Az embert sokszor le akarják húzni, hogy adjon pénzt rákos kisfiúknak, meg nyitott hátgerincesek mexikói műtétjére, de ez most nem átverés.

Egészségetekre. A Kommentárban (2008/4.) megjelent nagysikerű könyvrecenzióm PDF-ben, mert azóta fölrakták az urak. Igyekeztem olvashatóan megírni, bár végül sokat kellett húzni, aztán ezt-azt el is kapkodtam benne, sok benne az elszalasztott lehetőség. De büszke vagyok rá, mert azért mégis komolyodó tudósgyerek volnék, még ha itten többnyire bohóckodom is.

Csunderlik Péter: Lukács 23,18 (John Lukacs könyvéről)

„Légy a fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

(József Attila: Nem én kiáltok)

Törtem a fejem, micsoda ez, de mindig rájöttem, hogy valami egészen más. Sosem hallott hang ez, amire már biz’ régen vártunk szotyolázva, lakótelepen nyaktornászva. Új vers. A harmadik évezred Ady Endréje, Mr. Busta. És don’t fuck with Esztergom, ezt üzeni ő, vagyis repesi nekünk bemutatkozó albuma, a Pitbull (2009) dalaiban a putriból szókimondó rímkovács.

Eléggé lebetegedtem a múlt héten, azóta csak dögledezem. Tegnap vagy huszonkét órát aludtam, amire már régen volt példa, sebesre is feküdtem az oldalam. De mikor észnél voltam, akkor azért csudajó kis rímeket rajzolgattam, hála a paracetamolnak. Tessék, ez a Márna született belőle, mert megfogadtam, hogy havonta egy-két verset mindenképp írok. Ez amolyan játékos gyerekdalocska, ha apuka leszek, egy egész Állatkerti útmutatót írok majd a kisfiamnak, kislányomnak.

És mellé még küldöm minden náthásnak ezt a fojtogató gyönyört (The Snakepit), ami tán a kedvencem a The Cure  1987-es Kiss Me, Kiss Me,  Kiss Me cím dupla-csodájáról. Míg hallgatom, egyre jobban belegabalyodok, és olyan, mintha  náthás lennék, de lekötözték a kezem, ezért nem tudom kifújni az orrom, hát beleőrülök, ahogy nem kapok levegőt, és egyre-egyre nagyobb a fejem, majd' szétrobban, de végül nem. Imádom. - Én mixeltem a "klipet", kivágtam az albumból a számot és beraktam az albumborítót. Egy-egy-egy Spielberg vagyok! Aztán hátradőltem és feltöltöttem az Indavideóra. Jessz! kuckuc.

Minden jót. Egészség. CsP

"-Ez egy könyv?
-Nem, ez a plafon."

(példapárbeszéd egy életcentrikus orosz nyelvkönyvben)

Kedves honfitársaim! Roma barátaim!

Szomorú vagyok, szomorú, mint a farkatlan füles a szivárvány tövében. Lógathatnám kamillába csepegő orrom, de az áruló írástudók nyomába lépnék, ha értelmiségiként most nem emelném fel stencilfoltos mutatóujjam, és nem figyelmeztetnék, mennyire búsba döbbent vagyok, és már valamit tényleg tennem kell, teszem azt tett értékű szavakat.

„Pont olyan ez a családi háború, mint a politikai. Mindenki azt állítja, hogy a legjobbat akarja, pedig elég lenne a jó is.” (János)

Sokszor fogják rám, hogy illúziók rabja vagyok, ezért, hogy szippantsak egy kis valóságot, kedd este megnéztem az Életképek teleregény századik epizódját az m1-en, úgyis annyit reklámozták. Öreg hiba volt, mondhatni kurva nagy tévedés. Pedig én szeretek döglött dolgokat melengetni a keblemen.

