Történelmi pillanathoz érkeztünk.

Ugyanis ez az első bejegyzésem, amiben nem lesz sem altesti utalás, sem koituszra való felhívás, anális-vaginális. Orális végképp. Megnyugtatásul közlöm: ez csak egy mérföldkő, nem fordulópont, még csak nem is útelágzás, ööö, útleágz, no igen, nehéz szó.

Az ok prózai. A friss Heti Válaszban ugyanis az a Horkay Hörcher Ferenc eszmetörténész jelentkezett egy publikációval, aki nem mellesleg a szakkollégiumomban (MCC) is tanít, és hát ezért van most a disztingválás. Nem szeretnék újabb megrovást, ühüm.

Esküszöm, egynémely osztrák aulikus tökét már tényleg le kéne vágni, mert ezek már megint az arcunkba pisáltak. Sőt. Ki tudja még miket is csináltak, hát bele se merek gondolni. Mert csütörtök óta megint habzik a Rába. Múltkor (lásd: "Szimatnak szemét")már ellőttem a veszett kutyás hasonlatot, úgyhogy most azt mondom, úgy habzik, mint VV Leó vaníliás kólája, amit egyszer a pincérként dolgozó cimborámtól rendelt, és hát abba a fröccsbe ugye került nem kevés fehérje is. Undorító.

Kommunizmus van itt, meg biztos a judeobolsevikok.

Pedig nem, egyszerűen csak hülyék, mint a segg. A Nemzetközi Labdarúgó -szövetség (FIFA) ugyanis a héten hozott egy párthatározatot, miszerint a focisták ezentúl nem írhatnak semmit a mez alatti pólóra, mert a mezfelhúzós gólörömöknél mutogatott üzenetek másokat sérthetnek. A tiltás hatványozottan érvényes a vallásos szentenciákra. Mert az állítólag különösen nagy bunkóság.

A híreket hallva néha már azt hiszem, mintha Magyarország Európa latrinája lenne.

Merthogy mindenki idehordja át szemetét, szarját. A nukleáris hulladéktól kezdve a véres tamponig, mindent. Ha van rá módjuk, még a használt papírzsepit is átpöckölik a határon.

Különösen az osztrákok. Érdekes az a nép, váltig állítják, hogy Beethoven osztrák volt, de Hitler német, mert ők velejéig kultúrnép. Européerek. A gyáraik ugyan beleokádják a mocskukat a Rábába, de elmondásuk szerint ők azt addigra annyira megtisztítják, hogy az már-már szinte Hohes C.

Kedves János!

Mivel te is az esztergomi ferencesekhez jártál, és még az iwiw-en is ismerősöm vagy, ezért engedd meg, kérlek, hogy most letegezzelek. No szóval.

Ide figyelj Dzsoni! Agyadra húzódott a madárinfluenza? Vagy most mi van?

Mert ezt nem értem. Július közepén bejelented, hogy december 31-én távozol a Gazdasági- és Közlekedési Minisztérium éléről, mert az SZDSZ vezetése teljes embert kíván. No, ezzel legkevesebb két probléma van.

Először is egy közérdekű bejelentés.

Hát hogy jön ahhoz a Mészöly Kálmán?

Hördült föl bizonyára a Tarzannal sakkozó Ugechukwu Gordian, már ha az ágakra hegesztett bungalójukban van tévé, és Jane spiráljával befogják a Zuhanyhíradót. Ugyanis a Sport TV kibeszélő műsorában Mészöly Kálmán múltkor olyat mondott, amit hallva Martin Luther King kétszer megfordult sírjában, fejét csóválta minden européer, Nelson Mandela és Denzel Washington pedig menten kiegyenesített egy rakat kaszát.

Uraim, vége. Úgy tűnik meghalt.

Önálló életre kelt herpeszem maradványait talán már holnap postára adom a Patológiai Intézetbe: egy kis formalin, csipetnyi balzsam, és ősszel talán már ki is állítják Deák Ferenc agya mellé a kisiskolásoknak. Mert ma már az ecetre se reagált, hát bevégeztetett.

Már tegnap is csak alig élt: az erejét vesztett gigász még egy viasatos Herkules-sorozatba se mehetett volna el riogatni, legfeljebb a Hídemberbe fért volna be második főgonosznak Metternich mellé. Leépült, akár Som Lajos.

