Imádom a rajzfilmeket. Leginkább a klasszikusokat, mert ezek az újak, ahol ganajtúróbogarak és hatalmas tőgyű tehenek bandáznak még szivacsosabb agyú, faláskényszeres gyerekekkel és a szomszéd zsidó kisfiúval, hogy együtt ássanak csapdát a plébánosnak és az iskolai rögbicsapatnak, valahogy sose jöttek be igazán. Nem mintha a régi mesékkel ne lennének bajaim, mert a fotelban egész monodrámákat tudok lenyomni, annyira nem értem, ez az elbűvölő, tűzről pattant, szikrázóan intelligens Daisy vajon mit ehet azon a félkegyelmű, analfabéta, gégerákos Donaldon. Holott itt vagyok én is, akinek menten beindul a nyálelválasztása, ha csak meghallom csacsogását és meglátom pihés popsiját eme hófehér múzsának, belepakolnék egy egész eposzt, de ezzel biztos mindenki így van, akit nem sújtott nyomorult ízléssel az Isten.  De a legnagyobb kedvenc a Tom és Jerry, ami önmagában is a teremtés fele, a másik meg talán a Bud Spencer-Terence Hill életmű, noha azért az az enyhén kopaszodó, fülbevalós, reneszánsz angol ürge is írt drámákat.

Január elsején a Cartoon Network évek óta egész napos Tom és Jerry maratont vetít, amit mindig ámulattal nézünk, pedig nem is ragadt fejünkre előző estéről egy nejlonzacskó toluol. Bár én csak a Fred Quimby rendezte részeket szeretem igazán, vannak évadok, amik már-már zavaróan konstruktivisták. Persze az esszencia így sem változik, és fogtam is a fejem, mikor nemrégiben egy elemzést olvastam, amit egy bajszos bölcsészlány csakis a CD-fű Teázóban körmölhetett, annyira nem értette meg a lényeget, akár azok a tévébe hazajáró aggályoskodó pszichológusok, akik szerint a Tom és Jerry az erőszak kultuszát hirdeti, iskolai lövöldözésekhez vezet, és ezért mindenki nézzen inkább Égből pottyant meséket és teletabikat. Nos, akkor most Tíszí, a rikító teniszpólós zsírfeka elmondja a frankót a leültetett Higgi papának. A Tom és Jerry egy gyűlölök és szeretek homoerotikus kapcsolat véget nem érő története. Persze Barnabás kisöcsémnek nem ezt mondtam, mikor tegnap erről kérdezett, mert egyébként ezért jutott eszembe.

Az tagadhatatlan, hogy Tom és Jerry egzisztenciálisan függnek egymástól, mint macska-egér, tézis és antitézis, de az a magyarázat, hogy az agresszív, komplexusos, mindig seggberúgott Tom a megfeleléskényszertől hajtva akarja megsemmisíteni Jerryt a néger házvezetőasszony kedvéért, és ezért a fenyegetett egér a legkülönbözőbb potenciális szövetségesekkel képes kollaborálni, az aranyhaltól a kutyán át Butchig, a fekete macskáig, csakhogy megvédje magát, az nem állja meg a helyét. Szerintem Tom motivációja teljesen más. Senkinek se akar megfelelni. Betegesen szereti Jerryt. Annyira, hogy belehalna, ha bárki másé lenne, ezért inkább elpusztítaná, mert utálja, hogy ennyire függ tőle, és ezért sose lehet szabad. Hisz szabadok csak akkor lehetünk igazán, ha legyilkolunk mindenkit, aki számunkra fontos, akár az egész világot, és végül öngyilkosok leszünk, ahogy ezt Albert Camus kifejti A lázadó emberben.

A legjobb példa az a legendás rész, mikor Jerry a városba szökik, egy ideig élvezi, szalvétákkal táncol, aztán ékszerlopásba keveredik, és végül visszakullog Tomhoz, aki addig a körmét rágta, annyira hiányzott neki a kisegér. Ez a rész keresztbe tesz minden hagyományos hegeliánus elemzésnek. Szeretik egymást. Bár egy macskánál és egérnél kissé paradoxnak tűnik homoszexualitást emlegetni. Jerry sokszor nőnek öltözik (transzvesztita!), van olyan epizód, mikor melltartót nyírnak a szőrébe, és abban flangál vígan, emellett előszeretettel flörtöl banánokkal, aminél nyilvánvalóbb fallikus szimbólumot el se tudnék képzelni.

Hogy Tom számos részben csábos cicáknak udvarol, az ne tévesszen meg senkit. Menekülni akar önmaga elől. Paul Verlaine-nek is volt felesége, de mindig visszavágyott Rimbaud-hoz. Aki aztán kést döfött kezébe, és úgy szórakozott vele, mint a gonoszul tehetségesebb Jerry az állandóan idegösszeroppanás küszöbén álló, neurotikus, megnyugvást kereső Tommal. De Tom sose békélhet meg egy ekkora kurva mellett, ezt nagyon jól tudja, ezért akarja megenni Jerryt, hogy csak az övé legyen. Minden rész analóg azzal, mikor Van Gogh borotvával támadt a halálosan szeretett Gauguinre, és végül a saját fülébe vágott bele, vagy mikor sokat emlegetett szimbolista költőink ambivalens viszonya egy pisztolylövésbe torkollott.

A Tom és Jerry egy gyilkosan romantikus, hamisíthatatlanul tizenkilencedik századi szerelem története. Olyané, ami kispolgári világunkban már csak elvétve található meg, ezért fut zátonyra sok elemzés. Pedig annyira nyilvánvaló. Tom és Jerry sose beszélnek egymáshoz, és hogy miért, arra Rimbaud adja meg a választ, amiért a verselést is abbahagyta tizennyolc évesen: amit szavakba lehet önteni, azt nem is érdemes elmondani. 

Az itten közölt eszmefuttatás mellett még számos sorozatos teóriám van a Vízipók, csodapókon át Michael Knight és K.I.T.T. eltéphetetlen kapcsolatáig. A legtöbbre van válaszom, de például a Hupikék törpikék világában csődöt mondtam. Nincsen múltjuk, se jövőjük. Ha azt a magába boruló művészféle gyanús alakot nem számítjuk, Aprajafalván akkor is legalább száz ivarérett hím jut az egyetlen Törpillára, mert más nő nincsen a falujukban. Viszont nem ő az egyetlen Törpicur anyja, mert nem úgy viselkedik. Ezek szerint ez vagy egy hupikék hippi-kommuna, ahol minden gyerek közös, és valójában Törpilla szülte, de az anyaság fogalmát elvetik, vagy pedig Törpicur anyja meghalt, vagy a szüléskor, de inkább egy törp-holocaustban, mert nem lehet nem észrevenni azt a generációs szakadékot, ami Törpapa és a többiek között tátong, hogy minden idősebbnek nyoma veszett, kivéve a nagy öreget. És ő vajon hogy élhette túl?

„Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” (Shakespeare: Hamlet) Egyébként Horatio úgy buzi, mint Doktor Watson. Ez fix.