Üdvözletem! Véget ért ez a fránya időszak, és mostantól remélem megint aktív leszek. Kezdetnek itt egy versike, ami még kora januárban jutott eszembe lefekvés előtt, bekamillázva. Egy játékosabbat is meg akartam írni ma este, de arra már nem volt muníció. A levéltáros informatika teljesen kiszipolyozott, és hiába próbáltam tanulni, én metaforákban szóktom kódolni, nem HTML-ben, SGML-ben és XML-ben (hehe). Úgyhogy abból tavasszal megint mehetek. A többim vizsgám jól sikerült. Szóval:

Legtöbben azt hiszik, szilveszterkor csak azon huszonévesek maradnak egyedül otthon, akik már nem várnak semmit az élettől, legfeljebb a végét, addig meg csöndben összecsomagolják magukat, és a világutálat mérgéből csak néha-néha emelik ég felé gyönyörűszép arcukat, hogy a halálra ivás Istennek tetsző módjain elgondolkozzanak. Nos, ez így nem igaz. Épp ezért szilveszteri tévéajánló következik, bár kicsit túlpörögtem a feladatot, magam-magam körül, és végül beleokádtam a szövegszerkesztőbe. Mindenesetre, aki eddig se tévézett, és emiatt mindig összesúgtak háta mögött a kisvárosiak, hogy ez biztos valami szektás buzi, az most majd lobogtathatja írásomat igazolásként.

APOKALIPSZIS MOST - Szilveszteri tévéajánló, 2008

Boldog új évet kívánok! CsP

Csak azt feledte volna, azt a mozdonyvezetőt.

Aki már mindkét veséjét eladta, és most télen egy tehervagon tövében, meztelenül, sebes kézzel csócsált egy fagyott marharépát, és amit kidobott mákszemnyi gyomra, menten nyalta is vissza, akár egy kóborkutya. Meg a kizsákmányolt vasutasszülőket, akiknek budai hóemberekből kell kilopni a kerek brikettet, hogy karácsonykor legyen mivel gurigázni kisgyerekeiknek a kartonfenyő alatt, mert sosem láthatnak üveggolyót. És a kilátástalan sorsú, sínek mellett szipuzó, herpeszes vasutaskamaszokat az arcukra fagyott reklámszatyorral. Égő hordóknál testüket áruló vasutasasszonyokat, mi több, koravén kislányokat. Minden vasutast, aki a csatornában él, csak éjjel jön föl a szemétben turkálni, és ha elrepül fölötte egy denevér, azt hiszi róla, hogy egy angyal. Mert annyira sötét az életük. Kilátástalan, bennrekedő néma sikoly, mint ami egy nyugatira tör rá a magyar vonatokon. Csöndes rothadás. Húgyszag. Nyomor.

Hányszor, de hányszor forgolódott, esett le az ágyról és ébredt föl zihálva éjszaka G. úr, mikor nem hagyták békén a szörnyű képek e kirabolt dolgozókról, akik csak óránként egyszer végigsétálnak, rásóznak egyet a kerekekre, egyébként a büfében sakkoznak vagy elidegenedve lapozgatják a Nemzeti Sportot. Az életutáló kalauzokról, kik csak akkor nem bunkók veled, ha legalább ötven forinttal megvesztegeted őket, és a nyaranként pályaudvaroknál növő kétméteres parlagfűről, amitől mindenki könnyezik, sír, akár attól, hogy a MÁV nem fizeti ki rendesen alkalmazottait. Pedig megérdemlik. És csak egyre, egyre erősebben világított hálószobájában a foszforeszkáló Trockij-szobrocska a Szűz Mária-poszter alatt. Már-már szikrázott.

Mégis a szabad szakszervezet vezetőjeként lassan másfél évtizede nem sok mindent csinált a havi sokszázezerért. Kártyázott, néha kereszteket faragott, de mikor egy éve a sorompónál állt luxusautójával, a hulladékbódéból kimászott két síró csecsszopóval és laposüveggel kezében a Rőtszakálló Bakter. Integetett G. úrnak, mellé cincogtak az éhes egerek, szüntelenül, míg el nem araszolt a gyorsvonat. És ha a napfény megcsillant a baktár szája szélére tapadt, könnyek áztatatta dögparizeren, az úgy szúrt szívébe G. úrnak, akár a Demjén Ferenc-szám. Érezte, csak ő maga maradt egyetlen reménye a nagybetűs Nyomorultaknak. Mikor percek után felnyílt a sorompó, G. úr már tudta, mivégre született le erre a sárgolyóra. Kiharcolni, hogy a kiszipolyozott vasutasok megkapják jogos jussukat. A MÁV Cargo privatizációs bevételéből 250 ezer forintot minden egyenlő dolgozónak. Kezdetnek. Akár. Mert azért van, aki egyenlőbb. „Isten, tégy engem Istenné!” – robbant szét a szakszervezeti vezető kigombolt ingnyakát mióta feszítő óriási gombóc. Most megmutatja.