Pedig még három napja is úgy tűnt, hát ez kibír mindent, akár a csótányok, vagy Keith Richards  De nem, én győztem. A romokat meg majd eltakarítom egy kis Beponthennel. Sebekre és túlzottan igénybe vett mellbimbókra a doboz szerint különösen hatásos. És mivel nem a TV SHOPban vettem Jorge Hane-tól, hát igazán lehet okom bizakodni. Elmúlik nyomtalanul. Prológ vége.

Az ajakimon pislogó százkarú Kombuchával folytatott küzdelmem döntő stádiumába érkezett. A spórákat mintha már nem köpködné, kezdenek fogyni az életerő-pontjai, de még kapaszkodik belém ezerrel. Fel kell törnöm vasbeton állásait, mi ehhez képest a Nyugaton a helyzet változatlan. Még hosszú küzdelem vár ránk. Kegyetlen háború, a genfi egyezményt mindketten leszarjuk. Erősnek kell hát lennem, tartanom kell magamban a lelket és a harci kedvet. Most éppen egy ilyen, "bicepszem akkora, mint a Tátra; mint a szart, úgy teszlek lapátra" típusú fantasztikusan értékes friss alkotásommal.

Uraim, Camus Pestise lófasz ehhez képest.

De még azok a TNT csatornán játszott 60/70-es évekbeli oldszkúl sci-fi-k se, melyek  úgy kezdődnek, hogy 2030, New York, negyvenmillió lakos, a levegőben a vírusszennyezettség elérte a maximumot, mindenki a föld alatt él; aztán 9 perc után feltűnik koton-ruhában Charlton Heston. Hát azok se ennyire nyomasztók.

Mert összeszedtem valami ragályt. Robin Cook hegyezheti a cerkát, ahh. Borzalom. És ez nem kitaláció, mint a madárinfluenza; nekem nincs Richter-részvényem.

Kedves minden idetévedő, akik elhagytátok a sárgaköves utat, mert követtétek az fehérnyulat.

Szóval most VOLT miatt szűk egy hét szünet következik, mert nem hiszem, hogy a ma kétezer forintért felesben vételezett egyrétegű hangyafasznyi sátrunkban lesz internetcsatlakozás. Ugyan Ákos is fellép Sopronban, és ha szépen megkérem, talán varázsol egyet nekünk két kenyérszaporítás között, de különösebben nem reménykedem. Nagyon elfoglalt ő, akárcsak Óz, a nagy varázsló.

Én, Doktor ... , miután asszonyomat és gyerekeimet elragadta a pestis, az fekete halál, e szörnyű ragály; az Úr 2007-dik évében, egy sápadt holdvilágos, zivataros nyári éjszakán Damjanich utcai molyrágta albérletem legsötétebb helységébe, az úgynevezett „húgyos”-ba visszavonulván végső elkeseredésemben úgy határoztam, hogy szörnyű kísérletbe fogok. Óh, még most is belereszketek, midőn belegondolok ezen borzadályba, mely – Isten a tanúm rá – valóban megtörtént, és csakugyan szörnyűség.

Most vasárnap győzött az igazság. 

Ugyan Eperjest nem kaptuk vissza, de Kimi Raikkönen megnyerte a Francia Nagydíjat.

Volt idő, mikor a Forma-1-et nem tartottam sokkal színvonalasabb passziónak a Kálvin téri kocsmai nyerőgépezésnél, de mióta hosszú évek után ismét vannak előzések, hát megint odakapcsolok. Jól bealszok, aztán ha valami érdekes van, akkor a Palik úgyis felébreszt. Milyen kedves.

Szóval van ez a Raikkönen gyerek. Korábban különösebben hidegen hagyott ez a finn faszi, de mióta megtudtam, hogy alkoholproblémái vannak, határozottan szorítok neki. Az elmúlt évben ugyanis máson se csámcsogtak az okos Szujóék, minthogy ez az ember alkoholista, azokat pedig nem szeressük. Mert aztán Szujóként élni a létezés legmagasabb rendű formája.

Van valami ami nagyon aggaszt: Bérczesi ’Hiperkarma’ Robi szellemi leépülése. Szívem szerint most úgy csípőből lebasznám, mint ahogy Palik szokta a Gyulát, de nem, ez csak most egy ilyen könnyed tockos lesz, hogy éppen csak megfejelje az asztalt, de azért még ne kenődjön szét úgy a feje, mint annak a vezető riporternek*, aki engem mindig a notre dame-i vízköpőkre emlékeztet. No meg a Gumimacikban is voltak olyan szörnyek, de azok úgy látszik átköltöztek Bérczesi mester fejébe. Óh, azok a kibaszott hangok.

