A Kossuth Rádió június 19-i Gondolat-jel című műsorában engem kérdeztek Szekfű Gyula történetírásáról és 1913-as botrányos Rákóczi-könyvéről. Nyolcperces beszélgetés. Történészként az első rádiós szakértésem, és elég erős debüt, hogy ebben a műsorban kezdhettem. Talán az izgalom miatt, hogy minden eddiginél radikálisabban selypítek. Még három hétig a Kossuth Hangtárban lehet meghallgatni: a 11:05-ös Gondolat-jelre kell kattintani, 11:38 után következem, a fejléces szürke lejátszósávban lehet tekergetni. 

Kevés erősebb kezdést tudok elképzelni annál, hogy tavaszi hóolvadáskor három jégbe fagyott, borzalmasan megcsonkított holttestet találnak a moszkvai Gorkij parkban. Szemüket kivájták, arcukat lenyúzták, ujjaikat levágták. Ha valakinek csalódást akarunk okozni, akkor csak idáig meséljük a filmet, és esetleg tegyük hozzá sokat sejtetően, hogy Martin Cruz Smith bestselleréből.

Tovább ne exponáljunk: minden további fénysugár, kékvillogó, elemlámpapászta már csak kárt tesz a képen.

Mert Michael Apted 1983-as munkája innentől akkora csalódás, mint amikor megtudtam, hogy a ’dácsa’, amit a 80-as/90-es évek fordulóján a tévéből az elérhetetlen luxus non plus ultrájának hittem, valójában csak a nyári lak oroszul, és nem feltétlenül jár mindegyikhez havas erdőszélen őzeket etető gyomorbajos pártfőtitkár, akár pezsgőhöz a vöröskaviár, hovatovább ilyen lakok vannak Magyarországon is, csak azokat összehányják a szakszervezetisek.

A Kommentár 2011/2. számában olvashatjátok A száműzött Rákóczi poétikájáról írott tanulmányom, amiben Szekfű Gyula 1913-as botránykönyvét elemzem, miért ütött akkorát. Kapható az újságárusoknál.

Hegesztettem egy versblogot, ahová fölteszem a legjobbakat. Ha összejön száz vers, az már egy életmű.

„A nukleáris tűz után évtizedek óta tombol a gépek háborúja
 az emberiség kipusztítására. A végső ütközetet azonban nem
a jövőben vívják meg, hanem itt, jelenünkben. Ma este…”

Késheggyel asztalba véstem, mint József Attila, nincs végzet, mostantól én is harcolok az elgépiesedés ellen, újra írni kezdek kedves mozikról, könyvekről, akár kényszerítem magam, mint alacsony költségvetés a találékonyságra, és mi mással is kezdhetném, mint a Terminátorral, azzal a filmmel, ami kicsiként minden fronton és szinten megérintett, hónapig, sőt, évekig voltak utána megsemmisítős, üldözős rémálmaim, de ebben láttam először szeretkezést is, sőt, ez a film adta nekem első meghatározó gyermekkori hősöm, ikonom, példaképem, továbbá itt hallottam először olyan szavakat is, mint a drog, a perverz és a terrorista.

Ahogy jönnek az emlékek, máris időutazom, csak nehogy legközelebb a minisztériumban meztelenül guruljak ki a páternoszterből, annyira beleélem magam. Mert ottani relevancia, hogy mostanra eszkalálódott küzdelmem a kávéautomatával: öntudatra ébredt, "mekkora fasz ez az automata", mondtam először, mikor egy marék ötöst adott vissza kétszázasból, később már csak forró vizet nyomott kapucsínó helyett, legutóbb meg mindent elárasztott, úgy folyatta magából a nehézvizet. Mi jöhet még? Rakétákat lő ki Oroszországra?

„Íme, a kéz, mely fájdalmadat elűzi,

Kupád sosem ürül ki, mert én borod leszek.”

