A múltkor utaltam arra a Seagal-filmre (Lángoló jég). Nagy zsuga volt. Sőt. Világnézetformáló. Most valami visszaböfögök belőle. Valami zöldet. Nagyon zöldet.
Úgy látszik, minden nagy művész életében eljön egyszer az a pillanat, amikor rádöbben, hogy addig csak sárban, mocsokban tékozolta tehetségét, megcsömörlik attól, hogy másnapos-sárgává pisálta Babilon vizeit, szúrja szemét-szívét önnön ammóniája, és ekkor egy cseresznyefa tövében, szarás közben a Richard Gere-től kapott buddhistás füzeteket lapozgatva rádöbben, hogy amit addig csinált, az csak olcsó szórakoztatás, pénzkeresés, zsírosodás, de nem művészet, és nem tanítás. És hogy küldetés kell ide, világmegváltás. Lézermisszió. Különben szart se ér az élet.
„Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés;
Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.”
Ákos is otthagyta a Bonanza Banzai-t, hogy az Utolsó Ítéletről szólózzon.
Steven Seagal meg a korábbi öncélú, l’art pour l’art akciók után kiállt az eszkimók mellett, és amúgy megmenti a bioszférát. Mert az már valami. Mindenesetre több, mint Tommy Lee Jones fejébe belevágni a konyhakést.
A világ minden érzését egyetlen átszellemült tekintetbe belesűrítő színészi játék, a harcművészet fogalmát egyetlen karcsavarásra redukáló minimál-technika, és az ex-pornós lófarok megmaradt (ld. Erről lentebb: Karl Marx visszavág), de a fekete atléta helyett szarvasbőr inget húzott, olyan rojtosat, mint a Gojko Miticsé, de ezen már ilyen kurvás bunda is van; Jugoszlávia utolsó nagy dobása lehetett ez. Hisz kellett, Alaszkában hideg van. Még Rutger Hauer is megfagyott az Ördögkatlanban, miután már nem tudta továbbvonszolni a sztárévek alatt kapitálisra hízó seggét. Pedig mennyit reménykedtem, hogy Franco Nero helyett majd őt látjuk a Honfoglalás kettőben. Minő fájdalom. Talán majd Kris Kristofferson.
Ebben a filmben egyébként Seagal ellenfele Michael Caine. Hogy hogyan kerül ide? Nyugalom, játszott ő már együtt Steve Martinnal is egy fölöttébb mókás filmben, melyből már csak Sas József hiányzott, hogy legyen egy felejthetetlen szilveszterünk. Meg Ihos József és a Bruhaha.
Pénz, pénz, pénz. Önmagában ez még nem, de amit rajta veszel, az nagyon boldogít. És ha már Michael Caine harminc ezüstért Steve Martinnal is bohóckodott, akkor onnan már csak egy lépés, hogy egy kis extraprofitért kiirtsa fél-Alaszkát. Mert ő egy ilyen kapitalista. Disznófejű kövér nagyúr, aki cilinderes, szivarozik, és ha éppen nem a pénzeszsákján pöffeszkedik, akkor csecsszopóktól veszi el az anyatejet, mert nagyon kulák. Biztos láttatok már Kóka-ábrázolást a Demokratában. Na, olyan.
„Terjed a pénz szaga hét országon,
Büszke a bankos a bőrdíványon.”
Ám hiába állnak milliók Michael Caine mögött, mert mikor fúrótornyokat dug az őslakosok seggébe, Seagal szolidaritásból berág, sárga anorákot húz, magához veszi Rin-tin-tint, és mindenkit lezúz: a fúrótorony végül a gonosz nagytőkés ánuszában landol. És közben milyen akciók vannak, de milyenek! Amikor egy country-kocsmában pirospacsizással (nem vicc, tényleg pirospacsizik! – félelmetes) lever egy kolduló indiánt baszogató, pörköltszaftos-olajfoltos atlétás, besörözött, levágósan munkáspárti izzadt tajt, hát az van annyira kemény, mint amikor a Szomszédokban egy sóskiflivel leütötték Vágási Ferit.
De aperitifnek legyen ennyi elég. Aki nem látta, meg kell néznie. Én kedvet kaptam, hogy felrobbantsam a dorogi hulladékégetőt. Mert a természet mindannyiunk anyja, és büntetlenül nem lehet megerőszakolni. Igen, valami ilyesmit is megtudunk. Nagy tanító ez a Seagal. Egy próféta. Nem is értem, miért nem foglalják imába nevét a grínpíszesek és a Blahán haknizó bekokózott peruiak. No, majd én. Most már nekem is van küldetésem. Van hát célja az életemnek.
Lángoló jég (színes, magyarul beszélő amerikai akciófilm, 1994). Rendezte: Steven Seagal.
