Tiszteletemet tettem ma a Magyar Gárda avatásán, mert amint arra már utaltam, elhatároztam, hogy Cousteau kapitánykényként most alámerülök a hazai radikális szubkultúrában, hogy aztán dokumentáljak mindenféle csudát, csikóhalakat, szittya harcsákat, kékszemes ostorosokat. Cigányponty persze nem akadt a horgomra, mert azok olyan helyeken ívnak, hová még a Provident se meri nagyon betenni a lábát, hacsak nem a rettenthetetlen Frei Tamás vezeti a missziót.
Jól fölszerelkezve érkeztem meg a Hősök terére. Keszon betegség ellen betettem egy kisebb üveg töményt, és kokárda is került szimatszatyromba, hogy legyen nálam paszport, hátha igazoltatnak, mert azért mégse úgy nézek ki, mint egy autentikus turulreptető: le se tagadhattam volna, hogy csak próbaidős magyar vagyok. Ennek ellenére nekem is osztogattak mindenféle röplapokat, így ha kiolvastam őket, akkor lesz mibe csomagolni a csécsi szalonnát. Hát már ezért megérte, kit érdekel, hogy közben egy lelkes néni véletlenül herén döfött az esernyőjével. Egyébként volt ott minden, mint a búcsúban. A kihelyezett szittya-shopok rekord forgalmat bonyolíthattak, nem messze tőlem pedig valaki akkora árpádsávos zászlót lobogtatott, mely három franciaágyat is beterítene. Nem kötnék bele a fasziba, volt egy karja, no. Csodálattal adóztam. Akár annak a kapitális méretű kokárdának, mely töpörödött, a chilei napsütés cserzette öregember gazdáját szinte teljes egészében beterítette, szóval csak egy hatalmas kokárdát láttam, mely ide-oda kolbászolt, mint zsidóban a fájdalom. Minő szürrealitás, egy csipetnyi Twin Peaks.
Elkezdődött a ceremónia. Pörzse Sándor konferansz előbb köszöntötte a hunokat, avarokat, magyarokat, aztán már a második mondatban leszögezte, hogy a Jobbik emberei kamerára veszik az egész rendezvényt, hogy aztán kiszűrhessék azokat, kik nem közéjük tartoznak. Barátságos. Gondoltam, bizonyára hőérzékeny készülékekkel operálhatnak, de mielőtt még eszembe juthatott volna, hogy sarat kenjek magamra, mint Schwarzenegger a Predatorban, sámándobok kíséretében már meg is kezdődött az újonnan avatandó hatszáz oroszlános gárdista bevonulása, köztük ötven nő is, vagy az a veterán, aki tavaly beindította a kiállított harckocsit, és nagyon hasonlít Virág doktorra.
Mellettem egy úr ekkor elégedetlenkedni kezdett, hogy kétezer gárdistáról volt szó, és hogy mi ez, és hogy hol a többi. De környezete csakhamar megnyugtatta, hogy csigalom, nyugavér, Körmenden is avatnak, vagy hol. Ezután egyperces néma gyászcsend következett, a szervezők felhívására Kovács Ákos gárdista jelöltre emlékeztünk, aki még azelőtt elhunyt, hogy felavathatták volna. Nyugodjék békében. Majd kicsit pattogtak a kisvárosi vezényszavak, aztán esküt tettek a Szent Koronára, és végül felolvasták Wittner Mária zászlóanya szerelmes könnyével telesírt levelét, mit csakis egy holló repíthetett a Hősök terére. Így kellett történnie.
És ekkor következtek a remek ünnepi beszédek, miket csak egyszer zavart meg kissé, hogy a legfiatalabb, a mindössze négyéves gárdista elveszett. Gondolom borús volt az ég, és így nem tudta követni Csaba királyfit a csillagösvényen. De szerencsére megtaláltatott. Nem értem, hogy a kicsit miért kellett belevinni ebbe. Ha majd idősebb lesz, akkor úgyis eldönti. Addig is építsen jurtát a legójából. Én négyévesen még amerikai nindzsa akartam lenni, de kinőttem.
Az első beszélő egy autodidakta tudós volt, aki kifejtette, hogy az írás művészetét a magyarok adományozták a világnak. Döbbenet. A következő gondolata talán az lett volna, hogy Atlantiszon is szittyák laktak, vagy hogy már az egyiptomiak is Hangya szövetkezetekben vásárolták a Szent Korona vízjeles papiruszukat, de idővel lekeverték ezt a nagy tudású reneszánsz embert, mert következett Szentmihályi Szabó Péter koszorús költő, ki elszavalt egy verset, melyből többek között megtudhattuk, hogy „nincs erő a szeszben”. Nos, ennél a sornál látványosan kifejeztem nemtetszésemet, még jó, hogy ki nem vágtak a rendezvényről, akár Jézus a kufárokat és a farizeusokat, mert amúgy ez egy permanens hasonlat volt. A globalizáció és a Fidesz, ugyebár. Többször is dekódolták a gyengébbek kedvéért.
Előadott a Magyarok Nagyasszonya Szentkorona Lovagrend nagymestere is, valami (…) Batu, aztán következett a Horthy Miklós Társaság (?) vezetője, kinek oly gégerákos volt a hangja, mint Al Pacino kanonizált szinkronjának. Felejthető performanszok. Viszont a goj motorosok vezetőjének intelme, miszerint „a gumid kopjon, ne a magyar”, valósággal belém égett. Enyhén áthallásos. Épp ekkora datálható, hogy Tomcat is feltűnt mellettem. Ittam is az egészségére. Egykoron sokat tanultam tőle.
Hátra volt még a három sztár: Bencsik András, Usztics Mátyás és végül Vona Gábor.
Bencsiket szórványos fújolás fogadta, mire sokan felkacagtak, hát igen, itten mi nem szeressük a kommunista múltú kriptomagyarokat, hiába is zengedez arról, hogy amerre a Magyar Gárda jár, ott kisüt a Nap, és hogy örömében még a Kék Madár is lefial. Mert szájszagú hamis próféta ez, bizonygatják mellettem, vagy valami hasonló, és láss csodát, a szél is feltámad: nem kívánatos ő az igaz magyarok ünnepén.
Annál inkább a kultikus Usztics Mátyás. Neki korábban már egy egész cikket szenteltem, hadd ne részletezzem. Az ő ideiglenes főparancsnoki megbízatása véget ért, és helyette Dósa István lesz mostantól a Magyar Gárda vezetője. A mór megtette kötelességét.
Az ünnepélyt Vona Gábor zárta, ki olyan programot hirdetett meg, hogy bizonyára sírjába élvezett Gömbös Gyula, én pedig indultam is haza, hogy meg tudjam nézni a Forma-1-et, melyet egy időben nem tartottam sokkal színvonalasabb szórakozásnak a Kálvin téri kocsmai nyerőgépezésnél, de egy jó ideje már fölöttébb izgalmas.
És láss csodát. Az alkoholista, pedigrés Raikkonen esélytelenül világbajnok lett, a néger Hamilton pedig elbukott, mehet majd gályarabnak, mert az való neki, nem versenyautó, hisz hogy jön ahhoz egy néger?*
Méltó megkoronázása ez egy felejthetetlen napnak. Óh, igen. Izgalmas volt. Legközelebb is elmegyek. Tetszett.
*hé, aki ismer, tudja, hogy ez csak poén, és nem vagyok rasszista. Vö. a korábbi „Achtung, néger!” bejegyzéseket.