Nagyképűen megfogadtam, már csak akkor írok tévékritikát, ha fizetnek érte vagy imponálni akarok egy nőnek, de most mégis, nem mintha kilőttek volna egy CS betűt a felhős égre, de belső szükségét érzem, hogy egy radikális recibe oltott szociográfiában megszólaljak: "elvenni néhány buta ember kedvét, megdöbbenteni néhány rest agyvelőt, ennyi már elég," ahogy a teletökű Ady Endre írta századelős minimál-programjában. Nem mintha¹ nekem bármi jogos felháborodásom lenne az időjáráson kívül, én formalista parnasszista vagyok, szívem egy nagy harangvirág.

De mégis, mikor megtudtam, hogy 'Vilmos és Kate', már összenőttek, esküvőjét élőben adja a Magyar Televízió, elméláztam, milyen gyilkos vezérpublit írt volna erről Ady. Mert ennél gyűlöletesebbet el se tudok képzelni az Ady-horizonton, mint egy édeskés, hintós, vaníliás királyi esküvő, ami még csak nem is a mienk. Szinte láttam magam előtt, ahogy azzal üti le, csak tapicskoljon a langyos geciben gennyország bamba népe. Kell ez nekünk?

"Add ide a kulcsot, mert földugom a picsádba." Ma délután egy füstös munkás egy nettó rózsakeresztes rítus szövegét mondta fel, mély szimbolikával, aranycsinálás, örök ifjúság, homunkulusz, ilyenek. És mindez a Deák téren, de nem a nagy Azazelnek.

A Nagy Sándor-parafrázisom.

Szecessziós stílusgyakorlat. Nem mondom, hogy stílbravúr referenciamunka, de szórakoztató.

Bálint szerint kifejezetten polanskisodom.

„Néma halak, horgot kapjatok jég alatt

és tátogjátok rá: Nagyon fáj.” (JA)

Halak vagyok és szeretem magam nézegetni.

Menten kattintottam is A halak is félrevezetik riválisaikat című értekezésre, nálam ez belső kényszer, meg már régi kakasszexes esszémben is exponáltam idült rajongásom a természetfilmekért és a színes, állatvilágos írásokért. Kedvenc lapom is a Pontyvilág, kihajtható poszterrel. Egészen elképesztő képaláírások vannak benne, melyek ekvivalensek a természetfilmek betépett szövegeivel, minthogy a sivatag egyik szabálya, hogy jobb elkerülni a portyázó hiúzt, csak itt pikkelyes barátaink az iszapot túrják, a kapitális pontyos, szépségdíjas töves, pocakos tükrös és a nyurga őserő. De a mackónadrágos szórakozáson túl azért is szeretem ezeket, mert az állatvilágban lehet találni a legexpresszívebb parabolákat és allegóriákat, amik mindent illusztrálnak, lehet modellezni, minthogy én is azért írok tévékritikákat, hogy nagyobbnak és színesebbnek tűnjek, akár a magát felfúvó pöfögő gömbhal, a fugu, vagy hogy a csodaszép, színes korallhalak többnyire mérgezőek, lila ínnyel rándulsz görcsbe, ami meg primer szerelmesvers-téma, mint Apollinaire-nél a kikericsek. Egyébként meg ebben az átkúrós világban igazán vehetnénk a busáktól humanizmusleckéket, komolyan. Pénteken is átkúrtak egy DVD-vel. "Ez a Halaknál keserű csalódásokhoz vezet."

Először is boldog új évet kívánok mindenkinek, ahogy Mozart mondja az Amadeusban: "Jó okom van a bizakodásra." (reméljük) Másodszor pedig egy kis lírával zárnám le a 2010-es évet, melyet az acélszívű perfekcionista mester, Stanley Kubrick gyertyafényes kosztümös filmjének, a legendás Barry Lyndonnak Schubert-betétdala ihletett, ami napokra bemászott a fülembe, ez aztán a popzene, igazi sláger, David Guetta lecsücsülhet egy kis dombra, mert bezzeg a régiek. Kicsit melankolikus, meg kólikus a szám, hát a vers/etűd is ilyen lett, miközben ütemre vertem a klaviatúrát, lázasan, nemecsekernős áthallásokkal, "ugye-ugye összeszorul a szíved." No lám.

