Tegnap levélpötyögés közben, mikor valamit egy LSD triphez hasonlítottam, már ahogy én azt elképzelem az oktatófilmekből, akkor a bélyegről rögtön Micimackó ugrott be és az Apacuka szörnyek. Kiskoromban rettenetesen féltem ettől a rajzfilmrészlettől, de tényleg, sokkal jobban, mint a Szász Endre-reprodukciótól nagypapámnál, Frank Sinatrától vagy éppen Hullitól, aki egy apácaszerű nő volt és 3-4 éves koromban rendszeresen kísértett itt-ott, amíg be nem nőtt a fejem lágya és leálltam a csattanó maszlaggal. Azért neveztem el Hullinak, mert először egy dunai hullámban láttam meg, mikor keltünk át a kishajóval Kisorosziba. De aztán Hulli egyszercsak eltűnt "egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt", és beköltözött más fejébe, amivel, mondom, akárki jobban járna, mint az Apacukákkal. Mert nézzük meg ezt az elmebeteg betétet, nem csoda, hogy reszkettem tőle. Simán kinézném, hogy a fiatal David Lynch (Terry Gilliam?) tévedt be a studióba, és úgy döntött, akkor most egy picit szórakozik a gyerekekkel. Még most is beleborzongok ebbe a rémálomba, miután este eszembe jutott a lizergsav-dietilamidról, és X év után újra megnéztem. Ezen túl már csak a Sötét Barlang van:

Tíz ujját megnyalná bármelyik LSD-próféta.

Pedig Micimackó alapvetően heroinista, ugye, vannak erről elcsépelt eszmefuttatások, mert a mézért/heroinért még Róbert Gidát is eladná, aki szerintem fixre buzi. A bélyeg Malackára jellemző, aki a Százholdas Pagony Syd Barrettje, mert csak egy lépésre van attól, hogy végleg belegabalyodjon a tripbe és a skizofréniába, és ezért kirakják a meséből is, hogy aztán elhízva és leborotvált szemöldökkel próbáljon meg évekkel később visszamászni, míg végül el nem viszi a cukorbetegség, vagy öngyilkosságba nem kergetik a démonok egy rossz utazáson Jákob lajtorjáján. Füles füvezik, a Tigris speedezik, stb. Általában megállnak itt, pedig Nyuszi nyilvánvalóan amfetamint szed, mert még egy agyműtétet is bevállalna, annyira magabiztos, Bagoly meg régi iskolás, mert megmaradt az eszpresszónál és a gyomorkeserűnél. Ha az OTKA és a Tihanyi Alapítvány fizetne nekem egy év kutatói szabadságot és egy 15-20 millió forintos ösztöndíjat, akkor lenne erőm teljesen kibontani ezt az elemzést, de ehelyett most már tényleg meg kéne végre írnom a historiográfiai szakdolgozatom. (Védőszemüveget föl. Most belépünk a Csunderlik-műhelybe.)

De rájöttem (lefagy), hogy eddig teljesen egyoldalúan forgattam meg a szövegeket, szinte csak az eszmetörténeti csomópontokat bogozgattam, ezért most bővíteni próbálom a fegyvertáram, alapfokon elsajátítani a tropológiát, hogy aztán ezzel a hidegháborús urángránáttal szaggassam darabokra a szövegeket. Ezért most kezdetnek Hayden White-ot meg retorikát tolok (tolnék) ezerrel. Frissítésképp Adamik Tamás klasszika-filológus professzor Retorika-kurzusát is újrahallgattam, ami itt letölthető  mp3-ban. Ajánlom mindenkinek, ez nem Botos Katalinos ámokfutás, egyszerűen zseniális az öreg, ahogy beszél az isteni Ciceróról, az isteni Quintilianusról és a többiekről, egészen az isteni Columbo hadnagyig. Egészen felemelő, ha gyúrás közben Adamik professzort hallgatod a logoszról, ethoszról, pátoszról. Jól írják, hogy "az előadó ember- és bölcsességszeretete áthatja az egész előadás-sorozatot, és a retorikai ismereteken túl is ad valamit." Példakép.

Szóval csöndben tudóskodom én, csak messze nem akkora lendülettel, mint régen, amikor minden reggel úgy keltem föl, hogy akkor most melyik hullának menjünk neki. A másik meg, hogy minél többet olvasok, csak annál hülyébbnek érzem magam, egyre bizonytalanabb vagyok történészileg, ezért van az, hogy a szakdogámban egy-egy mondatot harmincszor is átírok, majd végül törlöm, mert így biztos nem kötnek bele. Jobban félek a vereségtől, mint amennyire szeretném a győzelmet. Pedig most már tényleg fel kéne mutatni valami komolyat, nemcsak pár recenziót, meg egy-egy konferenciát. De.

"Ha akkora arcom lenne, mint egy-két ifjú kollégának, akik épp ezért néha teljesen kritikátlan faszságokat is le tudnak írni jó szájízzel, szóval, akkor már én is rég megírtam volna a szakdogám." Pár napja válaszoltam ezt, mikor bársonyosan lebasztak, aztán utána csöndben magamba szálltam és elgondolkoztam frusztrált szavaimon. És basszus, arra jutottam, hogy pont én osztom az észt arcoskodásról, mikor az idézett öndefiníciós szövegem maga a kifordított arcoskodás. Hisz ha darabokra szedjük és újra összerakjuk, akkor lényegében azt mondtam: 'én kurva jó vagyok, ki-bebaszottul kurva jó, csak megvert az Isten ezzel az önmarcangolással (Vö. "Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sujt és szeret"), ezért vagyok ennyire hiperszenzitív, különleges, a magyar Hölderlin, és azért nem stb.' Mert Hölderlin se haladt lófaszt se, és ezzel nagyon jól lehet legitimálni, hogy én miért nem. Kurva kényelmes.

