A múltkor arról írtam, hogy az EB pályázatunkat népszerűsíteni hivatott, Együtt című botrányosra sikeredett all-star tömegszerencsétlenség után még azon se csodálkoznék, ha a lengyel-ukrán pályázat is megelőzné a miénket. És láss csodát: megtörtént.  Ide nekem Aigner Szilárdot, vagy azt a palócot.

Noha a magyar pályázóbizottság állítólag megtett mindent.

Ugyan. Azon túl, hogy nem vetettük be Csurka Istvánt vagy éppen Pozsgay Imrét, kezdhetném azzal, hogy már megint szarul választottunk szövetségest, mint úgy általában. Az UEFA elnökválasztáson a nyolcvan és a halál közti svéd múmia Johanssont támogattuk, csak azért, mert minden évben Hévízre jön áztatni a nemesen szarkomás seggét, és langyosra pisálja a nyugdíjas-medencét. Esélytelen volt a bácsi, az ilyen pneumatikával mozgatott Brezsnyeveknek még Afganisztánba is beletörik a foguk, nemhogy egy dinamikusan rivális Platinibe, aki mellett egyértelműen kiállt a futball-pápa Sepp Blatter, és legnagyobb támogatói között találjuk Olaszországot, valamint (ki gondolná?) Lengyelországot és Ukrajnát. Igen, azt. Platini nyert, és nem csoda, ha egy kicsit morcos volt ránk. A helyében én sem komáltam volna hitetlen-magunkat. Hogy mosolyogva átvette a fröccsözést arra a két percre félbeszakító Albert Flóritól az aranylabdát? Kit érdekel. Különben is, az ürgének van belőle három. Mint a magyar igazság. Már ha van olyan.

Továbbá. Naivitásban még Sade márki szöszi Justine-jét is felülmúltuk, akit persze aztán végigdugott a vándorszínészektől a ferences gvárdiánig fél Franciaország. Velünk is ez történt. Élesben, hátulról. Hogy a pályázatunk szó-szó, meg veri gúd. És hogy az UEFA elnökség szereti Bukarestet, izé, Budapestet. Hogy mennyire örülnek a szőnyegre szaró pulinak, meg a százkettedik dalmatának. És hogy Platininek ízlett a gulyás. No, ha ő lenne Pinocchio, már akkora orra lenne, mint egy néger farka. Egyébként azt az UEFA seggébe. Fogyatékosokból nem szép dolog hülyét csinálni. Mert egyébként ilyen témákban azok vagyunk. Buták, ernyedtek és puhák.

A pályázatunk annyit ért, mint a Szovjetunió ellen a gyorshadtest télen.

Hol élnek ezek? A zsűrinek nem 13 ezer oldalas pályázat kell, hanem 13 malájkurva. Bezzeg az ukránok nem szaroztak. És biztos nem két karton Marlboróval operáltak. Mi legalább a Száváékat bevethettük volna, basszus. Meg szólhattunk volna a Dietmar Clodónak. De nem, jó lesz itt, ha a Charles Simonyi pacsizik a világűrbűl. Ezzel az erővel Gesztit is elvihettük volna, hogy beöltözzön Mézga Aladárnak. Viszont ott volt Demcsák Zsuzsa. Tehát annyira hülyék azért mégse voltunk.

(Zárójeles megjegyzés: verjük itt a nyálunkat, hogy Farkas Berci után megint van magyar a világűrben. Ez aztán az országimázs. Csak arról feledkezünk meg, hogy Simonyi csak azért szavalhat most Radnótit az univerzumban, mert anno lelépett innen, mert a tehetségével csak külföldön tudta megszedni magát. Itt élete végéig farigcsálhatta volna a logarléceket, akár Michelangelo a széklábakat. Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, rokkanva ér el az éjszakáig, ugyebár.)

És mi reménykedtünk. Hogy most vagy soha, hisz az olaszoknál ott a bundabotrány, a zavargásokon úgy hullnak a rendőrök, mint Frank emberei a Volt egyszer egy vadnyugatban; stadionokat zárnak be. A lengyeleknél ott vannak azok a félfasiszták, labdarúgó-szövetség ellenben nincs. Az ukránok? Na ne. Ez valami vicc? Bruhaha. Valahogy így latolgattuk az esélyeket a srácokkal.

És akkor vártuk Platinit, hogy felbontsa a borítékot. Tiszta Oscar-díj. Már csak a leszbikus konferansz hiányzott. Meg Billy Crystal. Csüngtünk a francia ajakin...

 
POLAND - UKRAINE

Na kabbe köcsög. Szívem szerint rögtön szétlőttem volna a tévét, mint egy selyemágyneműbe burkolózó bekokszolt feka a Miami Vice-ból. Röpüljön a malomkő.

Hát ennyit érünk. Kis pénz, kis foci. Nagy pénz, nagy foci – mondta Puskás Öcsi, aki amúgy olyat is mondott, hogy ott a haza, ahol a pénz, de az ilyeneket nem illik mostanság felemlegetni. Az tény, hogy az ottani 80 milliós lakosság elvileg sokkal nagyobb biznisz a multiknak. És hogy ottan legalább van foci. Nem pályázni, futni kéne, ugyebár. Hiába hangsúlyozza már húsz éve Mészöly Kálmán az utánpótlás-nevelés fontosságát. Na az még egy jómadár. Ühüm. De befogom a pofám, mert még a végén engem is lefejel.

Nem baj. Rendezzünk gombfoci EB-t.  Vagy majd olimpiát. Merjünk nagyok lenni, Danny DeVito-nak is ez volt a krédója, mikor pályázott a Conan, a barbár címszerepére. De állítólag folytatni kell a megkezdett utat.

Folytatni? Mit? Egy szavazatot se kaptunk. Lefordítom: bírunk titeket magyarok, olyan jófej vicces nép vagytok, de harmadszorra most már unjuk egy kicsit az arcotokat.

Ennyi. Szarba se veszik ezt a népet. De profundis clamavi.

De talán lesz még ennél mélyebb is. Majd amikor a már független Koszovó és Montenegró közös pályázata is lenyomja a miénket. Az már valami.

„Alakja izgató, modern a külseje,

Jó lenne sejteni, mit rejt a belseje,

De hiába hallgatom, ő csak így felel:

Ami egyszer volt, újra nem jön el.”

VERÉSHEZ SZOKOTT FAJTA.