Hiába nézem sokáig, nem tudom eldönteni, hogy itt melyik az arc és melyik a maszk. És ha mégis, a következő pillanatban már azt várom, a napszemüveges fantom mikor tépi le magáról a gumiarcot, mint Ethan Hunt vagy a Vörös Halál. Persze, valamikor már letépni se lehet, mert mindig megvan a veszélye annak, hogy a maszk ránő az arcra, az önkép az énképre. Vagyis nagyot alkotott a grafikus ebben a klasszikus horrorlíra-tematikában.

Hideg, advent, bőrkabát és Burger King voltak a hívószavak ehhez a téli életképhez, úgyhogy amolyan Rimbaud-i helyzetdal következik a közép-kelet-európai rögvalóságba adaptálva.

A legenda szerint Aldous Huxley bölcselő nagyapja külön polcon gyűjtötte azon műveket, melyeket mindenkinek el kéne olvasni. Mikor meghalt, exkluzív könyvespolcán mindössze három könyv találtatott: Dosztojevszkijtől a Karamazov testvérek, Nietzsche Zarathustrája és a Moby Dick. Még tavasszal megfogadtam, hogy karácsonyig elolvasom a Karamazov testvéreket, majd meglátjuk, addig meg itt az én Moby Dick-parafrázisom (egy frankensteini kerettörténettel), mert mindig megragadtak az önsorsrontó figurák, legyen szó Ahab kapitányról vagy amikor A nagy kékségben Jean Reno a távolba mered és kinyögi, hogy "Kerítsd elő nekem Jacques Mayolt." Ha ezt a mostani Bálnát hozzácsapom egy korábbi Márnához, akkor már csak hetvenhét vers és egy kilométer hiányzik, hogy nekem is meglegyen a saját kis Állatkerti útmutatóm. Lehet rajzolni hozzá.

Szept. 1. óta a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Kommunikációs Főosztályán dolgozom H-P 8-17 óráig vagy még tovább. Mostanság operába nem járok, de van bértáblám, névtáblám, intelligens telefonom 'Csunderlik Peter' kijelzővel, mágneskártyám és titoktartási kötelezettségem. Orbán Viktornak még csak a hologramjával találkoztam.

Alapvetően jól érzem magam, mellettem másfél méterre Poós Zoltán sokkötetes író-költő szövegez, rengeteget tanulok és jókat röhögünk, múltkor a kulturális államtitkárságtól megkérdezték, hogy a blogger vagyok-e, és ha olyan feladatot kapok, ami nem tetszik, akkor arra gondolok, hogy Tim Burton is hány évet lehúzott Disney-animátorként, és nem arra, hogy mennyivel szórakoztatóbb lenne bebaszva tévékritikát írni vagy Paul Ricoeurtől ízlelgeteni a hármas mimézist. Ha visszatekintek az elmúlt egy évre, egy akkori kifakadásomban foglaltakra, akkor azt látom, hogy ahhoz képest kategorikusan egyenesbe kerültem, az irány megvan, az "Ideológia, poétika, retorika" referenciamunkám is, már csak még jobban fel kell pörgetnem magam, egyébként meg tudjuk, hogy "az élet minden problémájára a munka a megoldás, konkrétan vagy metaforikusan." Munka már van, jövőre pedig már tényleg én kapom meg a tanszéki 3 éves PhD-ösztöndíjat. Van új kutatási tervem, meló után esténként edzek és tökéletesítem a technikám. Azon gondolkozom, hogy 25 évesen beiratkozom karatéra.

És persze ötletelek is, ti. frankensteini ambícióm, amit nem tudok a gyomromba visszatunkolni, hogy írjak egy pszichoanalitikus horrort vagy egy neogótikus rémregényt, még ha nem is túlságosan eredetit is, hogy kipróbáljam magam egy új műfajban (mert a Ludwig Lakatossal elértem ottani lehetőségem határait, tovább nem tudok menni), mert az idegösszeroppantás mindig vonzott. Címötletek már vannak, szereplőnevek is, márpedig Umberto Eco is így kezdte A rózsa nevét, de mostani tudásommal biztos csak valami elborzasztó bénaságot írnék, ezért elhatároztam, hogy kiművelem magam a horrorban, teleírok cetliket és telepakolom zsánerekkel a farzsebemet. Szeretettel várom az ötleteket, hogy mit nézzek meg és hogy mire kell odafigyelni. Addig kezdek a német expresszionizmussal és az 1920-as Dr. Caligarival. Jó ízléssel kell nyúlni.