Hát nem. Szembenézek generált Micimackós-félelmeimmel ("A szemük pislog, sandít, mindent lát-lát-lát"), és megcsinálom tudós feladataim, tripla tüdővel és dupla szívvel.

Továbbá megpróbálom egy poénért nem eladni a lelkem az Ördögnek, mert az Apacuka szörnyeknél is jobban félek attól, hogy végül majd náci reflektorfényben szaladgálok, mint a mérgezett egér ("Hogy tetszik, Höfgen?"), és óbégatok, hogy mit akarnak tőlem, hisz én csak egy színész vagyok! Én csak egy színész vagyok! (kimerevít) Pedig tudós akarok lenni.

Megyek is a tropológiához, de majd legközelebb elmesélem a kafkai IKEA-komplexusom, és hogy milyen volt tizenvalahány év után erőt venni és újra bemenni oda.*

Mint Cooper ügynök és Luke Skywalker a Sötét Barlangban.

*Valójában Milán és Laci cipeltek be, mert magamtól be nem tettem volna a lábam.

Sültbolond.

Nem mintha az nagyon elegáns lenne, hogy titkon magnóra veszik.

Másnak úgyse kell.

És ha kéne, itt vannak derék magyar harcosaink, vasárnapi honvédek, gárdistak, férfiak, akik vállvetve harcolnak, ha kell a gyepükön, ha kell a Donnál, hogy megvédjék ezeréves határainkat. És különben is, körülölelnek minket a magas Kárpátok bércei, melyek megóvnak minden csapástól a világválságtól kezdve a hurrikánig. Hazánk szélvédettnek szélvédett. De épp ezért megmarad a büdös is.

Ha fenyegetőzni kezd egy szájszagú próféta, vagy ha szivacsos agyával elbőgi magát egy büdösbuzogányt kérődző tehén a szürkemarhacsordában, mert azt hiszi, küretkanállal kaparják méhét, mikor csak annyira hülye,  hogy magától kergült bele egy karóba. Hisz azt se tudja, hol van. Egy szorzótáblára is csak bámul, mint borjú az új kapura. Meg is érdemli az a zsidó, aki jobb híján ennek szopja véresre tőgyét. Csúcsminőség. Vidal Sasson.

De mielőtt belegabalyodnék ebbe a 'hortobágyos/magyar ugaros' allegóriába, elvágom az egészet, hogy érthető legyek, mert tudom, nem beszél újmagyarul ez az atomókor. Mármint néhány hardcore Jobbikos, akiknek szánnám az egészet. Még ha tudom is, hogy 'úgyse olvassák, és ha olvassák, nem értik, ha pedig értik, akkor annál rosszabb' nekem, de nem, ettől nem félek. Nincs annyi pia, hogy le tudjam inni magam a szintjükre. Ott már búvárkeszonban körmölnek egyeseket és nullákat szimatszatyros kockásfüzetükbe a Mariana-árok mélyén, és Kiszel Tünde is világít, mint az a faszfejű horgászhal.

"Nem akarok nagyobb lenni senkinél, csak saját képességemmel egyenlő." (WS)

Ma este két év után visszatér a Csillag születik (RTL Klub) című harsány, "édeskés, geciszagú" izé, a legborzalmasabb tehetségkutató, amit valaha láttam. Annyiféleképpen lehetne megforgatni és földhöz vágni, hogy az ember már előre beleszédül. Ezért inkább hagyom is a francba, és beszopok helyette egy ginzeng-méhpempőt.  Csak akkor írnék róla, ha fizetnének érte, annyira nincs kedvem még egyszer belenézni. Hisz a CSSZ-ben nincsenek se vicces szentjánosbogarak, se csillagok. Nincs garancia se a kacagtató balfaszokra, se a figyelemre igazán méltó ritka tehetségekre, hogy majd váratlanul kikuruttyol egy Arany János. De mindezeket már megírtam két éve egy háromrészes Csillag születik-szvitben a kokainmámorban üvöltöző Stohl Andrástól kezdve egészen addig, hogy a győztes parasztgyereket majd úgyis megszédíti a siker, és Simsonon kezd száguldozni Csantavéren, míg bele nem száll az első pajtába, hogy kitörje a nyakát.

„…Mint borhoz az iszákosok, / Miként a hullához a féreg,

Mint kártyához vad szenvedélyek: / Légy átkozott! Légy átkozott!”

(Charles Baudelaire: A vámpír)

„Szép a rút és rút a szép: / Sicc, mocsokba, ködbe szét.”

(Shakespeare: Macbeth - intro)

Kezdjük az ajtóval, amin benyitunk ide, ahol majd meghasad a főhős pszichéje.

Fellegvárunk táguló és szűkülő tereiben, ahol tükrök hullámoznak a repedezett falakon, kutyák szűkölnek, a beborozott bűnös pedig meredten bámul az üres székre, míg forró és kavargó agyvelejéből ki nem párolog egy testtelen, kósza kéz és föl nem írja nektek: Vigyázzatok, mert aki Roman Polanskit bántja, magát az Istent bántja. És nem örül neki, annyit elárulhatok. Amiért feldúlják szentélyét, mondván, hogy kislányt erőszakolt a beteg zsidó. De csak vádaskodjatok buta gójok, hiába, mert megvan írva a Talmudban, hogy zsidót nem lehet elítélni, zsidó nem lehet bűnös. Miképp minden tiszta madárból szabad ennetek, de amelyekből mégsem szabad közülök, azok a sas, a strucc, a karvaly és a pelikán. Mondá Elohim. És akárki lássa, hogy a kilincsorrú karvaly a választott népet jelenti. Nem bánthatjátok pöcsök, annál is inkább, mert Polanski anyja gázkamrában végezte, maga a neves színész-rendező is csak isteni csodával menekült meg tizenvalahány évesen a holocausttól. Ilyen tragédia után meg már csak kijár, hogy mindent elnézzünk és mindent megadjunk neki. Csak rajta, hisz végül úgyis mindenki összefossa magát az égő csipkebokortól. Ezért nincs is könnyebb zsuga a kárpótlásos holocaust-biznisznél. Azaz, talán van. Mondjuk vattacukrot árulni egy strandon, vagy éppen megerőszakolás vádjával súlyos milliókra lehúzni egy világsztárt.