Fölszállt hát az első hordóra, és szónokolni kezdett. Hiába jöttek elé szakállas bölcsek, tudós emberek, akik lila ködfelhőikből magyaráztak arról, ha a MÁV-nak most ki kéne utalnia alkalmazottainak privatizációs bevételeit, akkor talán a tartozásaival is így kéne eljárnia, amivel pedig minden vasutas milliós mínuszba kerülne, aztán élete végéig törleszthetné. De G. úr nem sokáig tűrte a sok aggályoskodó törpe-Kajafást, és úgy söpörte félre a tényeket, ahogy Jézus urunk a templomban kereskedőket, zsinagógás bérletárusokat.

„Hitszegő szadduceusok! Az az állam, amelyik a tartozásokat is kiutalná a bevételek mellé, az egy rossz állam! Olyan, mint az ótestamentumi zsidók istene, aki kígyókat küld a népére. Hát milyen isten az? Én a szeretet Istenében hiszek! A szolidaritásban! Akár a fél országgal kibaszhatunk, amíg nem fizettek!” – kiáltotta nekik, meg az egész világnak, és ez nagyon tetszett a meggyalázottaknak, végig a legdolgosabbtól egészen a szarból fejüket csak most felemelőkig. Hát telt az idő, és egyre többen tettek tanúbizonyságot Balatonakarattyától Szamariáig, hogy hisznek benne.

Először csak tizenketten gyűltek köré, végül több százan, aztán több ezren. Az idősebbek megsárgult lapokat bogaráztak, a fiatalabbak megelégedtek azzal, ha ez az istenember rengeteg pénzt ígér nekik, tényleg csak ő lehet a régóta jövendölt messiása a vasutasoknak.

Mikor már sokan voltak hívei, G. úr összehívta az összes televíziót, aztán a hordón billegve kitépte dobogó szívét, megmutatta az embereknek, hadd lássák, mellkasában nem egy csikkel teli kihűlt hamutál bűzölög, majd percekig tartott, míg a színhúst visszagyömöszölte. Hatalmas szíve volt. Aztán meghirdette a munkabeszüntetést. Tudta, hogy ezért utálni fogják mindannyiukat, ezért így fordult megszenvedett embereihez:

„Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ.” – olvasta föl szaggatottan a kabátzsebből előhúzott elmosódott cetliből, ami már régen szétázott a korábban rákbetegeknek csodagyógyszerként árult sokampullányi petróleum maradékától. És ezzel a bölcselkedéssel úgy szállt be hallgatói szívébe, ahogy a sajtótájékoztató végén német luxusautójába. Oldalazva, hízó testét vajjal kenegetve.

Ekkor kezdődött meg a nagy vasutassztrájk, addig, míg nem hoz békét a szociálista újraelosztás.

A nevetséges követeléseket az államkincstárnak esze ágában se volt teljesíteni. De mikor már mióta bénult az ország, a férgelődő farizeusok, alapítványok, önálló életre kelt milliós hatástanulmányok azt javasolták az ország sasorrú Helytartójának, próbálja meg tán G. urat megvesztegetni, mert ha jóllakott, biztos leállítja a sztrájkot.

Háromszor is megkísértették. Előbb tíz-, majd húsz-, végül ötvenmillió forinttal. De a forradalmárról mindannyiszor úgy pergett le a csábítás, ahogy a sztrájk gördült már hónapok óta tova. G. úr nem alkudott. „Távozz Sátán!” – bömbölte, mert izzadt testén érezte még titkárnője lucskos óhaját: csináld már, csináld még! És mert bízott benne, hogy negyedszerre is visszatérnek a démonok, aztán ötödszörre, hatodszorra, ki tudja mennyiszer, mindig többet ígérve. Meg a szegény dolgozók, ugye. Akik már mindkét veséjüket eladták. De a kormány csak háromszor kísértett. Többször nem.

Estéből reggel lett, reggelből este. Immáron százharminchárom napja tartott a vasutassztrájk, mikor a sasorrú Helytartóhoz kegyetlen moszkvai tanácsadók érkeztek, plafont karcoló süvegben, földet súroló kaftánban, és szakállukat húzogatva azt javasolták, nincs más, a hadseregnek kell levernie az ellenállást.