A tizenkilencedik század végére a britek az ismert világ minden részébe eljutottak.

Én meg már megírtam a sötét foltból, táguló-szűkölő fellegváram repedt kis bürójából, hogy aki Polanskit bántja, magát az Istent bántja, és nem örül neki, annyit elárulhatok. Akkor kellőképpen pozícionáltam magam, hogy tizennyolc évesen mennyire megérintett a riadt pocokként pislogó Polanski szuperhaja, és hogy én is ugyanúgy kezdtem fésülni a magamát, míg mostanra egyik legkedvesebb rögeszmémmé vált, hogy én vagyok a honi historiográfia Roman Polanskija, és csak bólogatnak a hullámzó tükrök, ahogy a kamaszlányok és a táti mazsorettek is elhinnék, hogy kifizetem a buszjegyüket és híres színésznővé teszem őket, csak meg kell feszíteni a bicepszed és közben azt suttogni, hogy "egzisztencializmus", nyilván.

Szóval reflexből ráizgultam új filmjére, a Szellemíróra, még ha nem is kezdtem menten fel-alá mászkálni, mint egy Filmvilág-kritikus a hetvenes években, hogy ta-ta-ta "ezúttal milyen szörnyű tudásba avathat be minket Polanski", mert hiszen életművének utóbbi huszonöt éve meglehetősen felemásra sikeredett, mondjuk ki, már-már a kurva szörnyű és a nagyszerűség határán mozgott, félve nyitottam ki mindent a Kalózoktól a Keserű mézig, de az, hogy politikai krimit forgat, bűnügyi filmet, hogy ezzel a késő esti műsorsávba száműzött ex-tetthelyes fogalommal éljek, jó okot adott a bizakodásra, mert noha Polanski mindhárom egymásba kevergő kultúrparadigmában megmutatta, legyen szó az ún. klasszikusról (a kultikus Kés a vízben), az önsorsrontó avantgárdról (a főiskolás rövidfilmek, Zsákutca) és a populárisról (Rosemary gyermeke, Kínai negyed), igazi műfaja mindig a klausztrofób borzongatás volt, mondhatni a specialitása, hogy fiatal nőket idegösszeroppant. A 'lakás-trilógiája' (Iszonyat - Rosemary gyermeke - A lakó) a maga nemében felülmúlhatatlan, erre írta Popper Leó esztéta, hogy "örülnék, ha Polanski seggbe baszna, megtisztelne vele", mert ezekben van a feszültség, nem Ludwig Lakatos Európa-esszéiben. Ahogy a Magyar Narancsban írták, Polanski "séróból vágja a thriller-atmoszférát", akár én az intellektuális rasszizmust, ebben szinte nem tud hibázni. Emlékeim szerint az egyetlen, igaz már-már arcpirító mellényúlása a Sátán hüllőszerű megfestése a Rosemary... rémálom-jelenetében, hiszen mennyivel sokkolóbb lett volna, ha Czeizel Endre mászik rá a hallucináló Rosemaryre, de fátylat rá.

Az iszonyatos, és az ahhoz hasonló (mint pl. a Macbeth szuggesztív tükrös víziója) grand guignolos képei miatt sokan vádolják hatásvadászattal Polanskit, amire én azt mondom, hogy baszki, legalább hat, egy-egy borotvavillanásnál torkomra tekeredik a zsinórmérték, miként a kánon is rögzíti, hogy a formában lévő Polanski 'a maga művészi törekvéseit mindig tisztes közönségsikerrel tudta egyeztetni', ami nem kevés egy olyan korban, amikor a fiatal költők két alapítvány leszopása között arról lamentálnak, hogy őket nem olvassa senki sem, csak egymásnak leveleznek papírfecniken, és ide most bele van húzva  az intertextus is, csak ehhez látni kell tárgyalandó filmünket.

