Amikor az esztergomi ferencesekhez jártam, volt egy olyan fura szokásom, hogy a menzán mindig elsők között csócsáltam meg a legfrissebb Új Embert, a katolikus lapot, amely éppúgy hivatalból járt az osztályunknak, mint a fejenként egy guriga vécépapír havonta, ami  a konvertibilis valuta szerepét is betöltötte a kolinkban. A mai napig se értem igazán, miért olvastam az Új Embert, mikor nem volt benne se csöcsös nő, se sportrovat. És mégis.

Ugyan Új Ember az érettségi (2003) óta nem volt a kezemben, mert már venni kéne, de helyette van más is. Különösen mióta a szomszédtól lopjuk az internetet. Szívesen olvasgatok a hüvelygombáról, a pontyokról, no és vallásosként néha rátévedek az ilyen nagyon keresztény oldalakra is. Ott mindig a fórumok a legérdekesebbek.

Ha valaki itten azt gondolná, hogy Dolph Lundgrennek csak nagyon szar filmjei vannak, az téved. Vannak szar filmjei is, no és a Leszámolás Kis-Tokióban.

(A tökéletes katona most nem játszik, mert a mi nagyra nőtt Nils Holgersonunk ott csak egy napalmtól cserzett, vietkongok fülét nyakláncra fűző gonosz másodhegedűs a saját magát is játszva leszopó Jean-Claude Van Damme árnyékában – hú, arról a filmről is kéne egyszer írni, no meg a Börtöncsapdáról, alig várom, hogy leadja már a Film Plusz, mely amúgy a Sasha Mitchell-filmek kizárólagos honi sugárzója. Mert értéket közvetít. [mivel Sasha Mitchellt méltánytalanul mellőzi az akadémiai filmlexikon, azért itt most jegyezzük meg, hogy a Dallasban fattyú-Ewingként kezdte, az Egyről a kettőrében az ügyeletes jófej oldalági szellemi fogyatékos szerepében folytatta, és végül a Kickboxer 6.-ban végezte be, csak hogy tudjuk.)

„Ne hunyorogj, úgyis tudom, hogy zsidó vagy.”

Hát igen. A Leszámolás Kis-Tokióban atyjának nem gyengén lehetett valami fajelméleti-frusztrációja, hisz mi másra vélhetnénk, hogy filmre álmodja, ahogy egy árja másfél órában legyilkolja az összes szeme elé kerülő sárgát. Ennél már csak az lett volna egyértelműbb, ha Dolph Lundgrent Tel-Avivra szabadítja rá, és az első negyedórában lelövik az egyetlen néger szereplőt. De hátulról, mikor az menteni próbálja rongy-életét. Fix lenne érte a berlini Arany Medve. Az ilyet szeretik a németek.

Mert egyébként Dolph Lundgren maga a megtestesült Übermensch. Legalább két méter, szőkébb, mint az albínó Joshua a Halálos fegyverben, a képernyőből kilógó farkánál pedig már csak a puskája nagyobb. Ez a színészóriás egyébiránt a civil életben matematikatanár végzettséget szerzett, talán attól ilyen szögletes, aztán egy kick-boxos kitérő után a Van Damme-komplexus áthajtotta a filmvászonra a nyolcvanas évek végén. Persze ezért egész a tengerentúlra kellett mennie, hisz Ingmar Bergman nem volt pálya.

Néhány videófilm után aztán eme a filmben a svéd acél mindörökre beleégette magát a mozivászonba. Egy multikulturális rendőrt alakít, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a tüdőgatyájába tűrt fekete pólója fölé húzott bőrbekecse hátán a felkelő Nap feszít. Nem véletlen. Hősünk ugyanis gyerekként Japánban nőtt fel, mivel apja valami megszálló amerikai (hagyományosan négernek kéne lennie, csak hát az a rasszista rendező, ejj) volt a nemesebbik fajtából, egészen addig, míg a Hirosimától enyhén frusztrált őslakosok le nem kaszabolták; olyanok, akik sárgák és tetováltak, akár a Linkin Park sutyerákosa. Igen, a jakuzák: „Az az elfajzott harcos rend a 12. századból.” (Ezt magától a skandináv mestertől tudjuk meg – a ja-ku-za meg eredetileg valami tradicionális japán kártyajátékban a nyerő lapjárás volt, olyan mint nálunk a huszonegy; ezt a Deltából vágom, ezek a japók ugyanis akkoriban mindig kártyáztak, mert még nem volt jégkokó, de erről mindjárt.])