Annak ellenére, hogy informatikai analfabéta vagyok, tegnap az elemekkel dacolva, széllel szemben pisálva sikerült teljesítenem hetek óta dédelgetett missziómat, hogy feltöltsem a youtube-ra a Quimby Bordély Boogie videóját még 1996-ból. Zseniális. Van egy nem gyengén David Lynch-es beütése, vessük össze a Twin Peaks-szel. Mikor először megláttam, nemhogy magam alá pisáltam, de még a bokám is lefostam. Zsilettpenge, kifestett Kiss Tibi, agyament Líviusz, fehérneműs lotyohohóók, hát van itt minden kérem. Micsoda világ, mekkora művészet. Nézzétek má' meg, nehogy má' hiába töltöttem föl órákig tartó balfaszoskodás után, míg csak az vígasztalt, hogy: "egy lélek ha jó, egy lélekhajó / átviszi oda, ahol az élet csudajohohóóó..." *

Egyszerűen (...) Kurvajó!

*a szövegre inkább keressetek rá, elsőre nem könnyű dekódolni. Van ilyen.

Hát én is szólhatok. Mert ez most kikívánkozik. 
 

Sokszor engem is lebasznak, hogy írjak kevésbé trágárul, mert hogy a fasz, meg a picsa, az nem kóser, és inkább ne, mert ez komolyabb lapoknál már vállalhatatlan lenne. Mert ott a faszfej helyett tökfejet írnak.  Ja, meg a „tejbe tök”.

Akkor most csak egy személyes megjegyzés (jegyzet!) a "csúnya" szavak és kifejezések értelmetlen üldözéséről, mely visszafelé is elsülhet.  A kereskedelmi csatornák előszeretettel szinkronizálják át a filmeket, mely során igyekeznek a minimálisra redukálni az úgynevezett "csúnya" szavak számát, és az eredetit egy általuk enyhébbnek vélt kifejezéssé transzformálják. Ez többnyire a film élének csorbulásához vezet. Most nem a Tüskevárról beszélek kifejezetten.

Hát igen. Nemrég megtaláltam egy még tavalyi szkiccsemet. Az ötlet még mindig tetszett, úgyhogy most gyorsan kipofoztam (zum Beispiel: "hideg, rideg, gyomrodba döfő síkideg"), bár még jócskán lehetne csiszolni rajta (még 1-2 versszak középre?) , de már így is egy gyöngyszem. Jó tudom, tegnap megígértem a Csetnekinek, hogy ha legközelebb írok, kevésbé leszek nonkomform, de most ezt így kellett megírni. Aztán legfeljebb a Máté lebasz. Abba még nem halt bele senki.

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (János, 1,1-2)

Volt egyszer a Neurotic.

A már nevében is bizalomgerjesztő formáció a hetvenes-nyolcvanas évek nagy hatású nyugati igéjének, a punknak volt az egyik első nevezetesebb vasfüggönyön inneni megtestesülése, vámpíros arcfestéssel, bakanccsal, bőrjakóval, vécélánccal, ziherejsztűkkel, még 1981-ben, frissen érettségizett, koppintó ifiurakként. Aztán később elkapta őket a nyugati újhullám, és legvégül egész a funkyig sodródtak: trombita, lánykórus, miegymás; mindez vandalizmussal és szuicid performanszokkal fűszerezve. Az évtized második felére talán a leghírhedtebb underground együttessé avanzsáltak, köszönhetően a kultikus frontembernek, a néhai Pajor Tamásnak. Őstehetség volt, olyan szövegeket írt, hogy eldobod az agyad. Ha száz évvel korábban születik, ő ihlette volna a géppuskát, úgy szövegelt. A többi bandatag nevét a farkam se tudja. Mehetnek a balettba ugrálni, már elnézést.

Pajor Tamás. Ő lehetett volna a magyar rockzene első halottja. Magyar Jim Morrison, alfa-ikon, kinek összefirkált sírkövéhez lányok zarándokolnak, hogy otthagyják monogramos szívecskéjüket. De nem lett.

Mi kacagtatóbb Rutger Hauernél? Egy vak Rutger Hauer.