Igaz, Polanski zsenije mostanra beledesztillálódott a rutinba. Hogyha arról van szó, akkor farzsebből előrántja a pszicho-kliséket és értően nyúl régi önmagától, ami miatt persze a Szellemíró genetikailag képtelen arra, hogy gyenge legyen, olyan jó a génállománya, amelyet csak dúsított a kiváló színészekkel. Ugyanakkor ne higgyen senki az Index szokásos harsány ajánlójának, miszerint "ugyanolyan kultfilm, mint a Kínai negyed", amivel 1974-ben Polanski végleg szupersztári státuszba emelkedett, mikor bepörögve megvágta Jack Nicholson orrát, mert a két film egyszerűen nincs egy súlycsoportban, bármennyire is jól megcsinált a Szellemíró, csak hát a régi ihlet és invenció, az hiányzik, amit nem takarhat el a szürke, szemcsés fényképezés. Dehát egy hetvenhat éves rendezőtől ne is várjunk már forradalmat vagy formabontást, örüljünk, hogy még működik, és legalább ő nem keresi a Pilisben a szívcsakrát, meg hogy így nem a Twist Oliver lesz az utolsó filmje, amit egyébként nem láttam, de állítólag én olyan vagyok, hogy amit nem ismerek, az szar, már ha egyáltalán elfogadom a létezését, bár a mesében ott legalább a gonosz elnyeri méltó büntetését, ami miatt, és leginkább emiatt, annyira idegen lehet az igazságot megkérdőjelező Polanski-világban, hogy troposzférája felső határát súrolja.

Ellenben ha a titkosszolgálatos Szellemíróhoz rendszertanilag legközelebb álló darabot keressük, akkor adja magát az 1988-as Őrület, amely egy onanizáló intellektuális síkon Orpheusz-parafrázis, mások szerint inkább egy fáradt Hitchcock-stílusgyakorlat, én azonban nagyon kedvelem: az első negyven perce egészen zseniális, sőt, tökéletes a főhős Harrison Ford téridő-nézőpontjának abszolutizálásával, és egyéb finomságokra is juthatnánk, ha keményen ráküldenénk Borisz Uszpenszkijtől A kompozíció poétikáját, például, hogy bár Párizsban játszódik, Polanski tudatosan kerülte benne a filmekből ismerős obligát francia helyszíneket, ezzel rántva ki a néző alól (is) a talajt. Ezekre érdemes igazán odafigyelni, nem arra, hogy egyszer beszúrta análba egy kis nimfának.

A hangulatkeltéshez elengedhetetlen a filmzene, ugye, az azzal, vagy éppen annak hiányával való játszadozás [mint amikor az Iszonyatban csak óraketyegést hallunk a síkitíozós képek alatt], és Polanski mindig jó érzékkel választotta ki a közreműködőket, gondoljunk csak Krzysztof Komeda 'hibbant ophéliás' bölcsődalt imitáló melódiájára a babahorrorban, amely miatt méltán azé a filmtörténelem egyik legjobb intrója, vagy az előbb említett Őrület zenéjére, ahol már-már egy pszeudo-Richie Sambora penget a Morricone-témákhoz idegpattogást. És hát a Szellemíróé se adja sokkal alább az első képektől Escher-lépcsőként önmagába csavarodó fúgájával, amelybe az ember könnyen beleszédül, lezuhan és kómába esik, mint Mars Wurmbrand özvegye.

Persze, nehéz a filmről írni, hogy az ember ne gyilkolja le a poénokat, úgy még inkább, hogy nem olvastam az alapul szolgáló Robert Harris bestsellert, egyáltalán, eddig azt se tudtam, ki az a Robert Harris, úgyhogy nem tudom a könyvvel kontrasztálni, ami jelentékenyen leszűkíti recenzens horizontom. Maga a film a hetvenes évek összeesküvős politikai krimijeit idézi meg, vannak elemlámpák és ún. gyanús dokumentumok,  és ha harminc évvel előbb forgatják, akkor az elhagyhatatlan Robert Redford a főhős, akit viszont Ewan McGregor akkor is lejátszik, ha előtte egész éjjel nőzött.