Szombat este a Kuplungban valahogy szóba került Mundruczó Kornél szépen fényképezett fesztiválfilmje, a Delta, amit persze még mindig nem láttam, de attól még ugyanúgy elküldtem a búsba, ahova való. Most komolyan, a hajamat kezdem tépni, ha azzal jön valaki, hogy igaz, ebben/abban a filmben nem történik semmi, de hisz olyan szépen van fényképezve. Az eszem megáll. Mundruczó Kornélt felragasztott szemhéjakkal kötözném ki a Kommandó (1985) elé, hadd lássa, hogyan kell nézhető/cselekményes filmet csinálni, a nyolcvanas évek egyik legjobb intrójával. Ahogy a szikrázó napfényben villogni kezd John Matrix/Arnold Schwarzenegger és közben csak sírnak a szintetizátorok ("Fémkeblű dinamókat szopnak a sivalkodó transzformátorok." - JA), az nagyon oda van téve. Persze, le lehet ezért buzizni, akár a Top Gunt.

A Mathias Corvinus Collegium évkönyvéről még augusztusban jelent meg az Élet és Irodalomban egy igazán aljas recenzió, de csak nemrég akadt a kezembe. Ökölbe szorult a fejem, mikor olvastam. Már Pál Dániel Levente cikkének címe (Elitkollégium szabotálná az országimázst?) is elég volt, hogy gyorsan idegi alapra kerüljek. Mint az MCC egyik "vezérpublicistája", tudjátok, amilyen Ady Endre volt a polgári radikálisoknak ("övé az érdem, hogy felszaggatta az erkölcsi kanálisokat"), megírtam a választ, és miután a Központ megadta a kilövési engedélyt, el is küldtem az ÉS-nek. Remélem, megjelentetik a levelem. Addig is, közlöm itt a stratégiai ellencsapásom. Lehet róla vitatkozni, kritizálni, csámcsogni. De előtte mindenképp olvassátok el az eredeti PDL-t. Annyira szórakoztató, mint egy zacskó csavar.

A héten nem akartam írni, mert lenne épp elég dolgom, de Temesi Ferenc író szlenges plágiumbalhéja és ezért parkolópályára pöckölése után talán nem érdektelen a saját kis történetem.

A képek megcsócsálásán túl ritkán olvasok bele a Playboy cikkeibe, egyfelől, mert többnyire írásképtelen tahók jegyzik luxusórákról, szivarokról, megjátszós Faszkalapokról, másfelől azért, mert az igazi férfiak Pontyvilágot olvasnak. De tegnap reggel csak-csak megint belekukkantottam az albérletünkben lökődő 2009. márciusi Playboyba, melyben, nicsak, "A betűt is röptében. Pornó vagy irodalom?" címmel a tököm tudja milyen díjas kortárs költő, Babiczky Tibor is jegyzett egy ismeretterjesztő szöveget az erotikus irodalom evolúciójáról.

És ekkor horkantam föl, mert a Tizenegyezer vesszőt ajánló bekezdést az én 2008 szeptemberében írott, itt és másutt is közzétett, szórakoztatónak szánt ismertetésemből ollózta és fércelte össze, khümm, meglehetősen nagy darabokból, tehát hogy egész mondatokat átvesz, az láthatóan nem érdekli, nem is zavartatja magát, a gázsit megkapta, a többi meg le van szarva, leginkább én, a láthatatlan leszart ember.

Persze, sokszor egész sorokban utalok én is József Attilától Az utolsó cserkészig, de itt most nincs miről beszélni, legfeljebb csak megkérdezni ettől a barkós műmájertől, hogy fej vagy gyomor?

Végre. Végre leemelte mellkasunkról jeges ülepét a Sors-domina és fellélegezhetünk. Tizennégy évvel a Ferencváros történelmi, megismételhetetlen, és még ki tudja milyen randomgenerált Fradi-jelzőt igénylő csontig rágott bravúrja után ismét ott vagyunk 'az európai futball főutcájában', és annyi 'böjt után helyet foglalhatunk a bőség asztalánál'. Ezúton is gratulálok. Egység, erő, enbékettő.

Ami az elmúlt másfél évtizedben olyanokkal se jött össze, mint az öntörvényű zseni, a földberúgással panyenkázó Alekszandar Jovics, vagy a saját legendája alatt összeomló és karrierjét maga alá temető Koplárovics Béla, az most sikerült a Debrecennek. A Bajnokok Ligája. A tejesmézes Kánaán, Ciprus, a puncilekvár. Akkora szerencsével, amellyel a magyaros, technikás focit szokta tízből kilencszer lenullázni a skandináv erőfutball. Kint szurkoltam a meccsen, de a gólok helyett inkább írnék arról a közép-kelet-európai párolgó pisaszagról, ami ismét megérintett. Utazzunk is vissza a szocialista szellem vasútján (Loki!), és akinek vaj van a füle mögött, az csak szarja össze magát. Aztán annyira bele lehet jönni a törölgetésbe, hogy ha már ott van, akkor kinyalunk egy fejedelmi segget is, ahogy a tévékettő. Mert ez az utolsó kép, ahova el akarok jutni sok-sok kitérővel, bakugrással, akár a megszállottak vagy a trónkövetelők, akik ezer maszk mögött, ezer megalkuvással követik az egyetlen, a megalkuvás nélküli célt. Csak persze ilyenkor mindig megvan a veszélye, hogy a maszk ránő az arcra, miképp a moha és az alga a Népstadionra.

