Köztünk vannak.
kárpáti györgy ügynök. szabó istván ügynök. vikidál gyula ügynök. szepesi györgy ügynök. sütő andrás ügynök, aki pedig kétszeresen is hitvány alak, mert a románoknak jelentett. Folytathatnám a sort, lenne vagy 2200 iratfolyóméter. Nekem mindegy, mi nyeli el őket: pokol tüze, ár avagy salak, mert szívük fost pumpál, egész testüket elöntötte a sár, onnantól, hogy besúgónak álltak. Mindnyájuknál több gerince van egy saját nyálán előrecsúszó meztelen csigának, mert azok csak füveket rágnak, de nem emberéleteket. Nem úgy, mint ezek a, hát ezek. Vámpírok, incubusok, strigák. És ki tudja, hányan vannak még leplezetlenül: élnek vígan, viccelődnek, unokáznak, horgásznak, habzsolják a rácpontyot. Közöttünk. De ha van igazság, mind lebuknak hamar, és meghurcolják őket: „Örül az igaz, mikor látja a bosszúállást; lábait mossa gonosznak vérében. És azt mondja az ember: Bizonyára van jutalma az igaznak; bizony van ítélő Isten e földön.” (Zsolt. 58, 11-12.)
Akár így is kezdhetném, ha egy kuruckodó jellemharcos lennék, s nem tudnék olyan jó ismerősről, aki bármikor is jelentett volna, és ezért olyan erkölcsi magasságokból tudnám osztani a megbélyegző tutit, ahonnan már az Istent is látni. Aztán ha hirtelen kiderülne, hogy imádott kultúros nagyapám is ügynök volt, vagy egyéb szerettem, akkor ott állnék döbbenten leforrázva. Szívhatnám vissza a nagy megmondást, gyűrhetném össze a merevlemezt, radírozhatnám az internetet, meg hüppöghetnék, hogy azért nem minden jelentő volt féreg, mert szívem ügynöke éppenséggel áldozat volt, akár a Pokorni papa. És így, hoppá, máris árnyalnom kéne a sakktáblát, ahol eddig csak a jók meg a rosszak, ugye. Már ha nem vagyok egy vizek fölött lebegő bokrétás faszkalap. Érzéketlen.
A minap Kárpáti Györgyről, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóról derült ki, hogy ügynök volt. Ugyan csak az ún. „hatos dossziét” ismerjük, melyen az aláírása nem szerepel, de eddig minden hasonló dokumentum igaznak bizonyult. Kárpáti tagad, de a Zádor-levél óta tudjuk, mennyire nem áll távol a simlizés a Fidesz sportbizottságának kirakatbábujától. Annyira tagad, hogy kis gondolkodás után még meg se volt hajlandó nézni a mutogatott dossziét, ami pedig egyenlő a beismeréssel. Hisz ha rólam azt állítják, hogy regisztráltam egy homopornó társkeresőn, akkor első lenne, hogy megnézem az adatlapot.
Sajnálom, hogy a kiváló sportoló nem állt elő magyarázattal, miért is jelentett 1962-1987 között. Miért szervezhették be, stb. Így szegényebbek vagyunk egy történettel, mártíromsággal, önigazolással. Amik néha elég szánalmasra sikerednek. Mint Szabó Istváné, aki első felindulásában azt nyilatkozta, a jelentéssel csak barátait védte és büszke rá. Aztán elcsuklott, és kiderült, hogy mégse annyira büszke, leginkább szégyelli. Medgyessy Péter III/2-es szt-tisztként a KGB-t játszotta ki többedmagával, és szinte érthetetlen, hogy az egykori szuperkémből miniszterelnökségére hogyan lett már-már egy félkegyelmű buddhista. Hát persze. A magyar titkosszolgálat arról volt híres, hogy orránál fogva vezette a KGB-t.
A múltat be kell vallani.