„Vágod? Szét volt tetoválva!”

És itt kezdődik a bonyodalom. Mert összeállnak a szálak. Dolph Lundgren ugyanis a kedvenc büfését szekáló jakuzák személyében - akik szokás szerint ilyen színes, lengyelpiacos locsoló öltönyben jönnek lövöldözni, mert az ilyen filmekben a gonoszok mindig ünneplőbe’ jönnek - azokba botlik, akik anno legyilkolták a fatert, és imígyen beleköptek az édes-savanyú levesbe. Minő meglepetés, ez ám a svédcsavar.

A büfét betámadó jakuza galerit vezető bajszos kopasznak (megjegyzem: az egyetlen bajszos a filmben) egyébként az a magyarhangja, aki Ricsi Maldánónak is a Törvényre törve című Seagal-remekben, micsoda áthallás (arról lásd korábban: Karl Marx visszavág). Egy másik gonosznak meg olyan a haja, mint Ákosnak az Induljon a banzáj klipjében. Fura népség, no.

Dolph Lundgren persze leveri őket, mint vak a poharat, s közben váratlan segítőtársa is akad az odatévedő Brandon Lee személyében, ki végül a partnere lesz.

Ugyan az elején lesznek köztük konfliktusok, hisz Dolph Lundgren legalább annyira magányos farkas (lásd eme blogban: Magányos Farkas – Hommage á Chuck Norris), mint Jim Belushi a Kutyám, Jerry Lee-ben. Persze aztán hamar megszeretik egymást, és a japánnál is japánabb Dolphi hamar maga mellé okítja a Bon Jovi-fan Brandon Lee-t, többek között az ilyen tanításokkal, minthogy:

„Az a harcos, aki csak az öléshez ért, könnyen sebezhető; a legnagyobb szamurájok gyönyörű haikukat írtak.” No, ha van buziság a világon, akkor az a haiku, úgyhogy ezzel engem még nem győzött meg. Én már a Miami Vice-on nőttem fel, és a pizsama alá sosem húztam fecskét.

Aztán hamar kiderül, hogy ezek a jakuzák elsősorban nem kisebbségi büfék vasárnapi szétverésében utaznak, hanem jégkokóban, s meztelen fehér nőkről eszik a szusit (hát hogy jön ahhoz egy sárga?). Bezzeg nekem frankásként csak a félig feldolgozott paprikáslisztes hekk jutott, úgyhogy Tanaka bekaphatja. Ja, merthogy így hívják a locsoló öltönyös-copfos főgonoszt, akit egykor (ki gondolná…) Dolph Lundgren gyerekként megsebzett, mikor volt az a fentebb említett gyilok. Persze itt egy kicsit megbomlik a tér-idő kontinuum, és annyira megrázó visszaemlékezések jönnek, hogy még Dolph Lundgren is beleremeg. Micsoda színészi játék, hát mekkora dráma. Bravissimo.

(És itt lehetne fanszőrt hasogatni, hogy azóta eltelt legalább húsz év, viszont ezek szerint Tanaka valami Christopher Lambert lehet, merthogy semmit se öregedett, vagy csak megspórolták a sminkest, de nem tesszük, mert ez legalább akkora szentségtörés lenne, mintha lefosnánk a frigyládát, vagy mint hogy Elijah Wood játssza majd Iggy Pop-ot a most készülő életrajzi filmben, mikor mindenki tudja, hogy ez a szerep Jeff Goldblumnak dukál.)

Mindegy. Tanaka előbb összepréseltet valami Josidát, kinek neve alapján hat másodpercenként kéne törölgetnie az izzadó homlokát, kb. mint Lagzi Lajcsi; aztán meg lefejez egy Angel nevű bekokózott kurvát, mert köpött (ennyi nyelés után nem csoda, höhö). És ekkor meghirdeti a projektet (Das Projekt!), miszerint az ominózus jégkokót a Vörös Sárkány nevű sörmárkába palackozza, és úgy csempészi majd ide-oda az államokon belül.