Mert ő a gyűrött arcú fantomszerző [ti. 'irodalmi néger' aki mások nevében ír], akinek a nevét, és ez csak másodszori megnézésre tűnt föl, mikor letüdőztem, pedig annyira polanskiánus húzás, nem is említik, nem tudjuk, névtelensége pedig egyben utal(hat) identitászavarára, de most inkább érzelmi ürességére, és ezért paradox, mikor  az expozícióban arról arspoétizál, hogy "a szív adja el az életrajzokat", mert, már amennyi kiderül, életének egyetlen stabil pontja lényegében a szállodai minibár: szíve helyén egy jól behűtött Finlandia van, miként a leharcolt bárzongoristáknak egy csikkel teli hamutartó. Karaktere hű lenyomata Hunter S. Thompson tézisének, miszerint az írás olyan, mint a nőknek a baszás: a hivatásosok legtöbbször nem élvezik. Ez a cinikus figura kapja a megbízást, hogy effektezze a brit ex-miniszterelnök, a Tony Blairről kopírozott Pierce Brosnan/Adam Lang fekete dobozban őrzött emlékiratait, hogy befejezze az előző, rejtélyes körülmények között elhalálozott titkár-szellemíró feladatát, mert "a szavak már benne vannak, csak rossz sorrendben", meg persze a titok is a rózsa nevéről.

(Anti)hősünk meg is érkezik, hogy munkába álljon egy szigeten, és ez a zárt helyszín meg is adja a Zsákutcához vagy a Halál és a lánykához hasonló kamaradráma-jelleget, ahol Adam Lang/Pierce Brosnan titkárnője, az amerikai Liptai Claudia, Kim Cattrall kalauzolja, aki filmes előélete okán pesszáriumként van belehelyezve a prime minister-i kontextusba, az ex-elnök felesége éppen ezért elhanyagolt, úgyhogy két lóugrással ki lehet sakkozni, hogy mi fog történni, miközben a Tony Blair-alteregót háborús bűnökkel kezdik vádolni, ami miatt rászáll a keselyű média, úgyhogy kétszeres konnotáció van: egyfelől az aktuálpolitikai inszinuáció, másfelől meg a kézzelfoghatóbb Polanski-üldözöttség, de önvallomás helyett inkább csak egy jó zsánerfilmet kapunk, amelyben ugyan nincsenek táncoló törpék, román kémnők és hímprostituáltak, Donald Sutherland se, de Polanski hűvös profizmussal, rezzenéstelen kézzel, rutinból bontja ki a cselekményt: az anonim írót metaforikusan kísérteni kezdi elődje szelleme, meg eddig elfojtott hiúsága, és nyomozni kezd, nekem meg közben egyre erősödött az érzésem, hogy a Pendragon legendát Polanskinak kellett volna filmbe öntenie, amely az egyik kedvenc könyvem és biztos világsiker, ha a Greenwichtől nyugatra születik, így meg Szerb Antalt lelőtték, mint egy kutyát, amely reprezentálja, milyen lehet, amikor egy filosz a birkózófülű keretlegények játékába sodródik, ahogy itt Ewan McGregor a titkosszolgálatéba, és ez van annyira érdekes, mint az egyszeri ember névcserés tévedése, ami pedig szintén Polanski-fabula, akár a személyiség entrópiája, ahogy a helyét nem találó főszereplőt felmorzsolja az idegen környezet inváziója. Ugyanakkor a Polanski-(anti)hős ezúttal nem hullik szét, nem kezd el hallucinálni: a Kubatov-szavazóként semmiből felbukkanó kaffogó fekete autó nagyon is valóságos, tényleg a tökére akar lépni, de a fantomszerző kijátssza, ahogy a szálat is kibogozza: nem ugrik vissza a keresőmotor, nem mintha a cselekmény túl bonyolult lenne, csak rá kell küldeni egy másodfokú egyenlet megoldóképletét. De a legeslegvége mégis hamisíthatatlan romanpolanskis megoldás.