Mert igen. A valaha még az egyszervolt szakállas Stallone terrorista antitézisét is alakító (→ Fantom az éjszakában), ám aztán a B-kategóriás filmekből kapitálisra hízó segge miatt fokozatosan kiszoruló színészfejedelem ebben a filmjében egy Világtalan Vietnámi Veteránt (micsoda alliteráció!) alakít, aki azonban minden fogyatékossága dacára úgy veri le a gonoszokat, mint vak a poharat. Höhöhö.

Micsoda művészfilm. Feketék az éjjel szenet lopnak.

No, most abbahagyom a gyalázást, mert még a végén rám fogják, hogy szabadidőmben nyomorékokat borogatok ki a tolószékükből, hogy aztán jókat röhöghessek azon, ahogy csak kapálóznak a földön, mint egy hátukra fordított szarvasbogár.

Inkább nézzétek meg ti is hétfő este. Nagy tanítás. Jól csak a szívével lát az ember; ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Aztán ha senki se látja, már lehet röhögni a szebb napokat is látott, karddal hadonászó, szájszagú vak prófétán.

(Vak végzet, RTL Klub, hétfő, 21.15)

Elmúlt két választásunk (2002, 2006) alkalmával olykor még az olyan felkészült politikai elemzők, mint Lakner Zoli, a vicces hajú Dolph Lundgren-alteregó, vagy éppen a mindig elfogulatlan Stumpf István is csak értetlenül álltak azelőtt, hogy az MSZP azok után nyomta le a Fideszt, hogy az időközi közvélemény-kutatások alapján még nem nekik állt a zászló. Hát igen, az nagyon nem állt. Az erekcióra mindjárt visszatérünk. Addig is unatkozó női olvasóim csak forgassák a Fürge ujjakat, a Burdát, vagy Lévai Anikó tésasszony szakácskönyvét.

Ha csak arra gondolunk, a 2004-es EP választáson milyen katasztrofális vereséget szenvedtek a szocik, Medgyessy Pétert leváltották a bizantinus intrikusok, a Viktor meg közben állítólag összegyűjtött hárommillió aláírást, hogy jöjjön vissza a Bobby Ewing, akkor érthető a tátott száj, amibe  még Ron Jeremy is beleférne szőröstül-bőröstül. Jó, a választásokig még volt a legpunnyadtabb szaró galambok totyogására emlékeztető száz lépés program, meg a miniszterelnökjelölti tévévita is. Ott a bólogató Túri-Kovács Bélákhoz és kedves Kudlik Julikhoz szokott felcsúti jobbszélső már elég fáradtnak tűnt, a bespurizott Gyurcsány meg annyira seggbe akarta rúgni az ellent, hogy majdnem hanyatt esett, de ennyi. Szórakoztató volt, de Pelczné Gáll Ildikó is megmondta, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. Szegény Pelcz.

Aztán nagy győzelmet arattak a szocialisták. MÉGIS. 2002 után megint. Ilyen négy év után ki gondolta volna. Hát ezért kamilláztak az elemző urak. Igen, megcsinálták. Jessz!  Öklözhet a levegőbe Hiller István.

A farkam gondolta volna, és már helyben vagyunk.

Sose hittem volna, hogy egyszer valamiben egy nevezőre jutok Semjén Zsolttal, mikor az az ember úgy sötét, mint a középkor abban a pestises filmben. És mégis.  Előbb abban, hogy Tinky Winky homokos, és a teletabik csak a heroinistáknak nem okoznak lelki sérüléseket; most meg az alábbi témában is. Megnyugtatásul megjegyzem: ha ketten csinálják ugyanazt, az még nem ugyanaz, lásd a magyar Rém rendes családot (lámpavasra az alkotókkal!), úgyhogy talán ettől még nem ugrok el holnap a zaciba, hogy akkora fukszot vételezzek, mint amekkora Várszegi Asztriknak van, no meg a Puff Diddynek. Pedig artista nélkül most akciós is.

Hogy jön ahhoz egy néger?

Fakad ki bizonyára sokakból, mikor Didier Drogba kapura lő Oliver Kahnnak, ha Thomas Sowunmi Adidas cipőt húz, vagy mikor egy szexfilmben a néger úgy megszúrja a fehér lányt, mint egykor még ükapja kezét a déli gyapot.

Amikor az esztergomi ferencesekhez jártam, volt egy olyan fura szokásom, hogy a menzán mindig elsők között csócsáltam meg a legfrissebb Új Embert, a katolikus lapot, amely éppúgy hivatalból járt az osztályunknak, mint a fejenként egy guriga vécépapír havonta, ami  a konvertibilis valuta szerepét is betöltötte a kolinkban. A mai napig se értem igazán, miért olvastam az Új Embert, mikor nem volt benne se csöcsös nő, se sportrovat. És mégis.