Hahaha, de beszoptad!

Merthogy Dolph Lundgren egy szaunás-szexjelenettel (Tia Carrera!) is tarkított pörgős egy óra után végül bosszút áll apjáért: előbb Tanaka tökére lép, aztán akkorát dob rajta, hogy 6 métert repül, és beleszáll valami holdhónapi ünnepre kikészített tűzijáték-szerkezetbe, és elfüstöl. És ezt így hogy? Joggal kérdezhetik, akik még nem láttak ilyet.

Szívesen részletezném a szürreális halált, de talán ennyi is elég kedvcsinálónak, továbbá az imént elfogyott a Sárkány söröm is.

Nagy zsuga ez a jégkokó. Csak aztán el ne kapjon a Bujtor István.

A kérdés legalább annyira jogos, mint amennyire félrevezető. Ti. a Blikkben közölt esettanulmány címéből, ahol a nemesen eufemizáló „Miért reggel szexelnek a kakasok?” címmel jelent meg, egyfelől arra lehet következtetni, mintha kakasaink csak reggel dugnának, pedig nem. Másfelől meg arra, hogy ezek a kakasok valami homokosok, merthogy tyúkokról nincs szó a mellbevágó címben, noha aztán nagyon is van, mert ezek heteroszexuálisok. Cherchez la femme. Ó, azok a tyúkok. Meg a kurva élet.

Döbbenet. Hibbanat. DJ Bobo elbukott. Kizökkent az idő.

A nemzet csalogánya, 15 millió magyar Rúzsa Magdija (vö. a faszparaszt Hooligans tag beszólásával: „Nem értem, miért nem egy magyar neveztünk” ) ellenben nemhogy bejutott az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjébe, hanem a kilencedik helyen végzett, és emellett a legjobb dalszerzői különdíjat is megkapta az Aprócska bluesért. Szédítő.

Azt mondják, hogy most a lábai előtt hever egész Európa. Hát nem  tudom, sok mindent mondanak (Sowunmi is volt egykor az új Pelé, vagy hogy Magyarország középhatalom), szerintem a Kárpát-medencén kívül különösebben nem érdekel senkit a csaj, de az biztos, hogy már egy hete az ő koszos talpát nyalják a csöcsös lapok vezércikkei. Érik a Playboy-felkérés. No attól mentsen meg az Úr, aki ezt a lánykát eléggé sajátos arcszerkezettel áldotta meg, de kompenzálásként akkora tehetséget kapott, mely a vajdasági süsikkel megdobva elég volt egy Megasztár győzelemhez, amit én bántam, mert nem neki szorítottam. No nem, nem is a Caramelnek, hanem a Torres Daninak. Jól van na, három év tintázás után kissé romlott az ítélőképességem.

Rák. Alább volt aki lekúrt, miszerint az idézett két vers (? - ...) "meggyalázása mindennek, amit valaha költészetnek neveztek." Hát mondta valaki, hogy más volt a cél? Na ugye. De Csetneki cimborám is lebaszott, hogy miért nem írok valami szépet. Hát írtam már én olyat, most föl is rakom ide, ennél szebbet nem tudok - azaz tudok, hát hogyne tudnék, minden csak technika, de abból csak valami giccses buziság sülne ki. Nesze nektek szépség. Még most. Aztán nemsokára jön valami igazság is egy tárca formájában (Rúzsa Magdi? Kádár?). Bár jól tudjuk, hogy a szépség igazság, és az igazság, az szépség.

Röstellem, de az utóbbi időben nem volt időm oly gyakran firkantani, pedig állítólag igény az vóna rá, akár faluban az antiszemitizmusra Pista bá' szerint. Tanulnom kell, papíron elvégre valami tudós gyerek volnék, no, meg a pállott szájú múzsa se csókolt homlokon az utóbbi napokban, még a bevadászozás se segít, pedig az Eurovíziós micsodáról mindenképp írni akarok. Addig is megfogadtam pár cimbi tanácsát, miszerint rakjam föl ide továbbiakban egyes sikerültebb verseimet (mi az hogy egyes? mindegyik sikerült, no!), inkább pocsékba, mint kárba. Jól van, kaptuk ide új kultúrát, néhány régebbi opusz csámcsogásra, most ezeket kapartam elő, nem biztos, hogy a kedvenceim, de az első tízben benne vannak. Aztán tényleg írok már a nemzet csalogányáról, no meg Kádárról is kéne.