"Minden gyűlöletemért / hal meg e színes féreg." (Ady Endre: Megöltem egy pillangót)

Messziről futok neki, pedig nem kéne.

Három napja csak úgy eleredt az orrom vére. Tizenkét év után először. Akkor vettem észre, mikor belecsöppent a zöldbabfőzelékbe. És nem akart elállni a vérzés, hiába ugrottam föl és fojtogattam, végül csak egy akkorát tüsszentettem, hogy mindent beterítettem a véres turhával, takonnyal, nyállal, én meg ott maradtam, elázva, félig alvadtan. Eladva, de meg nem fizetve. Így végzed majd te is, súgtam magamnak.

Jöjjön százados, menjünk zuhanyozni

Még ez is, mikor másfél hete olyan gyenge vagyok, mintha kivonták volna csontjaimból a kalciumot, rongybabaként lökődök, vagy ha nem, akkor is csak nyikorgok, mint a bádogember, vagy az a rugós fotel, melyben félhomályban fetrengve faggatom Yorick koponyáját, míg ki nem nézek az ólomablakon. Valamit tennem kell, mert egy jó Csucsura manapság nagyobb szükség van, mint valaha. Esküszöm, eladom a lelkem az Ördögnek.

Der springt noch auf

Az embernek ilyenkor kell belevernie valakibe buci fejét, hogy helyrepofozza megroggyant önbecsülését. Nosza, pásztázzunk csak a célkereszttel, napszemüvegben, rágózva. Aha. Egy suszterképű szociálpedagógus menten kiborítaná tolószékéből az első szembekerekező mozgássérültet, aztán jókat kacagna, ahogy az a földön kapálózik, akár egy hátára fordított szarvasbogár. De én nem vagyok ennyire gátlástalan, ezért inkább csak bekaríkáztam a műsorújságban az Így tévéztek ti című kulturális Csernobilt, hogy majd írjak róla. De most mégis valami savanykás íz tölti számat, mert ez a műsor egy kiborított tolószékesnél is bénább.  

Még egy hasonlat jut eszembe, a vécén lehúzott aranyhal, de erről majd később. Előbb a két műsorvezetőről, akik mögött az Így tévéztek ti minden egyéb hibája csöndben megbújik, legyen szó műfaszos díszletről, szecessziós ingyombingyomról, epilepsziás kamerarángatásról, sőt, a nézőnek már az se tűnne fel, ha a háttérben kiemelkedne lila szeszgőzéből egy fehérre mázolt Szikszai Etus, egy hörgő Óz varázsló, vagy akár csak egy meztelen Lakat T. Károly, seggében egy cserepes tujával. Ez a két baseballsapkás tévébriganti, Carlo és Fittikém, ugyanis két akkora tahó, hogy mindent eltakarnak. Elég egy percet néznem őket, és már búgnak fejemben a tárnák, és már kívánom azt a szivacsos agysorvadást, ami még az évtized elején támadhatta meg két vadbarmunkat.

A te szivedet serte védi

Az orvosi karton szerint a két géppuskaszájú műsorvezető, Carlo és Fittikém, kendőzetlenül pellengérre állítja a magyar televíziózás hihetetlen balfogásait, hol sebző gúnnyal, hol tréfásan kommentálva a hazai tévés bejátszásokat.

A cél nemes, akár Észak-Írország függetlensége, de ettől még nem kéne robbantgatni. Már ha robbanna itt bármi is, mert a reklámozott két géppuskaszáj lefagy a moszkvai télben. Talán nem ártott volna bedobni pár palackkal a főszponzor energiaitalból (Bomba!), mert már félúton elfelejtik, mit is akarnak mondani, amúgy is, amúgy is, amúgy is, viszont, ööö (dolgozik), de ilyenkor vészmegoldásként (Esc) egy seggtüzeléssel porrá égetik a magyar nyelvet, amibe belegabalyodtak, és a fingós poéntól mindketten fetrengeni kezdenek az asztalon, mígnem az egyik hadonászni nem kezd egy vibrátorral, egy vajas pirítóssal, vagy egy PEZ figurával. Mire a másik fölemeli fejét a körömpörköltből, és beleüvölti egy megafonba, hogy félek a nagy mellektől, mint tegnap. Legalább önmagukat adják, veti közbe egy fórumozó. És? Hitler is önmagát adta. Tízből kilences.

Most temettük el szegény Kosztolányit

Színes egyéniségek. Tarkák, mint a rohadás, ahogy József Attila írta. Egykor valaki nem mosta ki a petricsészét, aztán ezek három nap múlva kimásztak a húsleves maradékából, csápokat növesztettek, kifejlődtek, kalózkodni kezdtek a laboratóriumban, majd azon túl, és rászabadultak olyan internetes videókra, amiket eddig csak az nem látott, aki az elmúlt tíz évet nitrogéntartályban töltötte, vagy egy búvárkeszonban a Mariana-árok mélyén. Komolyan gondolják, hogy 2009-ben még poén Szalacsi? Mert volt, hogy azt is előkaparták küretkanalukkal, és úgy tálalták, mint egy ropogós kacsasültet. De persze, akkor is én vagyok rögeszmés, ugye, és kergessem csak a vadkacsáim.