Kárpáti György nem egyedül jelentett: az 1964-es tokiói olimpián a kétszázhetvennégy fős magyar küldöttségből negyvenheten voltak beszervezettek, és tudtukon kívül egymást is ellenőrizték. Nem hiszem, hogy minden hatodik olimpikon önként jelentkező gennygombóc lett volna, döntő többségüket valamivel zsarolták. Mert hiába a legvidámabb barakk, a viszonylagos jólét, a Keménykalap és Krumpliorr; a Kádár-rezsim egy kommunista diktatúra volt, még ha idővel egyre puhább is, mely, ha szüksége úgy kívánta, eszközeiben nem válogatott. Ez a múlt.
De a jelenben mégse állapot, hogy havonta derül ki egy-egy közéleti személyiségről az ügynökösködés, aztán napokig-hetekig ezen csámcsogunk. Majdnem két évtized után.
A legjobb az lett volna, ha már a rendszerváltás után nyilvánosságra hozzuk az azonosított ügynökök listáját, ahogy Csehországban. Nálunk ez nem történt meg, tekintve, hogy szinte teljes egészében az állampárt vezényelte le a rendszerváltást, ráadásul mindkét oldalon hemzsegtek az egykori beszervezettek. Kölcsönös érdek volt, hogy ezt ne bolygassák - noha ebben a történetben vannak nyalánkságok, nyami, nyami, mint a Dunagate-botrány, vagy éppen, hogy Németh Miklóstól Antall József, Göncz Árpád és Horváth Balázs belügyminiszter is kapott egy-egy ügynöklistát. Váljék egészségükre. Akár zsarolni is lehetett vele, és azóta is, bár lehet, hogy ezt csak az én piszkos fantáziám képzeli, mert Jockey Ewingon és Berényi Mikin szocializálódtam.
Itt maradt a világra.
Ami van ügynöklistánk, beszervezési dokumentumunk, nyilvánosságra kéne hozni, még ha tizennyolc év is telt el a rendszerváltás óta, és csak egy része lehet a nagy egésznek. Egyszerre túl kéne esni rajta. Nem mondom, hogy csak egy szúnyogcsípés, mint egykor a védőnő, mert aztán én is sírtam meg véreztem. Biztos fájni fog sokaknak ez is. A sokkterápia.
De több nagy előny származna belőle.
1. Az érintetteknek „jó” lenne, mert messze nem szörnyülködnénk annyit fejenként, mint most, amikor egy-egy lebukó jelenti hetekig a témát. Akkor eloszlana. És többet nem kéne azon idegeskedniük, hogy vajon mikor következik be a leleplezés, mert követ a múltad, mint az árnyék. Már ha idegeskednek.
2. Minél több ügynöktörténet kerül napvilágra, annál jobban át tudjuk élni történelmünket. Például a Szabó István-recepciótól eztán bizton elválaszthatatlan lesz az ügynökkérdés. Legalábbis sokkal könnyebb így megérteni, miért is rendezte meg Klaus Mann regényét, a Mephistót, mely Oscar-díjat is kapott a magyarság dicsőségére. A kissé vontatott film zseniális befejezésében, mikor Hendrik Höfgen menekül-óbégat a náci arénában, hogy „én csak egy színész vagyok”, akár lehetne az ügynök Szabó István is, akit megzsaroltak, kényszerítettek a jelentésekre, blablabla, mikor ő csak egy rendező. Persze Szabó fiatalon mondhatott volna nemet is. Egy világhíres alkotással szegényebb lenne Magyarország. És ki tudja mivel Szabó István.
Minden ügynöktörténetet fel kell tárni, amit csak lehet. És mivel egy ügynök se fogja felvállalni, hogy igen, én ilyen geci voltam, és kurva jól éreztem magam, hanem majd áldozatként tetszeleg, szédeleg – majd mindenki döntse el, szerinte mi volt az illető. De közben próbálja meg beleképzelni magát, mit tett volna, ha enmagát is megzsarolják akár karrierrel, feleséggel, gyerekekkel, szerettekkel - mert így dolgozott az állambiztonság. És ha eléggé empatikusak vagyunk, akkor hümmögve, mérlegelve, csigolyákat számolgatva történetenként közelébe juthatunk valami igazságnak. De csak a közelébe.
Mert az ügynökök ugyan köztünk vannak, de az igazság odaát van.