Csütörtök este a Fábry-showban fellépett a magyar stand up comedy legújabb csillaga, valami ifjú tehetség, aki velem együtt csak úgy két és fél millió tévénézőt fakaszthatott sírásra. Talán még a kősziklák is vizet okádtak utána, és az, hogy a legutolsó ikon is vért könnyezett, már igazán bagatell. Ez volt ám a mózesi teljesítmény. A srác katasztrófa volt. A stand up comedy szerintem alapjáraton idegesítő (jó, egyszemélyes színházként néha én is végeláthatatlan sztorizgatásba kezdek, de mivel akkor én már többnyire annyira részeg vagyok, hogy állni is alig tudok, legkevésbé sem nevezném ilyen stand up faszomságnak). Csak néhány alkimista tud ebből a szarból aranyat csinálni, de hirtelen Alvy Singer az egyetlen, aki ezen varázslók közül eszembe jut. Vagy még a Kövér Laci. De ilyen harcsa-fésszel könnyű kacagtatni.

Ennek a srácnak (Komédiás? Művész? Garabonciás?) azonban se humora, se bajsza nem volt. Híján volt minden tehetségnek, ezen kívül bántóan amatőr volt, még a névelőkbe is belebakizott.  Ne tévesszen meg minket, hogy minden mondat végén rázendítettek a fúvósok, a kacagó Luanda meg végképp nem alapvető vonatkoztatási pont. Fábry is csak kényszeredetten mosolygott, én kérek elnézést, hát kérem ez nagyon szar. AMATŐR. Ez a kulcsszó. Ez a tízmillió amatőr országa. Teljes kilátástalanság. Már a szerencsétlen Kokó is régen visszavonult.

Amatőrizmus és kilátástalanság. Óh igen. Betűzzük. És a tegnapi túszdrámát is ez jellemezte. Egy kilátástalan helyzetbe került negyvenéves solymári faszi túszokat ejtett, és ötmillió forintot követelt. Ötmillió forintot! Kérem, 2007 van, hol van már a kétszáz pengő fix, seggünkben a Gyurcsány-csomag. Az Austin Powers jut eszembe, meg a hibernálásból felébredt Doktor Genya és az ő követelése. Ötmillió forint? Miért nem inkább pengő? Talán benzinre se elég Hegyeshalomig, nemhogy autóra. Ezt a pancsert. Csak semmi cicó.

A múltkor arról írtam, hogy az EB pályázatunkat népszerűsíteni hivatott, Együtt című botrányosra sikeredett all-star tömegszerencsétlenség után még azon se csodálkoznék, ha a lengyel-ukrán pályázat is megelőzné a miénket. És láss csodát: megtörtént.  Ide nekem Aigner Szilárdot, vagy azt a palócot.

Noha a magyar pályázóbizottság állítólag megtett mindent.

Ugyan. Azon túl, hogy nem vetettük be Csurka Istvánt vagy éppen Pozsgay Imrét, kezdhetném azzal, hogy már megint szarul választottunk szövetségest, mint úgy általában. Az UEFA elnökválasztáson a nyolcvan és a halál közti svéd múmia Johanssont támogattuk, csak azért, mert minden évben Hévízre jön áztatni a nemesen szarkomás seggét, és langyosra pisálja a nyugdíjas-medencét. Esélytelen volt a bácsi, az ilyen pneumatikával mozgatott Brezsnyeveknek még Afganisztánba is beletörik a foguk, nemhogy egy dinamikusan rivális Platinibe, aki mellett egyértelműen kiállt a futball-pápa Sepp Blatter, és legnagyobb támogatói között találjuk Olaszországot, valamint (ki gondolná?) Lengyelországot és Ukrajnát. Igen, azt. Platini nyert, és nem csoda, ha egy kicsit morcos volt ránk. A helyében én sem komáltam volna hitetlen-magunkat. Hogy mosolyogva átvette a fröccsözést arra a két percre félbeszakító Albert Flóritól az aranylabdát? Kit érdekel. Különben is, az ürgének van belőle három. Mint a magyar igazság. Már ha van olyan.