Carlo és Fittikém mindenről megpróbálják lenyúzni a hetedik bőrt is, és még tovább a húsig, leszopogatni a bütykös cupákot, majd elrágcsálni a velős csontot. Pedig ellennének moslékon is, mert ez a tapló humor bármin megél, csak legyen sötét és nyirkos. Az Így tévéztek ti csak akkor lenne szórakoztató, ha beültetnénk harmadiknak Jeszenszky Gézát. De enélkül az egészet ugyanúgy vissza lehetne pörgetni egy következő duónak, mert Carlo és Fittikém annyira szánalmasak, mint amit kifigurázni próbálnak. Önmaguk paródiái.

Az aranyon ült, az aranyon

És akkor most húzzuk le az aranyhalat. Az ötlet, hogy valaki tévébejátszásokat kommentáljon, nem teljesen halott, de hárman ha vannak, akik ezt egy ország előtt igazán viccesen tudnák csinálni. Nehéz ez, mint ezer méterről ellenszélben lelőni egy kambodzsait. Ahogy Carlo és Fittikém böfög hozzá, úgy akármelyik társaság megoldaná, csak kell egy marmonkanna, amiből úgy szívják ki a bort, akár a benzint. Ettől még négyszemközt ez a két műsorvezető is lehet jó fej, akár a marmonkannás társaság, ahová én is örömmel beülnék, de mégse kéne a tévében mutogatni, mert egy kívülállónak annyira nem szórakoztató. Ahogy mondani szokás, megyek én is, csak előtte igyunk valamit.

Az én belsőm fekély, galád

Persze, hogy rögeszmés mellőzöttségemben vakkantgatok. Hofi szerint az a korrupció, amiből mi kimaradunk. A most boncolt műsort hallgatva Hofi biztos forog forog a sírjában, miképp én a saját tengelyem körül, kulminálok, és ha beleszédülök, akkor kicsit orra bukok, de aztán felemelem bevert fejem és beszólok: Csabikám, zenét!

És most bicepszre gyúrok. Csak erre koncentrálok.

Gyomorgyengeségemben megint átnyálaztam a Tao Te Kinget, a béke, a belenyugvás és az éhenhalás testamentumát.  Mellé szép tekercsfestményeket nézegettem, Pink Floydot hallgattam, amivel mindig kiakasztom a többieket, és megjött az ihlet, hogy  próbaképp én is írjak egy kis kínai verset, akár egy mindenből viccet csináló, szobafeszegető Frank Zappa. A tervezett dalnak most csak az első felét írtam  meg (Kínai), majd máskor mérgezem meg a végbélfekélyes császárt a pompás és törékeny porcelánpalotájában (Mandarin), aztán az elterülnél összefolyatom a kettőt, mint a Jing és Jangot. A Taóból (meg  picit Pitagorasz és A máltai sólyom) dúsított spirituális plutóniumot úgyis inkább ebbe a bevezető részbe szántam. A másikba már csak a tömény döglődést. Persze, azért valami cicit oda is bele kell rakni, mert a régi kínai költők mindig leragadnak ott, miképp a Bosszúvágy operatőrei a megerőszakolós jeleneteknél.

A mentősök, tűzoltók stb. arra jöttek rá, hogy baleseteknél és más szerencsétlenségeknél, a szerencsétlenül járt személyeknél fellelhető a mobiltelefön. És mikor rájöttek, el is rakták.

A hétvégén elolvastam Schein Gábor rövid Weöres Sándor-életrajzát, ami bebizonyította, amit eddig csak sejtettem, hogy a magyar irodalom tán legnagyobb virtuóza mekkora tintás volt. Weöres Sándort méltatlanul mellőzik, alig beszélnek róla, pedig a hetvenes években nagyon közel állt az irodalmi Nobel-díjhoz, mikor sikk volt, hogy keleti embereket tüntessenek ki nyugati díjakkal, mert ez is része volt a fellazításnak (vö. lengyel pápa 1978-ban). Bár jó magyar szokás szerint az irodalmi Nobel-díjnak már nem sok jelentőséget tulajdonítunk, mióta Kertész Imre is megkapta. Elvesztette a varázsát. Nem úgy, mint Weöres Sándor. Aki minden spirituális hülyesége és mandulás balfaszsága ellenére briliáns ürge volt. Szívesen méltatnám most négyezer leütésben, de nincs erőm, mert tegnap eláztam Vad Fruttik-koncerten. Úgyis csak oda akarok kilyukadni, hogy Weöres alkoholizmusa sok mindent megmagyaráz, és ezen az opálos szemüvegen át már egész másképp látom a Bóbitát. Egyébként is kedves rögeszmém, hogy minden nagy alkotást a tintázásra vezessek vissza, bár a vak is látja, hogy Az öreg halász és a tenger az alkoholizmussal birkózás allegóriája, miképp az Isteni Színjáték is csak a piáról leszokás passiója / üdvtörténete. Szóval, olvassátok újra a Bóbitát egy boros üvegen át, és a mellőzött gyerekversek teljesen más színben tűnnek föl. Über-művészet, szeszkazánnal hajtva. Bár a "szétmálló hangerdő" (csing-ling-ling száncsengő) már annyira pszichedelikus, hogy a mester biztos elnyalt egy bélyeget is, amint arra Kiricsi Zoltán rátapintott.

"Szárnyat igéz a malacra,

Ráül, ígér neki csókot,

Röpteti és kikacagja."

Dereng már, ugye?

