Kora nyári vers a balladai homályból. Tegnap este kibuggyant belőlem a bajszát pödrő Arany János, míg nyugtattam magam, mert elböktem egy könyvbemutatót (Kecskeméti Károly: A magyar liberalizmus 1790-1848). Ez bőven jobb lett, bundás, békés.
Patak
Patak csobog, hull a csillag,
Körbe-nyárba aranyon,
Búg egy bogár a sötétben,
Lágy orgonafutamon.
Szuszog még hús ölében,
Bús szemekkel bariton,
Billentyűzik langyos éjjel,
Majd keni széjjel csaliton.
Fúj a széllel fél-fülébe,
Még bele is nyal édesen,
Míg kagylóhúsba a homok,
Már belé vájna véresen.
Gyöngypatak a hegyekben,
Elnyúlik, mint a kényelem,
De lent, lent a lidércek,
Pupillát ölt a félelem.
Belesikít, hull a csillag,
Körbe-nyálba aranyon,
Holdsarlója meg-megvillan,
Hull a vére patakon.