Ám fölöttébb banális, sőt, komikus, és aki még nem látta, az most ugorjon egyet, Pierce Brosnan totálisan hiteltelen, teátrális lelövetése a lehető legszélesebb barlangrajzos mozdulatokkal, mert ezzel az erővel akár szívrohamot is kaphatott volna, amint leszáll a repülőgépről, úgyis épp előtte izgatta fel magát. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor ebben a Polanskinál visszatérő elidegenítő effektust vélném fölfedezni, amikor saját filmjét játékként tudatosítja a kikacsintó iróniával: ezt fénykorában, pl. az Iszonyatban úgy oldotta meg, hogy miközben a játékszínről kicipelik a katatón Catherine Deneuve-öt, az egyik szomszéd lekapcsolja a villanyt, ti. 'vége az előadásnak, tessék hazamenni' (erre a szakirodalom hívta föl a figyelmem), később meg már csak olyan környezetidegen húzásokkal, hogy A kilencedik kapuban az elborzasztóan felöltöztetett Emmanuelle Seigner kvázi repülni kezd, míg a neonoir Johnny Depp is csak kamillázik és torkán akad a metanyelv. Ugyanakkor felhívnám a figyelmet, és mi más lenne a dolgom, ha nem ez, Adam Lang/Pierce Brosnan utolsó monológjára, mert az egy érdekes, igaz, már rojtosra kúrt biztonságpolitikai diskurzusba vezet, de arről mindig lehet beszélgetni, csak előtte igyunk egyet.

Mondanám, hogy egy jól megcsinált, de szellemtelen zsánerfilm a Szellemíró, ha magában a témában, és az annak formát adó klisékben, toposzokban nem lenne ott az egykor a pszichoműfajt megújító Polanski szelleme, igaz, immáron megfakulva, szürkén fényképezve: a relatíve zárt játéktér, a félig szent - félig kurva nőalakok, a rejtvényfejtés, az üldöztetés, és leginkább az elődje bőrébe bújó identitászavaros főhős, mert azt hiszem az 1976-os A lakó az életmű kulcsfilmje, önmagával címszerepben.

De ha a Szellemírót nem ezzel hasonlítjuk össze, hanem más mostani tucatfilmekkel [nem Az eredettel, amely a legjobb, amit idén láttam, és igazán kezet ráznék az írójával] és nem várunk olyan válaszokat, minthogy hány százalékkal csökkenti a Facebook a nemzetgazdaságok GDP-jét, akkor nem lehet panaszunk, bátran ajánlom bárkinek, bár messze jobban pánikoltam, mikor tegnap este nekem zuhant egy chemotoxszal lefújt denevér, és még hatásosabb lenne, ha az első egyharmadát felcserélnénk az Őrületével, meg még sorolhatnám, de erre mondom, hogy ne legyünk telhetetlenek, persze, hiszen az is mennyivel jobb lenne, ha a fogorvosnál a szádba akasztott nyálszívó helyett egy huri szürcsölné ki belőled a nyálad szívószállal.

Vagy egy tizenkét éves kislány.

 "...ez olyan, mint megérinteni az eget." (Diego Maradona)

Mély hangon megszólaló halk dübörgés, majd felharsanó trombiták a főtémával és velőtrázó üstdobütések óriás buzogánnyal: megvan a világbajnok. És bár az oddsok alapján a spanyol siker túlságosan is konvencionális, a vébé eleje pedig monoton volt, akár a hűtő zúgása, és unalmas, mint egy kisvárosi planetárium, idővel csak-csak előkerültek az üstökösök, kvazárok, pulzárok, szupernovák, fekete lyukak, úgyhogy megérdemli, hogy kis késéssel visszacsepegtessük a cseppfolyóssá hűtött visszhangokat, majd szuperlassú képversbe öntsük ezt a hőskölteményt, űreposzt, annál is inkább, mert a dollármilliókkal és a maga elnyújtott négyéves ciklusával olyan ritka és becses, akár egy Föld-Hold-Nap együttállás. Aztán lehet alkímiailag dekódolni, ahogy habkönnyű szkafanderben belépni a műfajokba és belülről elmozdítani őket.