Ugyan Új Ember az érettségi (2003) óta nem volt a kezemben, mert már venni kéne, de helyette van más is. Különösen mióta a szomszédtól lopjuk az internetet. Szívesen olvasgatok a hüvelygombáról, a pontyokról, no és vallásosként néha rátévedek az ilyen nagyon keresztény oldalakra is. Ott mindig a fórumok a legérdekesebbek.

Ha valaki itten azt gondolná, hogy Dolph Lundgrennek csak nagyon szar filmjei vannak, az téved. Vannak szar filmjei is, no és a Leszámolás Kis-Tokióban.

(A tökéletes katona most nem játszik, mert a mi nagyra nőtt Nils Holgersonunk ott csak egy napalmtól cserzett, vietkongok fülét nyakláncra fűző gonosz másodhegedűs a saját magát is játszva leszopó Jean-Claude Van Damme árnyékában – hú, arról a filmről is kéne egyszer írni, no meg a Börtöncsapdáról, alig várom, hogy leadja már a Film Plusz, mely amúgy a Sasha Mitchell-filmek kizárólagos honi sugárzója. Mert értéket közvetít. [mivel Sasha Mitchellt méltánytalanul mellőzi az akadémiai filmlexikon, azért itt most jegyezzük meg, hogy a Dallasban fattyú-Ewingként kezdte, az Egyről a kettőrében az ügyeletes jófej oldalági szellemi fogyatékos szerepében folytatta, és végül a Kickboxer 6.-ban végezte be, csak hogy tudjuk.)

„Ne hunyorogj, úgyis tudom, hogy zsidó vagy.”

Hát igen. A Leszámolás Kis-Tokióban atyjának nem gyengén lehetett valami fajelméleti-frusztrációja, hisz mi másra vélhetnénk, hogy filmre álmodja, ahogy egy árja másfél órában legyilkolja az összes szeme elé kerülő sárgát. Ennél már csak az lett volna egyértelműbb, ha Dolph Lundgrent Tel-Avivra szabadítja rá, és az első negyedórában lelövik az egyetlen néger szereplőt. De hátulról, mikor az menteni próbálja rongy-életét. Fix lenne érte a berlini Arany Medve. Az ilyet szeretik a németek.

Mert egyébként Dolph Lundgren maga a megtestesült Übermensch. Legalább két méter, szőkébb, mint az albínó Joshua a Halálos fegyverben, a képernyőből kilógó farkánál pedig már csak a puskája nagyobb. Ez a színészóriás egyébiránt a civil életben matematikatanár végzettséget szerzett, talán attól ilyen szögletes, aztán egy kick-boxos kitérő után a Van Damme-komplexus áthajtotta a filmvászonra a nyolcvanas évek végén. Persze ezért egész a tengerentúlra kellett mennie, hisz Ingmar Bergman nem volt pálya.

Néhány videófilm után aztán eme a filmben a svéd acél mindörökre beleégette magát a mozivászonba. Egy multikulturális rendőrt alakít, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a tüdőgatyájába tűrt fekete pólója fölé húzott bőrbekecse hátán a felkelő Nap feszít. Nem véletlen. Hősünk ugyanis gyerekként Japánban nőtt fel, mivel apja valami megszálló amerikai (hagyományosan négernek kéne lennie, csak hát az a rasszista rendező, ejj) volt a nemesebbik fajtából, egészen addig, míg a Hirosimától enyhén frusztrált őslakosok le nem kaszabolták; olyanok, akik sárgák és tetováltak, akár a Linkin Park sutyerákosa. Igen, a jakuzák: „Az az elfajzott harcos rend a 12. századból.” (Ezt magától a skandináv mestertől tudjuk meg – a ja-ku-za meg eredetileg valami tradicionális japán kártyajátékban a nyerő lapjárás volt, olyan mint nálunk a huszonegy; ezt a Deltából vágom, ezek a japók ugyanis akkoriban mindig kártyáztak, mert még nem volt jégkokó, de erről mindjárt.])

„Vágod? Szét volt tetoválva!”

