ismer, az tudja, ha tehetem, akkor mindent elolvasok, ami csak kezem ügyébe kerül. Legyen szó a bicebóca nénitől kapott Jehovás-füzetekről, a Kiskegyedről, vagy éppen a Nemzetőrről. Most éppen az augusztusi Glamour került sorra, a női magazinok kvintesszenciája.

Már rögtön az intró felcsigázott:

„Mindent elkövettünk, hogy úgy érezzétek, mintha minden nap a ti napotok volna: azt fürkésztük, vajon miről álmodik egy mai lány.” Imígyen szóla Maróy Krisztina a szerkesztő levélben. Nyolcadik oldal.

Hohó. Nosza, mohón kezdtem lapozni. Legalább úgy, mint az istenkísértő szerzetesek Arisztotelész elveszett könyvét a Rózsa nevében. Meglelem hát a nagy titkot, végképp én leszek a női lélek nagy tudora, aztán már csak egy napszemüveg, és mindörökre átvedlek Ernyey Bélává. Gondolatban már listát írtam, hogy kit is veszek majd be a háremembe, és előre kiosztottam a sorszámokat.

De csalódnom kellett: Mi ez a szar?

Jó, mondjuk a női lapokkal szemben azóta vannak fenntartásaim, mióta valamelyikben elolvastam egy tanácsadó cikket, ahol azt vesézték ki, hogy milyen csillagjegyű férfiaknak mi a legkedvesebb erogén zónája, és a Halakhoz a lábfejet írták. Igen, azt.

Az Oroszlánnak meg bezzeg beírták a farkát, hogy azt ragadja meg a hölgy, ha igazán kedveskedni akar.

Nekem meg ugye a lábfejemet markolássza, mert állítólag azt szeretem igazán. He, a női magazinos tuti tipp, mely csak arról feledkezik meg, hogy a férfiban és a pontyban az a legközösebb, hogy ugyan van fejük, de mégis mindkettőt a farka irányítja.

Még hogy a lábfej! Aztat majd én eldöntöm kisanyám! – böfög ki a bennem lakozó Orbán Józsi.

Szóval már az a cikk is jelezte, talán az ilyen lapokat dilettánsok írják, de most aztán végleg megbizonyosodott.

A nagy tudás, hö. Ugyan. Jó, hogy mellékletben nem kínálták még a Bölcsek Kövét is az ajándék ajakír mellé. Ezek tényleg dilettánsok.

A mostani Glamour huszonnegyedik oldalán ugyanis kinyilatkoztatták, mi a hat legjobb csajozós duma, amit ha meghall a női olvasó, akkor menten úgy kell mosolyognia, mint a beszívott Mona Lisa; és repessen örömében, mert immáron dokumentáltan egy igazi lovag udvarol neki, hát szem és bugyi nem maradhat szárazon.

Íme, a legstílusosabb pasikat az alábbi bókokról lehet felismerni. Hölgyeim, tessék jegyzetelni.

1. „Ha a szüleid nem találkoztak volna, akkor én most nem lennék ilyen boldog.”
2. „Van nálad térkép? Elvesztem a szemeidben.”
3. „Milyen érzés a buli legszebb csajának lenni?”
4. „Szia, ne haragudj, nem te vagy az igazi véletlenül?”
5. „Ragadós a jókedvem, te is mosolyogj!”
6. „Mennyibe kerül egy mosolyod?”

Uramatyám! Szédülök, görcsbe rándulok, mint akit lefújtak chemotoxszal. Ez volt a reakcióm, mikor elolvastam. És most, hogy be kellett gépelnem, hát majdnem úgy beledöglöttem, mint legutóbb VV Ágica négy szem Algopyrinbe. Még szerencse, hogy kétszer hánytam közben.Még hogy a 6 legjobb csajozós szöveg! Ha! Hát ezt honnan szopták?

Ilyeneket Vili mondott a Nagy Ő-ben, mikor Anikónak udvarolt. És még nála se nyert. Nem is csoda, ilyen szar dumákkal még egy lajhár is lesre fut, hacsak a csaj nem sötét, mint a kút.
Ennyit a Glamourról. Ennél még a Nemzetőr is nívósabb.

Úgyhogy inkább én adok tanácsot, és Csetneki Máté lakótársam most kezdi el fogni a fejét. Nos, hogy egy szívemnek kedves Quimby-számból idézzek:

„Adj egy slukkot a cigidből, szeress belém, te ringyó!

A terráriumban az unalomtól felfordult a kígyó.”

Nekem nagyon tetszik. Ez biztos nyerő. Vagy ha nem értékeli a lány, akkor nem is kár érte. Srácok, ezt tegyétek zsebre. Ki lehet próbálni. Ha nem hagy ott a hölgy, akkor aztán meg lopjatok neki valami megcsócsált fröccsöt, és nyújtsátok át, arcotokon a franciskánus szentek üdvözült mosolyával, hogy ezt "Neked loptam." Micsoda romantika! Már majdnem olyan, mint a Született gyilkosokban. Az lenne az igazi, De sajnos ahhoz még én is kevés vagyok. Nem kicsit, nagyon.

Ez lenne a végső tanulság, mert most be kell fejeznem, nehogy a laptop túl sokat legyen itt az ölemben, mert az nem tesz jót a here hő-háztartásának, mivel a meleget nem szeretik a spermiumok. Legalább annyira nem, mint amennyire én nem komálom az ilyen fentebb idézett dumákkal nyomuló, „Meghívhatlak egy italra?” - Viliket.

PS: A Bruce Willisről szóló Glamour-cikkben pedig James McCole-t írtak John McClane helyett a Die Hard kapcsán. Tragédia. Hogy Tóta W. Árpádot idézzem: „belegondolni is szörnyű, hogy valakik csak ebből a dögkútból esznek.”

Úgyhogy szürcsöljetek inkább Csunderlik-verseket.