Tessék, ebből látszik, hogy a vasárnapi Jackó-mesém írásakor mennyire fáradt voltam, mert még azt az ötletem se írtam bele, amit már január óta el akarok durrantani. Pedig igazából ezzel kellett volna takaróznia a csontfertőzéses popkirálynak az űrselyem helyett. És ez a herezacskóból varrt takaró. Kezdetben TV Shopban kéne árulni, mint a mindentvágó csodakést, és tuti vennék a nyugdíjasok, akár a cukrot. Hisz a herezacskó anyaga az egyik legfinomabb bőr a természetben, ráadásul egyedülálló hőleadási képessége miatt takarónk télen szorosan ráhúzódna az emberi testre, míg nyáron magától elernyedne az alvó emberen, hogy intelligensen szellőztessen. Épp ezért akár egy egész herezacskó-szettet (köntös, hálóing, szmoking stb.) is piacra dobhatnánk, szigorúan kézzel varrva, ahogy az Adidas vébédönit.  A Boy George-szerű, ínyenc keleti despoták csak ezt viselnék, de hamar meg lehetne dumálni a párizsi divatbuzikat is, vagy a Zarát. Lehetőségeink skálája szédítő. Meggazdagodunk. ("Híres, drága bunda rajtam, húsz körömmel magam varrtam, brumma, brumma, brummadza.")

„Ő mondta ki azt a szót, ami végül a felmentő ítélethez vezetett. A betegség neve: rejtettheréjűség.” (a Story tényfeltárása Michael Jacksonról)

Az előző rész tartalmából.

Michael Jackson arra üvöltött föl, mikor sokadszorra mellkasára csaptak baldachinos popkirályi ágyán, mitől megrepedt bordája belefúródott vadhúskinövéses szívébe, amit háziorvosa percekkel előtte pumpált tele adrenalinnal. Üvöltött a király, nyüszített kappan hangján, mert rettenetesen fájt neki, zsigerből, pedig még azt se tudta, hol van, mert tele volt hat marék gyógyszerrel, amit lefekvés előtt nyelt be, mert meg akart halni. De most megint fájt neki, mert alighogy felsírt, az orvos újra belebokszolt mellkasába. Hisz ha már visszahozta, nem engedheti el, ezért csak beledöfött még egy injekciót.
 

Annie are you OK?

A popkirály fölemelkedett, majd visszazuhant az űrselyembe. Kicsit dobálta magát, ide-oda forgatta kopasz fejét, kezével gyomron ragadta rejtett heréit, majd elengedte, ahogy elhagyta volna már magát is, mert elege volt az egészből. Ekkor tépte fel hálószobájának ajtaját a zsíros álmából riasztott, izzadt menedzser. Átpréselte magát a játékerdőn, dühében belerúgott az első legóvárba, átgázolt mindenen, majd az élet és halál közt holdsétáló popkirály képébe hörögte, hogy baszd meg, nem halhatsz meg a visszatérő koncert előtt, köcsög nigger. Ütésre emelte kezét, amivel egyszer még Whitney Houstont vagy Törpillát is gigán verte, de csak az éjjeli szekrényes rajzfilmfigurára sújtott le másfél mázsával, és szaggatta szét, miképp aztán aranyláncát is megtépte dühében, és csak üvöltött, hogy kényes buzi, beteg pinafing. Zihálni, fulladozni kezdett a dühtől, ezért bekapott egy negrót, de rákoccant a fájós fogára, így az egészet csak beleköpte a popkirály arcába, mert neki is belenyilallt.

Michael Jackson kezdett magához térni. Lassan ki-behúzódozott pupillája márványos szemgolyóján. De csak az élősködőit látta. És sehol se volt Macaulay Culkin, Zsákos Frodó, vagy valamelyik kis barátja. Hanem csak a háziorvos, a menedzser, meg még ki tudja. És egyre csak férgelődtek be ágya mellé a további riadt paraziták, akik az utolsó pigmentet is ki akarták szívni belőle, mikor már évek óta a járáshoz is alig volt ereje, nemhogy a táncoláshoz, az énekléshez, a beharangozott nagy visszatéréshez. A gigabulihoz. Mert annyira kiszipolyozták a műtétek, hogy fehér lehessen. De még most is csak üvöltöztek vele, majd megint rávertek, vissza ne ájuljon, mert ő fontos volt a szeretteinek.

Itt hagynád a rajongóid?

Hát milyen kegyetlen állat vagy? Ember vagy te egyáltalán?

Michael Jackson mióta magányosan reszketett üvegpalotájában. Nem mozdult ki, a sajtótájékoztatókra is csak béna hasonmásait küldték helyette, mert egyre súlyosbodott mindennemű betegsége, amiket csak feszített az egymást követő műtétekkel, hogy aztán már a saját seggét se tudta kitörölni, pedig, jaj, mennyire viszolygott a kosztól, a fertőzésektől. Minden kihullott hajcsomóban csak a vakbélgyulladást látta. Épp ezért vonzódott a gyerekekhez, mert ők még tiszták voltak. Nem rontotta meg őket a világ. Nem úgy, mint az udvartartást, a popszakmát, vagy a pénzsóvár szülőket, akik olykor mocskosabbnál mocskosabb vádakat szoptak ki magukból, hogy aztán peren kívüli megegyezésekre szorítsák a királyt. Akinek fizetnie kellett, egyre csak tejelnie, mindig, mindenért, hogy végül már rejtett heréit is csak hiába kereste, nem volt kit-mit megragadnia, magához ölelnie, hisz mindent el akartak venni tőle, azok, akik belőle éltek. A popkirályból.
 