Talán még 2002 tavaszán láttam egy Újpest – Dunaferr meccset. Ott történt, hogy az ellenfél szöglete után a saját tizenhatosán belül valahogy Tokody Tibor, az Újpest válogatott támadója elé került a labda, mire az előbb lekezelte, majd saját kapuja felé fordult, és teljes lelki nyugalommal a hosszú felső sarokba helyezett. Felejthetetlen öngól volt. Ehhez foghatót csak tegnap délután láttam a Telesportban, amikor is bemutatták a 2012-es horvát-magyar foci EB pályázat indulóját, az Együtt című muzsikát, és az ahhoz készített úgynevezett all-star videót. Hatalmas öngól. Téboly. Mi ez a szar, urak? Fakad ki belőlem a költői kérdés. Ha Reményik Sándor élne, erről írna verseket, nem Trianonról.

A múltkor (Mert mi, magyarok) egy kissé komolykodtam, talán fenyeget valami identitásválság, úgyhogy mielőtt végleg elhatalmasodna rajtam a felhőkarcolók robbantásába torkolló skizofrénia, gyorsan egyik legtémább témámhoz nyúlok. Seagal kövér seggét alább már kétszer is körüljártam, ezért most arról az emberről írok, aki – mint tudjuk azokból a tavalyi körlevelekből – többek között kétszer is elszámolt végtelenig, és egyébként egyszer még Bruce Leet is majdnem megverte. Igen, Chuck Norrisról.

Megtekintettem ma a Watford – Portsmouth angol bajnoki mérkőzést. Igaz, csak fél szemmel, fél füllel, mert közben Ady Endrét olvastam. Ő az, aki bármely önértékelési zavaromon átsegít az ilyen soraival, minthogy „fussak kegyért én, született kegyosztó?”. Na igen, előttem mindenki csak kis kérdőjel vala, s csak a jöttömmel lett beteljesedve. Ha csak Ady gondolná így, az még rendjén lenne (nem tehetek róla, imádom a faszit), de így vannak ezzel nagyobbrészt a hülyemagyarok  is. Hogy mi vagyunk nemcsak Közép-Európa, hanem az egész bioszféra - mínusz a kiasantant.

Először is áldott, békés, hangulatos, miegymásos húsvétot kívánok mindenkinek, és hogy ebből maradjon meg valami a Nyúlon túlra is.

NOTA BENE, az öngólok legnagyobb mestere, a TV2, amely minél inkább kapálózik, csak annál jobban a saját érdektelen szarába süllyed, ma este egy igazi húsvéti műsorral kedveskedik nekünk. Minden idők egyik leggyengébb, legfájdalmasabb filmjét, az Egy szoknya, egy nadrág című 2005-ös évjáratú, ámde már születése pillanatában is ehetetlen-ihatatlan, hamisíthatatlanul hungarikum, bárgyú borzalmat vetítik.

Ha tudni akarjátok, mit érezhetett Jézus a kereszten, meg előtte, akkor nézzétek meg, és katt gyorsan oda. Nem kell ide Mel Gibson. Mert ez a film fáj, nagyon, de nagyon fáj.

Ha megnéztétek, túléltétek, s azután se kezdtetek hinni a Sátán létezésében, akkor nem tudom már mi kéne. Annyira gyilkos, aljas, kínzó, fájós.

De lehet, hogy Isten küldte. Hogy az emberiség a megtekintésével vezekeljen az elmúlt két évezredben elkövetett bűneiért. Nem tudom. Majd ha reklám lesz, felhívom Gyurcsók Józsefet.

Magyar honatyák, meg köztörvényes közéleti figurák már régen aláírásgyűjtést kezdeményeztek, hogy bontsák le a Szabadság téri hősi halotti szovjet emlékművet. Nagyon sokan biztos vevők is lesznek rá. A magyar az egy ilyen aláírós-nép, különösen, ha költségtérítésről van szó. Egykor azért protestáltak, hogy jöjjön vissza a Bobby Ewing, később meg Esmeralda szemműtétjére gyűjtöttek. Most meg ezért. Van itt civil kurázsi.