„De hiszen ez putyinizmus!” – válaszolta az aggályoskodó sasorrú Helytartó, mire a titokzatos és kiismerhetetlen moszkvai emberek előhúztak egy hosszú selyemzsinórt, amivel előbb háromszor megcsapták a Helytartót, majd nyaka köré tekerték, megszorították tarkóját, nyomkodták ádámcsutkáját, és csak húzták, húzták a zsineget, mindezt a Császár parancsára, kinek már elege lett, hogy hónapok óta elmarad a vasúti bauxitszállítás. „Megteszem!” – roppant össze a Helytartó, míg a szorító hurkot két kézzel feszegette.

„Erre vártam!” – horkant fel végre a dolgozószoba sötét sarkában eddig levágott füleket némán nyakláncba fűző szúrós szemű Titokminiszter, majd folytatta: „Ez a G. olyan, akár a borotvapengén kúszó csiga. A saját rettentő nyálán csúszik előre, ezért nem tudta eddig megvágni magát. De csak eddig. Én elintézem.” – vigyorgott és kését megvillantotta a sápadt holdfényben. A Helytartó még este parancsot adott a sztrájkolók eltiprására, aztán pedig egy kövér cigarettát tekert Anthony Giddens könyveiből, hogy megnyugtassa pattogó idegeit.

Már rég készen állt a törvénytelen adatbázis, ami alapján aznap éjjel hajnali három és hat között egyszerre csaptak le a sztrájkoló MÁV-dolgozókra, amint a rádió időjárásjelentésében elhangzott a jelmondat, hogy felhőtlen az ég. G. urat a szeretője mellől szedték ki az ágyból, és már vitték is a Bécsi útra, ahol másnap hatezer hívével együtt eljárás nélkül keresztre feszítették.

A nép örvendett. A kollégisták rohadt májjal dobálták meg, ahányszor csak a begőzölt Kultuszminiszter rámutatott a kereszten csüngő agyongyalázott G. úrra, hogy „Tessék, ő az a faf!” És még be se alvadhatott, minden gyalázásra felszakadt az egykorvolt szakszervezeti elnök mind az öt sebe, teste súlyától majdnem összeröppent tüdeje, mikor „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem! – szakadt ki már-már utolsókat rúgó vértől fúló mindenéből.

De ekkor egy holló szállt bal vállára, károgott kettőt, majd menten átváltozott a rettegett Titokminiszterré, és a kereszten lábát lóbálva így szólt a megfeszített G.-hez:

„Bolond! Csak nem képzeled, hogy így elbánnánk veled? Fehérek közt mi vagyunk az európaiak. Kitartó voltál. Harcos. Később még szükségünk lehet rád. Leszállítunk a keresztről és adunk kétszázötvenmillió forintot. Ez az ötszöröse annak, aminél többet nem ígérhetnénk, hogy leállítsd a sztrájkot. Aminek már úgyis vége. Eltiportuk. Hatezer híved itt fog megrohadni a kereszten, végig a Bécsi út mentén, de te megmenekülhetsz, ha elfogadod ajánlatunk. Ne félj, kiváló a tanúvédelmi programunk. Nem követjük el többször azt a hibát, mint az Aranykéz utcai robbantás előtt, mert most már az arcot és a hangot is eltorzítjuk, ha műsorozásról van szó. Köztudott, hogy Magyarországon mindig mindent elbasznak. De te most végre győztes lehetsz! Kétszázötvenmillió forint és a védelem, érted? Azt hiszik majd, hogy meghaltál. Közben a legjobb életed lehet. Ezt nem tagadhatja meg tőled az Isten. Hisz a kiválasztottja vagy! Ábrahámtól se várta el végül, hogy feláldozza Izsákot. Csak hagyd itt ezt a szerencsétlen hatezret a kétszázötvenmillióért.”

G. úr könnytől fátyolos szemmel felnézett a Titokminiszterre, bevert szája mosolyra görbült, mert talán mindig is ezt akarta. Hagyni a picsába a szakszervezetet. Az éhező, fagyott marharépán rágódó MÁV-osok tán nem jobban érdekelték, mint a természetcsatornán merev kerek szemmel kéregető, csontsovány, püffedt hasú négerek.