Nehéz dolog popkirálynak lenni

A birodalom fogyott, a fájdalom nőtt. Átjárta csontjait és kivont mindent, amit még lehetett. Michael Jackson már évekkel ezelőtt atomjaira hullott, csak egy maradék-ember volt. Minden egyes perccel csak tovább kopott, még ha a régi lemezeken ott sikítozott is a legendája, benne csak a fájdalom óbégatott, már amikor öntudatánál volt, és nem volt éppen szétgyógyszerezve. Ím, itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.
És akkor meg akart halni

De visszahozták az életbe, mert a Come Back londoni koncertekbe annyit beleöltek. A kancellárok előre eladtak minden jegyet, minden jogot, mert a busás haszon annyira vágyott bociszemű ribanca mindig visszakacsintott. A popkirály udvara hát nyalogatta szája szélét, már álmaiban elköltött minden bevételt, már amire még dörzsölhették tenyerüket, hiszen uruk olyan esetlen trotty volt, amilyen. Egy régi fényéből talán fel-felpislákoló, de magatehetetlen, ideig-óráig foszforeszkáló szentjánosbogár, akit addig kell megmászni, amíg lehet. Ezt bebizonyították az új koncertek próbái, ahol Michael Jackson csak minden tizediken tudott résztvenni, de akkor is csak esett-kelt, hogy végül mindig oxigénmaszkkal vitték vissza a zúzódásait becézgető roncsot a kis birodalmába. De hisz amíg él, el lehet adni a nevét, ugye, akármilyen ballasztot is takar, mert csak-csak ő a popkirály. Mint mondjuk az ostoba rajongóknak, itt Közép-Európában. Nagy is volt a titkolózás.

Ám a lepel lehullott, akár az orra. Michael Jackson mindössze nyolc fellépéssel élte túl öngyilkossági kísérletét. Ahogy az orrabukás után egy egész világ előtt halt bele a kamerákba, kapálózva, mint egy hátára fordított, félig megtaposott bogár, az csak arra volt jó, hogy a lexikonokba, már nemcsak úgy került be, mint számos popzenei rekorder, hanem úgyis, mint minden idők tán legkínosabb visszatérője. Mert az egész gigabuli szánalomba, könnyekbe, vagy röhögésbe fulladt. Fulladt, a lassú kínhalálba. Michael Jackson csak néhány fellépést bírhatott, miután a sok doppinggal erőszakkal visszarángatták az öngyilkosságból. De ez épp elég volt, hogy popkirályi mítoszát megtépázza, és egy jó ideig mindenki csak arra gondolhasson, aki a londoni színpadon végvonaglott, mikor már jóval túlélte magát. Szomorú történet. Mint amikor valaki elment a Dallasban. Vagy a Szomszédokban. Egy régi ismerős. Már-már családtag.
 

A király meghalt

A popkirály temetése hatalmas felzúdulást keltett, mindenki siránkozott, karmolta az arcát, tépte a ruháját. Százezrek, milliók indultak el, eltorlaszolva mindent, hogy elbúcsúztassák birtokán. Ám a mindenhol végigvonuló gyászmenet okozta forgalmi dugókban ezer és ezer gyerek sírt fel a hőségben, mikor már nem bírták tovább az izzó autókban. És ekkor a sírásra, oázásra, Michael Jackson élőhalottként feltámadt és dühöngeni kezdett. Kimászott a sírból, belesikított a képmutatás tejfölös bajszú arcába, és szétcsapott minden hülye rajongó és pénzsóvár parazita közt. Egész Amerikát végigsöpörte, mint egy hurrikán, mert ahol csak egyetlen kisgyerek sírt, ott termett és levert mindent. Szerette a kisfiúkat.

De nem állt meg, mert bepörgött. Ahol csak bármely ostoba rajongója volt, aki rengeteg áttéten át belehajszolta Londonba, mikor már lépni se bírt, azt most táncoltatni kezdte, belelehelt az arcába, megetette vele a fehér zokniját, lövöldözött, spriccelt, mint egy gyerek, csak már sósavat, vagy ami kijött belőle a hullaságból, a szörnyű miazma, ki tudja. És különösen az orvosát büntette meg, meg a kövér menedzsert. Felnyomott a seggükbe egy szálkás seprűnyelet, fellógatta őket fejjel lefelé, és arra kényszerítette őket, hogy örökkön-örökké a saját arcukba verjék, és csak egyék, csak nyeljék, ahogy neki kellett nyelnie a cataflamot a táncpróbákon.

A pirosruhás, lakkcipős zombi szétcsapott, mert tizenöt éve utálta az egészet. Egész szétfűrészelt életét, amiért meg se halhatott nyugodtan, amiért nem hagyták békén az elmebeteg fehéredésében. És aki még mindig azt várta, sőt, követelte, hogy a feltámadó maradék-popkirály megint elkápráztassa, annak csak halottaiból beledurrantott az arcába. Míg közben a büdös, hájas Elvis, akinek már szintén tele volt a töke már legalább ötven éve mindennel, púderes homlokát törölgetve forralt neki egy kakaót, és végül este csak ledőltek homokozni, beszélgetni a Csendes-óceán partján. Hogy aztán feltűnjön szemét dörzsölve Macaulay Culkin, akinek már végképp mindennel ki lehet, mert még Magyarországon se játszhatna bármi komolyat, mert itt is mindenki azt várná, hogy menten a fejét fogva sikítozzon, ahogy két évtizede megszoktuk a betörős filmekben.

Pedig, le vagy szarva Magyarország. A tengerpartról mindenképp. Jackó is lefosna titeket.

"Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni és meghalni is jó lesz."

(József Attila: Majd emlékezni jó lesz)

Csak a múltkori Smooth Criminal-nekrológ fogadtatása miatt. (ásít)

A már említett Romsics Ignác-recim fölkerült pdf-ben, úgyhogy lehet olvasni. Ez azért komolyabb, mint a Michael Jackson-nekrológom, ahol csak ráeresztesz két bazmegot a rajongókra, aztán jön száz komment. Itt tudomány van.

Csunderlik Péter: Kocsi-út az éjszakában (Romsics Ignác könyvéről)

Az egész világ Michael Jacksont gyászolja.