De. Nem akarom itt most a szovjet medve brokiját szopogatni, de azt ne feledjük, hogy a Wehrmacht az összveszteségei körülbelül kilencvenhárom százalékát a szovjet hadseregtől szenvedte el. Ez az igazi teljesítmény, emellett még Frei Tamás visszatérése is eltörpül. Mondom én. És talán még mindig autentikusabb vagyok, mint az UFO magazin.

Mikor a szovjetek ide bevonultak, Magyarország már megszállt ország volt. Arról, hogy mi várt volna szolgarendű magyar népünkre a pax germanicában, ha a nácik nyerték volna a háborút, arról Hitler éppen eleget elmond a Mein Kampfban, vagy az Asztali beszélgetésekben. Hogy utálta és mélyen megvetette a magyarságot az a Faszi, az nem kifejezés. Jó, nem annyira, mint a szlávokat. De a románokat ő is ezerszer többre tartotta, mint a mélymagyar balfaszokat. Hogy a bécsi döntések? Olcsó játék hülyegyerekeknek. Divide et impera. Szóval cudar élet várt volna ránk, már akit nem gázosítottak volna el. Meg lehet nézni a vonatkozó Hitler kinyilatkoztatásokat. 

Ennél azért mindenképp jobb lett a szovjet behatolás. Hiába orális, anális, vaginális. Mert összességében örülni kell, hogy a vörösök kiverték a nácikat. Jó, történt itt rengeteg csúfság is, megerőszakolták a nőket, kipakolták a spejzt, és megitták még az arcszeszt is, az utcán seggbe rúgták az egyszeri magyart, meg persze a malenkij robot. Mindezért részvétem. Egyébként ezt dicső honvédeink is megcselekedték a Szovjetunióban. Ja, hogy szelektív a magyar memória? Nem az első eset.

A különbség annyi, hogy a szovjeteknek még mindig sokkal több okuk-joguk volt itt pofátlankodni, mint nekünk a Donnál. Mi támadtuk meg őket, csak hát nem először bebuktuk: a SZU masszívabb volt, mint a mi Kokónk. Nem halt bele abba, hogy térden fejelték. Mondjuk ki, no: először mi voltunk faszok a ruszkikkal. És aztán 25 millió ember elvesztése után, nem csoda, hogy egy kicsit frusztráltak voltak itten a vörös katonák. A totális háború nem Walt Disney.

Mit einem Wort: 1. magunknak köszönhetjük a szovjet megszállást. 2. de még mindig sokkal jobban jártunk, mintha a nácik nyerték volna a háborút. Ld. Mein Kampf, Asztali beszélgetések. Szittya-shopokban mindkettő beszerezhető.

Szóval talán nem kéne piszkálni azt a szovjet emlékművet. Annál is inkább, merthogy nekünk is van ilyen hősi halotti emlékművünk a néhai SZU-ban, pedig aztán Petőfi sírján kívül végképp semmi keresnivalónk nem volt ott.

Továbbá ezeket az emlékműveket nemzetközi egyezmények védik. Kuckuc.

De sírokat amúgy is parasztság lehugyozni.

Az aláírásgyűjtések és költségtérítés-igénylések helyett talán érdemesebb lenne, nyugton maradni, és Hitlert olvasni. De megint zabszem van a honatyák seggében. A Donnál is ezért fáztunk rá.

Nem először, és nem utoljára.

A múltkor utaltam arra a Seagal-filmre (Lángoló jég). Nagy zsuga volt. Sőt. Világnézetformáló. Most valami visszaböfögök belőle. Valami zöldet. Nagyon zöldet.

Úgy látszik, minden nagy művész életében eljön egyszer az a pillanat, amikor rádöbben, hogy addig csak sárban, mocsokban tékozolta tehetségét, megcsömörlik attól, hogy másnapos-sárgává pisálta Babilon vizeit, szúrja szemét-szívét önnön ammóniája, és ekkor egy cseresznyefa tövében, szarás közben a Richard Gere-től kapott buddhistás füzeteket lapozgatva  rádöbben, hogy amit addig csinált, az csak olcsó szórakoztatás, pénzkeresés, zsírosodás, de nem művészet, és nem tanítás. És hogy küldetés kell ide, világmegváltás. Lézermisszió. Különben szart se ér az élet.

„Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés;

 Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.”

Ákos is otthagyta a Bonanza Banzai-t, hogy az Utolsó Ítéletről szólózzon.