Csak egyetlen gondolattal kellett belecsapnia a Titokminiszter tenyerébe, és máris leszállhatott a keresztről. G. úr repült, repült, egész egy kertes villáig, ahol már várta asszonya, az, akit megcsalt, vagy az, akivel megcsalta, már magam se tudom, tán ő se. Gazdagon nemzett tíz gyermeket, aztán évtizedek múltán őszi szőlőlugasok alatt üldögélhetett az udvaron, és fehér szakállát pödörgetve, kempingszéken fröccsözve gyönyörködhetett tízszer tíz unokájában. Boldogan élt, hetvenfelé közeledve, mikor eltunyult testét megtámadta egy ismeretlen betegség. Hasát, mellét, lábát, kezét, de még nyelvét és szemét is ellepték a szarkomák, hónalja és nyaka kifakadó nyirokcsomói pedig úgy folyatták a fekete mérget, ahogy egykor gazdájuk szájából folyt, mikor még régen-régen szakszervezeti vezetőként beszélt a MÁV dolgozókat kizsákmányoló gonosz urak ellen.

Mikor haldokolni kezdett, már hetek óta folyt a nagy lázadás, amiről G. úr tudomást se akart venni, inkább kikapcsolta tévéjét és rádióját. A maradék földalatti vasutas-sejtek lángba borították az összes vasútállomást, hogy kifizettessék az évtizedek óta kijáró MÁV Cargo jutalékot, de a néhai sasorrú Helytartó angolkóros, csontritkulásos, és a rossznyelvek szerint homoszexuális fia kegyetlen megtorlást rendelt el, mindenhol kalauzok levágott fejei hevertek Ekkor csöngetett be a veszett G. úrhoz a Rőtszakálló Bakter, emlékszünk rá, ugye, akit már szinte felismerhetetlenné tettek az elmúlt évek, de hiába minden álnév és tanúvédelem, követ a múltad, mint az árnyék, és most az egykori vasutas messiást utolérte korábbi híve-apostola.

G. rozzant asszonya nyitott kaput, de a Rőtszakállú Bakter menten félrelökte, és ahogy érszűkületes lábaival tehette, végigzakatolt a villán, míg meg nem találta az ágyában fekvő, legyek beköpte G. urat. Akkor szakállánnál fogva lerángatta az infúzióról, és vonszolta, vonszolta egész az égő Keleti Pályaudvarig.

Ott eldobta magától, majd ráhajolt a földön fekvő beteg aggastyánra és a fülébe köpött-hörgött: „Látod, te gyáva? Itt ég el most minden! Áruló! Szökevény! Hitszegő! Hatezer sztrájkoló vasutas híved halt mártírhalált, de te a kétszázötvenmillió forintért és békés öregkorért elárultad őket! Gyűlöllek, pedig már akkor szerettelek, mikor szinte egy senki voltál. Hát mivé lett az Ügy?” – és itt háromszor is belérúgott.

A gyönge G. úr vonszolni kezdte fertőzött testét, hogy elmeneküljön, de nem tudott, mert úgy szegezte a sárhoz lelkiismerete, ahogy sok-sok évvel ezelőtt a Titokminiszter centuriói a keresztre. Hiába próbált fejére hamut szórva csúszni-mászni a Nefelejcs utca felé, nem tudott. Utolsó erejével még feltápászkodott, a mellette elfutni próbáló cigánygyerek kezéből kitépett egy zűrzavarban leszakított színesfém vasúti kábelt, és azzal kezdte verni magát, ahol csak érte, és közben így rimánkodott:

„Atyám! Bocsásd meg nekem bűnömet, hogy eldobtam híveim! Bárcsak megint ott lehetnék a kereszten, hogy szenvedjek a kitaszított vasutasokért, és úgy vonuljak be a történelemkönyvekbe, mint egy szentéletű, igaz ember! Nem akarom, hogy életem hátralévő perceiben mindig belém rúgjanak, mert mindent elárultam, kivéve a pénzt, amit mindig is szerettem. Istenem! Tégy engem vizek és földek felett lebegő istenné, miképp először fohászkodtam hozzád a rőtszakállú bakter sorompójánál!”

És ahogy kimondta, menten pörögni kezdett vissza az időkerék, sebesebben, mint a leggyorsabb francia szupervonat. Előbb elhagyta a hangokat, majd összemosódtak a fénynyalábok, és folytak ki mind-mind a szemgödörből, végül szétrobbant a hollóban kísértő Titokminiszter. Aztán megint tiszta lett minden.

Arra eszmélt Gaskó István, hogy valaki egy hosszú nádpálcán ecetes szivacsot nyom arcába, ettől egy pillanatra felszívta magát a kereszten, erőre kapott, és míg a Kultuszminiszter hörögte, hogy ő egy faf, és mindennel dobálták, rádöbbent, hogy az egész előbbi elcsábulás csak egy rossz, utolsó lidérces álom volt, és megint itt van az Ügyért megfeszítve. Ekkor megszakadt az ég, és ő utolsó erejéből fölemelte fejét és elordította magát: „Bevégeztetett!”. Aztán összeomlott.