Igen? Ki gyászolja? Csak egy körkérdés, hogy megszondázzam az éjjeli lepkéket, mert én nem. Aki utálta, az most rotyog magában, köpködi ki a répát, hogy tessék, már éppen kezdték elfelejteni, ahogy a másik buzit, Freddie Mercuryt, most meg megint ő folyik minden csatornából, félbeszakad a Walt Disney, mint amikor meghalt Antall József, hát basszák meg. Aki pedig menthetetlenül szerelmes volt belé, tízezer kilométerről, és most napszemüvegben fulladozik, azt meg elküldeném negyedórára követ törni.

Talán Michael Jacksonnal is ezzel tehettük volna a legtöbb jót, két hét lágerrel, még kilencvenkettőben. Vegye már észre magát, bár nem tudom, mert menthetetlenül beteg volt az ürge, mértani romlás, és az ilyeneknek kell autóbalesetben meghalniuk, mikor már túlélték magukat. Ő pedig ebben az évezredben már csak úgy volt, mint önmaga paródiája, ahogy az egyiptomiak.  A paradigmaváltó popkirály már régen meghalt, a 2009-es Michael Jacksonért meg nem kár. Kellett ez még nekünk?

Nekem most kezdődik a nyár. És épp negyven éve halt meg Brian Jones.

"Hogy állunk a csodafegyverekkel?"
"Jönnek. Jönnek."
(A tizedes meg a többiek, 1944/45 telén)

Szakad a barna eső, és a pályaudvar restijében hárman sakkoznak magukban.

Reform vagy halál

Nem értem. Egyszerűen nem értem. Feltúrom az autótáskám, lapozgatom a noteszom, de nem értem az egészet. Csak vakarom a fejem, húzogatom megsárgult szakállam, és már az unikumból se olvasok ki semmit. Csak a sötétséget.

Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet. Már csak alig hatvanezer, felelősen gondolkodó, szabad, demokrata értelmiségi van ebben az országban. A többit felzabálta a félelem, meg a gyűlölet. És ki tudja, mennyien maradunk jövőre, vagy akár holnap, mikor egyre csak csattog fogával a Hitlerei, lágy Ázsiát, borzolt romákat falnak, és mint a fészket ütnék le a zsidót. És már nem lesz SZDSZ, hogy megvédjen titeket, minket demokratákat. Ha kirakatok csörömpölnek és máglya gyúl Thomas Mannból meg a Demokratikus Chartából.

„Híres vagy, hogyha ezt akartad. / S hány hét a világ? Te bolond.”

(József Attila: Karóval jöttél)

Ne tedd! Kérlek ne!

Te félreismered ezt a pszeudoművész balféket, zenébe okádott Ady Endrét vizionálsz bele. Így óvtak jóakaróim, ne írjak Peter Doherty szólóalbumáról. Mert odaadásomban, miszerint az úrfi maga lenne a Hucklebery Finnbe oltott Charles Baudelaire, megdönthetetlen bizonyítékát látják, hogy már évekkel ezelőtt elvesztettem ítélőképességem, mikor megtámadott egy bacilus. Pedig annyira mesebeszéd ez, minthogy kisebb a karom, mint másfél éve, mikor csak szálkásabb. Ahogy dalnokunkról is kezd lekopni a rárakódott salak, pedig eddig ez tartotta össze a legendát. De egyelőre mégse csuklik össze, mint a csádiak nyújtott nyaka, ha levesszük a kínos gyűrűket, mert úgy tűnik, Pete Doherty balhék nélkül is működik. Működik. Él.

Kora nyári vers a balladai homályból. Tegnap este kibuggyant belőlem a bajszát pödrő Arany János, míg nyugtattam magam, mert elböktem egy könyvbemutatót (Kecskeméti Károly: A magyar liberalizmus 1790-1848). Ez bőven jobb lett, bundás, békés.

Kívánok! Akit érdekel, az új Kommentárban (2009/2.) olvashatja az eddigi legprofibb Csunderlik-munkát, mert közel húszezer leütésben írtam recenziót Romsics Ignác új tanulmánykötetéről. A megírás előtt két fő célt tűztem ki: 1. az  is élvezettel olvashassa, aki azt se tudja, ki az a Romsics Ignác 2. azért bőven megmaradjon tudományosnak a munkám, és ahol lehet, még ki is igazítsam Magyarország legkeresettebb történészét (amit végül tettem  is pl. a Molnár Erik-nemzetvitánál), mert így lehet megkapaszkodni. Úgy vélem, nagyrészt sikerült. És közben előszeretettel kenegettem legkedvesebb rögeszméimet is, melyekkel úgy vagyok, mint Rimbaud kertésze, aki keléseket ültet és ápol az arcán. A címben a részint ismert true-emo Ady-verset idéztem meg. Aki kíváncsi a miértre, olvassa el a recim, ahol tudja. Minden jót. Csunderlik Péter

A SZUB riportere és Ábel Anna hónapokig tartó egyeztetések után két ráncfelvarrás közt beszélgethetett a saját seggébe fulladó Axl Rose-zal, a Guns N’ Roses ikonjával. Axl most sem hazudtolta meg magát.

Vigyázat, szókimondó szövegek következnek!

Engem bányásznak. Be méltatlan is a mi sorsunk. Be bekaphatják.

Csömöröm van ettől a Genny-országtól. Unottan unom már az életes Életet, halálosan. Megpróbáltam szerencsém a játékautomatánál, de csak két karfiolt sorsoltak, a harmadik a tökömre nőtt, de karácsonykor az is leesett. Lefagyott, vagy leszáradt, bele a lőré fröccsbe, jajszóként loccsant bele a néma sivatagba, a kurvába, amit hiába kenegetek kenőccsel, koccan, mert csak-csak beverem mindig magam magamba, mert már ide se fér be ezerhatszáz éves zsenialitásom, nemhogy a törpe Világba, akár hatlovas szekér egy darab seggbe.