Napokkal ezelőtt utaltam rá, hogy nemsokára jön majd az új magyar tinicsapat, az ungarische Tokio Hotel, az úgynevezett NO THANX földbe döngölése és lepisálása. Az idő eljött, felszakadt a hetedik pecsét, puttók trombitálnak, a tenger vérré vált, aztán belehullt minden csillag. Az imént ugyanis láttam a NO THANX Egy másik nemzedék című bemutatkozó performanszát. A múltkor tévedtem. Ezeket le se pisálom.

Nem a Tűz a mélyben lesz ez a szombat esti Seagal-film, hanem a Lángoló jég. Igen, bármennyire is hihetetlen, de ez a címe. Zseniális, ugye? Elnézést kérek ezért a tévedésemért. Háromszor verém pelyhedző mellkasom. Remélem Seagal elnézi nekem, és nem ül a fejemre. Csak ennyi. És most megyek is izomba lőni a koffeint. A film meg minden grínpíszesnek kötelezően ajánlott.

Az elmúlt napokban nem volt időm írni, és gyanítom talán a hétvégén se lesz. Az ok prózai: hétfőtől szerdáig (ápr. 2-4.) Székesfehérváron lesz jelenésem az OTDK döntőjében. Most arra kell gyúrnom, hogy faszán sikerüljön az előadás. Ha azt letudtam, akkor jön az új magyar tinicsapat, az ungarische Tokio Hotel, a No Thanx sárba döngölése és lepisálása. Mondjuk. Bár szombaton lesz egy Seagal-film, a Tűz a mélyben, ahol utolsó mohikánként védi körbepisált környezetét a díszkapitalista rókalelkű Michael Caine-től. A sárga anorákos ökomozgalmisták kultuszfilmje ez. Ajánlott. De az is lehet, hogy arról írok, miért orbitális nagy parasztság a szovjet hősi halotti emlékművek lebontását követelni. Addig is minden jót. Csók.

Ma este megnéztem az Ölve vagy halva című opuszt, a filmtörténelem eme jelentékeny korpuszát, melyben a halálból visszatérő Steven Seagal leszámol a gonosz szenátorral, akinek agyára ment az Egy Gyűrű. Az egyik legnagyobb hősköltemény ez, mit ide Nibelung-ének, és az Íliász is csak alulról nyalogathatja eme film heréit. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak azért láttam ennyire jónak, mert ismételten túladagoltam a paracetamolt.

Először úgy gondoltam, azokról a kurvákról írok, kikkel hazafelémenet találkoztam, de nem, fáradt vagyok most a súlyosabb témákhoz, úgyhogy inkább valami sokkal könnyedebbről, komolytalanabbról firkantok. Meg különben is, ez általam már ezerszer rágott csont, olcsó játék, s amúgy is szeretem az ilyeneket csípőből kiosztani. Attól egy kicsit jobb nekem. Pláne ilyenkor, mikor hallom, hogy a dorogi Kögyó, mint valami bulimiás csaj a vasárnapi családi ebéd után, az elmúlt két órában épp most huszonharmadszor próbálja meg sunyiban kiokádni a B12-őt. Még mindig nem megy feltűnésmentesen. Amatőrök, dehát mi mást is várhatnánk e lángoktól ölelt kis országtól. Na, nem basztatom azt tovább, elvégre itt lakott Vörösmarty Mihály; inkább jöjjenek azok, akiket most tényleg nevetség tárgyává akarok tenni, mert attól édes az álom. És hogy kik ők? Bond, James Bond. Kábé így megmondják, nem szaroznak. Annál inkább most én; keverve, nem fölrázva. Jó is az ilyen hülyeket kiosztani.

Ki kellett hagynom a hétfő esti oroszt, mert délután megfeledkeztem arról, hogy diszkont mennyiségben a paracetamol és a pancsolt tojáslikőr már nem kompatibilis egymással. Mire indultam volna, már majdnem olyan rosszul lettem, mint az ősszel Görögországban, három döghús-girosz és hat liter Tinto - ez ottan a legolcsóbb bor, fillérekért lehet vételezni, és kartondobozban mérik, mint a tartóstejet; egyszerűen zseniális! - után, másnap. Mint ahogy akkor, most is rázni kezdett a hideg, és úgy égett a gyomrom, mint Jeruzsálem abban a filmben. Igen, igen. A zsidókra mindjárt visszatérünk. Csigalom, nyugavér. Akit csak az érdekel, addig rajzoljon faszokat, meg horogkereszteket.