Nadrágján csak egy hosszan elnyúló tejszínes folt jelezte, le egészen a zoknijáig, hogy utoljára a kétszázötvenmillió forinttal álmodott.

Az utóbbi időben semmi nem jutott eszembe, képtelen voltam bármit is leírni, csak egy-egy sorötletet. Például már két hónapja bele akarom tenni valamibe, hogy "és a sarokban pengeti a Napóleon-szólót", meg "gödröt ás - idegösszeroppanás", de nem, nem. Ám tegnap karácsonyi ajándékozás volt a szakkolimban (Mathias Corvinus Collegium / MCC), én pedig a Titkárság gyöngyét, K. Andit húztam, akinek nagy rajongója vagyok. Ezért nem is tudtam ellenállni, hogy a nagy üveg vodka mellé egy bókoló verssel is kedveskedjek neki. Közzéteszem, mert nem lett rossz, meg már régen volt itt bármi is. Vigyázat, ez olyan vers, amiben van rím is, meg ritmus. Csupa elavult dolog. Csók, CsP

Előre leszögezem: a zenéhez annyira nem értek, hogy egy muzsikus cimborám előbb bízna rám egy agyműtétet, minthogy én írjak a munkájukról, és még azt se tudom, mi a különbség a black metal és a death metal között, pedig állítólag annyi, mint Bartók Béla és a Nine Inch Nails között (by Uhel Peti). Mégis, mégis, mikor három hete non-stop fúrnak fölöttünk, és ma is úgy keltem föl, hogy üldöz engem az a kurva balsors, ki más írhatna a The Cure új albumáról, mint én. Egyszer még a Balatonba is bele akartam ölni magam, de elfáradtam, meguntam, míg gyalogoltam befele. Colstoknak elővettem az Európa-híres, X gigás Cure-gyűjteményem, és végül le kellett húzni a picsába a mestert, mert, izé, hát mi a faszt csináltál Robert? Rajongói fröcsögés következik a 4:13 Dream albumról (2008):

Felbomlás - (The Cure - 4:13 Dream)

„Én voltam az Ő kardja, éles voltam és metsző, csapásra emelt szablya. Villogtam a napfényben.” Ha már pózoltál Isten prófétájaként legalább félmeztelenül, festett szemekkel a tükör előtt, akkor biztos megragad Nick Cave kultregénye, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát.

Régóta tervezem, hogy rendbeszedem és átgereblyézem az itteni archívumot, meg egy kicsit az agyamat is. Lesz egy munka. Meg a szakkolim évkönyvébe is kell írnogatnom. A többiről nem is beszélve. Ha ezeket lerendeztem, akkor jelentkezem. Bár lehet, hogy előtte is jön valami könyves vagy filmes írás, mert ilyennel is lógok. Kedves leveleket, bonbonmeggyet addig is szívesen fogadok. Áldás, békesség. CsP

Uraim! Ez az ábra döbbenetes! Tessék nézni, ííígy robogunk a szakadék felé 2002 óta, nyílegyenesen, szünet nélkül, kérlelhetetlenül, százhúsz százalékkal ritkább hajjal:

Köztünk vannak.

kárpáti györgy ügynök. szabó istván ügynök. vikidál gyula ügynök. szepesi györgy ügynök. sütő andrás ügynök, aki pedig kétszeresen is hitvány alak, mert a románoknak jelentett. Folytathatnám a sort, lenne vagy 2200 iratfolyóméter.  Nekem mindegy, mi nyeli el őket: pokol tüze, ár avagy salak, mert szívük fost pumpál, egész testüket elöntötte a sár, onnantól, hogy besúgónak álltak. Mindnyájuknál több gerince van egy saját nyálán előrecsúszó meztelen csigának, mert azok csak füveket rágnak, de nem emberéleteket. Nem úgy, mint ezek a, hát ezek. Vámpírok, incubusok, strigák. És ki tudja, hányan vannak még leplezetlenül: élnek vígan, viccelődnek, unokáznak, horgásznak, habzsolják a rácpontyot. Közöttünk. De ha van igazság, mind lebuknak hamar, és meghurcolják őket: „Örül az igaz, mikor látja a bosszúállást; lábait mossa gonosznak vérében. És azt mondja az ember: Bizonyára van jutalma az igaznak; bizony van ítélő Isten e földön.” (Zsolt. 58, 11-12.)