És itt kezdődik a bonyodalom. Mert összeállnak a szálak. Dolph Lundgren ugyanis a kedvenc büfését szekáló jakuzák személyében - akik szokás szerint ilyen színes, lengyelpiacos locsoló öltönyben jönnek lövöldözni, mert az ilyen filmekben a gonoszok mindig ünneplőbe’ jönnek - azokba botlik, akik anno legyilkolták a fatert, és imígyen beleköptek az édes-savanyú levesbe. Minő meglepetés, ez ám a svédcsavar.

A büfét betámadó jakuza galerit vezető bajszos kopasznak (megjegyzem: az egyetlen bajszos a filmben) egyébként az a magyarhangja, aki Ricsi Maldánónak is a Törvényre törve című Seagal-remekben, micsoda áthallás (arról lásd korábban: Karl Marx visszavág). Egy másik gonosznak meg olyan a haja, mint Ákosnak az Induljon a banzáj klipjében. Fura népség, no.

Dolph Lundgren persze leveri őket, mint vak a poharat, s közben váratlan segítőtársa is akad az odatévedő Brandon Lee személyében, ki végül a partnere lesz.

Ugyan az elején lesznek köztük konfliktusok, hisz Dolph Lundgren legalább annyira magányos farkas (lásd eme blogban: Magányos Farkas – Hommage á Chuck Norris), mint Jim Belushi a Kutyám, Jerry Lee-ben. Persze aztán hamar megszeretik egymást, és a japánnál is japánabb Dolphi hamar maga mellé okítja a Bon Jovi-fan Brandon Lee-t, többek között az ilyen tanításokkal, minthogy:

„Az a harcos, aki csak az öléshez ért, könnyen sebezhető; a legnagyobb szamurájok gyönyörű haikukat írtak.” No, ha van buziság a világon, akkor az a haiku, úgyhogy ezzel engem még nem győzött meg. Én már a Miami Vice-on nőttem fel, és a pizsama alá sosem húztam fecskét.

Aztán hamar kiderül, hogy ezek a jakuzák elsősorban nem kisebbségi büfék vasárnapi szétverésében utaznak, hanem jégkokóban, s meztelen fehér nőkről eszik a szusit (hát hogy jön ahhoz egy sárga?). Bezzeg nekem frankásként csak a félig feldolgozott paprikáslisztes hekk jutott, úgyhogy Tanaka bekaphatja. Ja, merthogy így hívják a locsoló öltönyös-copfos főgonoszt, akit egykor (ki gondolná…) Dolph Lundgren gyerekként megsebzett, mikor volt az a fentebb említett gyilok. Persze itt egy kicsit megbomlik a tér-idő kontinuum, és annyira megrázó visszaemlékezések jönnek, hogy még Dolph Lundgren is beleremeg. Micsoda színészi játék, hát mekkora dráma. Bravissimo.

(És itt lehetne fanszőrt hasogatni, hogy azóta eltelt legalább húsz év, viszont ezek szerint Tanaka valami Christopher Lambert lehet, merthogy semmit se öregedett, vagy csak megspórolták a sminkest, de nem tesszük, mert ez legalább akkora szentségtörés lenne, mintha lefosnánk a frigyládát, vagy mint hogy Elijah Wood játssza majd Iggy Pop-ot a most készülő életrajzi filmben, mikor mindenki tudja, hogy ez a szerep Jeff Goldblumnak dukál.)

Mindegy. Tanaka előbb összepréseltet valami Josidát, kinek neve alapján hat másodpercenként kéne törölgetnie az izzadó homlokát, kb. mint Lagzi Lajcsi; aztán meg lefejez egy Angel nevű bekokózott kurvát, mert köpött (ennyi nyelés után nem csoda, höhö). És ekkor meghirdeti a projektet (Das Projekt!), miszerint az ominózus jégkokót a Vörös Sárkány nevű sörmárkába palackozza, és úgy csempészi majd ide-oda az államokon belül.

Hahaha, de beszoptad!

Merthogy Dolph Lundgren egy szaunás-szexjelenettel (Tia Carrera!) is tarkított pörgős egy óra után végül bosszút áll apjáért: előbb Tanaka tökére lép, aztán akkorát dob rajta, hogy 6 métert repül, és beleszáll valami holdhónapi ünnepre kikészített tűzijáték-szerkezetbe, és elfüstöl. És ezt így hogy? Joggal kérdezhetik, akik még nem láttak ilyet.

Szívesen részletezném a szürreális halált, de talán ennyi is elég kedvcsinálónak, továbbá az imént elfogyott a Sárkány söröm is.

Nagy zsuga ez a jégkokó. Csak aztán el ne kapjon a Bujtor István.