Kérem, itt most komoly dolgokról lesz szó. 

Kit érdekel itt most a globális felmelegedés, a fordulat és reform, sőt, emellett talán még Kelemen Anna csöcse se rúg labdába. Medveczky Ilona ugyanis a hírek szerint magányos. Minő fájdalom, ez aztán a tragédia. Jó, talán még nem egy Sorstalanság, de van akkora dráma, mint amikor lelőtték a Berényi Mikit. Kertész Imre hegyezheti a cerkát, ezt kell megírni. A Twist Olivér már senkit se érdekel. A Sorstalanságot is csak azért néztem meg, mert Morricone brunnyogott alá. Nem kellett volna. Ha már mindenképp gyerek-szadizás, akkor ott az Árvácska. Az jó. A Sorstalanság tizenkettő egy tucat.

Üdvözlök Mindenkit!

Ez lesz itten az én blogom. Ne számítsatok olyanra, hogy, hú, ma reggel felkeltem, és olyan másnapos-sárgát pisáltam, mint Kína, mert ez nem ilyen lesz. Jó, néha lesznek személyes írások, de többnyire publicisztikák és kritikák fognak itt helyett kapni. Határozottan csunderlikosak, ezt garantálom. És akkor innentől kezde tessék izomba lőni a mosóport, mert jön az aktuális mocsok. Valamikor naponta, valamikor csak hetente. Sosem lehet tudni. Ezért kell mindennap fölnézni ide. És bőszen kommenteljetek, mert abból tanul mindenki. Leginkább én. CsP

A JÖVŐ ELKEZDŐDÖTT.

Tegnap elolvastam a Mein Kampfot.

Egy szuszra ki lehet végezni ezt a félezer oldalt, ugyanis meglehetősen olvasmányos ez az 1935-ös magyar fordítás, meg hát nem kell közben gondolkozni se: a Landsbergben hűsölő Hitler Adolf a már akkor is imbecilis Hess Rudolf támogatásával és pennájával mindent megmagyaráz, de tényleg, az egész szűk ötszáz oldalas opusz nem bonyolultabb, mint Szikszai Etus aktuális monológja minden Szomszédok végén a hiánygazdaságról - szóval nem egy Tőke, az fix.

Az első ötvenvalahány oldal még egész korrekt: a Fater szívhűdéséről, a Mutter rákjáról, egy hiú ábrándokat kergető csóró srácról, akinek semmi sem jön össze. Összekuporgatott pénzén Wagner operákra jár, ahelyett, hogy mondjuk elkurvázná (no, ebből is látszik, hogy nem százas a pali!), aztán megjelenik a nagybetűs Zsidó, óh igen, aki kaftános, meg sunyi, és persze büdös, de über alles, és erre a pre-Führer Adolf korgó gyomra eljárja a bécsi keringőt, katartikus hányás jön, a még ép agysejtek belefulladnak a mindent elborító barna epébe, s hősünk megvilágásodik: vér, vér, Parsifal, vér, vér. Minden összeáll, lehull a hályog, Saulusból Paulus, vagy mi, sőt százhúsz százalékkal olyanabb, vagy annyira mégse, mert Pál csak-csak bibsi. És ettől kezdve elszáll a faszi. De nagyon.

Félelmetes, milyen elméleteket ad elő. Ez a téboly, nem a négy-négyes Freiburg-Duisburg. Eszmefuttatásai egyébként koherensek, mindig csak pár tőmondatokban megfogalmazott alaptételt kell elfogadnunk, s abból már minden logikusan következik. Épp ezért tényleg veszélyes könyv. Sodró, olvasmányos, magával ragadó, egyszerű, mindenre választ kínál. Nagyon aljas, 16 éven aluliaknak nem ajánlom. Azok inkább még csak basszanak be, és nézzenek Bundesliga kettőt Horti Gáborral. Jó is az. Hitlernek is azt kellett volna tennie, meg jókat baszni Wagner helyett, és akkor nem lett volna holokauszt.

Erről szól a Red Alert.