„Francia vagyok Párizs városából, / Mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,

S most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, / S a nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.”

(Francois Villon)

De szeretem ezt, mikor nagy rössel, dirrel-dúrral rászaladnak a gereblyére, csip-csirip, aztán eldőlnek és orra buknak.

Arnóth Sándor fideszes képviselő a hétfői parlamenti ülésnap elején azt kiabálta be Iváncsik Imrének, a polgári titkosszolgálatokat felügyelő államtitkárnak, hogy „Lógni fogsz!”. Emiatt még aznap le kellett mondania mandátumáról. Csak három hónappal ezelőtt került a parlamentbe Pálinkás József helyére, és máris kiállítatta magát ez az ámokfutó szupercsere. Egyébként mondhatta volna szebben is, minthogy gyerekek, könyörgök, akasszuk fel! De kár, hogy előtte nem gurított le pár vadászt a büfében.

Kicsit felfortyant az a szittya vére a lánglelkű honatyának, és tessék, menten rászálltak a törpefejűek, a kommunisták meg az undokak. Kireklamálták a játéktérről. Kicsinálták. A Magyar Hírlapban egyenesen áldozatként írtak róla, de a hírlapon most lépjünk túl, mint egy gőzölgő kutyaszaron, és nézzük meg, mit hozott ki az egészből Kósa Lajos, hisz ő már valaki. Szerinte Arnóth emelt fővel távozhat, mert bocsánatot kért, aztán lemondott mandátumáról. Ő mérte ki saját magára a büntetést.

Múlthét csütörtökön könyvbemutatón (Horkay Hörcher Ferenc: Konzervativizmus, természetjog, rendszerváltás) jártam a teltházas Kossuth Klubban. Érdekes és megnyerő kerekasztal-csevej folyt, hogy mi a konzervativizmus ma, meg hasonlók. Persze, nincs ilyen rendezvény hibbant, ószövetségi alakok nélkül, a közönségből most is kiemelkedett egy idősebb asszony, és gyűrt Magyar Nemzettel hadonászva, rikácsolva figyelmeztetett, de hogy mire, az nem derült ki, és szerintem maga se tudta. Talán valami nemzethalál. Dühösen el is vonult, majd a behallatszó csörömpölésből ítélve azzal a lendülettel a lépcsőn is legurult. Nehéz sorsot mér az Isten az ő prófétáira.

Szevasztok!

Akit érdekel, a mostani Kommentárban olvashatja kiváló recenziómat John Lukacs Demokrácia és populizmus című könyvéről. Mivel biztos nem az én szösszenetem lesz majd, ami az internetre is fölkerül pdf-ben, ezért irány az újságos, ha már nagyon viszkettek.  De egyébként is vegyétek. Minden jót. Csunderlik Péter

Kritikáimban előszeretettel, már-már kényszeresen élek hatásvadász altesti hasonlatokkal, de ez esetben meg vagyok lőve. Nem kell ide semmilyen hasonlat. Már nem is lehet. Guillaume Apollinaire Tizenegyezer vessző című híres-hírhedt regénye önmagáért beszél. Kefél.

Apollinaire egy beteg állat. De aki ekkora tehetség volt, és a költészetet ennyire képes megújítani, az normális nem is lehet. Miféle mű a Tizenegyezer vessző? Művészet-e még, ha a korszakos költészet elefántcsonttornya egy lotyó rojtos seggében landol? Könyvismertetés következik, leginkább Bankó Máté és Rein Péter cimboráimnak dedikálva.

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Kritikáimban előszeretettel, már-már kényszeresen élek hatásvadász altesti hasonlatokkal, de ez esetben meg vagyok lőve. Nem kell ide semmilyen hasonlat. Már nem is lehet. Guillaume Apollinaire Tizenegyezer vessző című híres-hírhedt regénye önmagáért beszél. Kefél.

A létező szocializmus szlengjében vörös faroknak hívták azokat a kötelező Marx – Engels - Lenin idézeteket, melyeket a marxista világnézettől olykor egész távol álló szerzők is tudományos munkáikhoz hegesztettek, hogy a rövidlátó cenzorokban ne merülhessenek fel ideológiai aggályok. Persze azok olyan idők voltak, amikor még egy történésznek is nehéz volt a múltat előrelátni, és az értelmiség párthatározatokból tudta meg, hogy mi a véleménye. Nos, újabban a Magyar Hírlap munkatársai kezdenek visszatérni ehhez a kényszeres, vagy még rosszabb, buzgó citáláshoz, csak náluk a laptulajdonos, Széles Gábor ez a farok.

A közvélemény Grabowskit követeli.

Válság van. Paralízis. Gyurcsány úrék nem állnak a helyzet magaslatán, már ha egy kisebbségi kormányzásnak lehet egyáltalán magaslata, és nem egy hízó gyomorfekélyre kénytelenek felállni, hogy kilássanak. Ekkora nyilvános szenvedést a Szomszédokban láttam, mikor haldoklott a házmester Böhm. Ez a kormány túlélte magát.

Beszélgessünk a hüvelygombáról.

Torgyán József, a magyar nemzet tokája, gerince és agytrösztje ismét hordóra szállt. Van pofája.  Ahelyett, hogy arcába húzott sipkában kussolna a bódéjában ez a ripacs, vagy otthon körmölné megkezdett kisgazda-talmudista értekezéseit az ószövetségi ufonautákról és minden este hálát adna a kiismerhetetlen égnek, hogy még szabadlábon van. Mert működése felért egy sáskajárással. Az a szerencséje, hogy volt egy olyan balfék fegyverhordozója, mint a Szabadi Béla, akire rá lehetett kenni mindent, és most az a gonosz kis Gyagyás Tódi csücsül kövér hencege helyett a hideg cellában, ahol minden karácsonykor arcára fagy az a legendás mosolya, őszintén remélem. Szívből.

Elsősorban Libertines-, Babyshambles-, tehát Doherty-fogyasztók/fikázók figyelmébe ajánlom (Csetneki Máté, különösen neked!), de persze igyekeztem uniszexre írni, hogy mindenkihez szóljon. Egyébként ez egy nagy misszióm volt, mert régóta meg akartam védeni az állandóan gyalázott Peter Doherty-t, most végre egy nagy késéssel leadott koncertbeszámoló ürügyén megtettem. Elmondom az igazságot, haha.  Egy-két másodlagos frissességű poén is becsúszott, azért bocs. (az "olyan mély, hogy ma még nem érthető" kedvelt minősítésem lett, mióta olvastam a Kazohiniát. Az tényleg zseniális.) Az idézett Pentonville-t meg kell hallgatnotok. Borzalmas.

Homályos Albion - Babyshambles a Szigeten

Szevasztok!

Már napok óta megjöttem Szigetről, de még mindig rehabilitálok. Tisztítókúra, csipkebogyó, ilyenek. Csak csalánteát nem, mert attól fejgörcsöt kapok. Most egy ideig nem iszom. Épp ezért nem írok hosszabbat, mert flekkenként egy üveg bor mindig lecsúszik. Bár nemsokára megpróbálom borivás nélkül, ígérem! Addig is, van egy kis kész anyagom, és most átnyújtok egy kis adagot. Ha sokat fogyasztok, mint Szigeten, akkor gyakran rámtörnek a szokásos gyomorsavas-csajos-szerelmes micsodáim (mondjuk ki: látomások! - amik annyira mélyek, hogy ma még nem is érthetők.). Ezeket rímekbe szedem. Egy ilyen kedves szösszenet az alábbi. Csók mindenkinek.

ARANYÉR

Kitépem az aranyerem,

Mérgesen arcodba verem.

Ki vagy fizetve.

Vegyél rajta rúzst,

Más szívet, lelket, húst.

Férgelődj zsizsegve.

Máris hiányzol aranyom,

Üres vagyok, elkaparom.

Futok utánad lihegve.

Kína, az alvó óriás már nemcsak felébredt, hanem elvonszolta világvágyó irigy-sárga merevedését a fürdőszobáig, kitörölte a csipát, fogat mosott, és most itt áll előttünk lakkozva a pekingi olimpia megnyitója után, fütyül a csőbe, forgatja a tárt, nyugatra fújja a füstöt, nemcsak a sok tűzijáték miatt, hanem nemrég saját műholdját is lelőtte egy rakétával, jelezve, ő már ilyet is tud. Mintha csak a céllövöldében rakétázta volna le egy könnyed mozdulattal a hárompálcás csöcsös naptárt. Tessék beszarni.