Különben is, most van időm, még egy hétig nincs más dolgom, csak hogy hozzam a hatvannégy kilós versenysúlyom, és hogy a későbbi tudományos munkához előpreparáljam a csontszínű klaviatúrám, töredezettségmentesítek, feltöltődöm. Vigyázni kell. Vannak emberek, akik túl gyorsan kirepülnek és nekicsapódnak az életnek, mint Jurij Gagarin ezredes a feketeföldnek, akár egy kristálypohár. Vele szemben a 2010-es NS Vébékalauz szerzőiről nem mondható el, hogy belerokkantak volna a munkába, de ha mégis, akkor meg nem tudom, ki az a barom, aki ezt tanította nekik a kommunikáció szakon, vagy aki szivarozva rábólintott, hogy ki lehet adni egy ennyire igénytelen vébéadatbankot, amely nem tartalmazza se a játékosok születési dátumát, se a testmagasságát, se a testsúlyát, szóval lényeges információk maradtak ki, stratégiai szektorok, amit a hasábok széthúzásával ellensúlyoztak, ahogy izzadt közgazdászok a költségvetéssel sakkoznak. Persze, lehet, hogy a vébékalauzok kiherélése valami új, perverz hóbort, mint egykor a rizsporos paróka, vagy amilyenek néhány éve a vírusként terjedő szuperközeli, epileptikusan ide-odarángó BL-gólösszefoglalók, amikor az akciót se látod, úgy igazán a gólt se. Pedig kellenek azok, kellenek, hogy újraélesítsük a fajfenntartó, gyilkos ösztönöket.

„Mert szememben mind tisztább fénnyel telten

a magában-egy Igaz sugarába

mind jobban-jobban behatolni mertem.”

(Dante: Isteni színjáték)

Szörnyű elbeszélni, mi van ottan.

Amikor két éve a Santana-koncertről írtam, a Vietnam - stratégiai metaforára tekertem rá mindent, mint Kojak nyalókára a megerőszakolást, mert a hőségre, a lemenő Nap fényében elberregő helikopterre, a hangszórókből üvöltő zenére, a sérültekre és szakaszokban vonuló izomtiborokra annyira adta magát ez az asszociálás, mint a terpeszben álló C. Ronaldónak a hátulról herén rúgás. Meg kiverni vagy három fogát, ahogy a képmutató szenátoroknak szokták, ha nőket vernek.

Azóta megfordult a világ és beleszédült a tátongó űrbe, gondoltam, mert minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, ahogy Axl Rose énekli a Don't Cry-ban, múlthétre Saigon és a napalmtól karamellává izzó süvegcukorhegyek helyett első világháborús trópusok egész serege szállta meg az agyam barázdáit, mert akkor már negyven napja esett az eső (Teremtés 7,17), ugye, valahol varangyok hulltak az égből, kettényílt a föld és úgy nyelte el álmainkat, mint a Kelet az önsorsrontó Nagy Sándort, aki elindult, hogy meglássa a külső tengert, én meg persze csak penészedtem a helyemen, mert nem sütött ki a Nap, úgyhogy az LSD-szörfözés helyett egyre csak jöttek-jöttek az első világháborús offenzív képek a lövészárkokról, csöndes rothadásról, parazitákról, ahogy felfordult fehér férgek úsznak a bombatölcsérben, meg a kondér rizibiziben. Nyugaton a helyzet változatlan.
 

Úgy voltam vele, hogy még egy hét borús idő, és kihullik a fogam, üszkösödni kezd a karom, mint John Frusciante gitárművésznek, mikor telibe kapták mimóza művészlelkét a világhíres elvárások. Ha egy régi iskolás önkényúr lettem volna, egy Caligula, akkor június végére már tízezer meteorológus hevert volna holtan, mert rossz hírt hoztak, de így csak citromfűvel és a Borostyán-zenéjével nyugtattam háborgó lelkemet. Hát lehet így megnemesíteni a tömegműfajokat? Mintha kitépték volna az Achilles-ínam. Valamit elvettek tőlünk, amit talán sosem kapunk vissza. Nem ezt érdemeljük.

Az lenne igazán cool, aki ezzel a monológgal nyitna az államvizsgáján:

Az enyém május 31-én lesz. Különösebben nem izgulok. Én vagyok a historiográfia Roman Polanskija.

3:35-től:

"Azt hitték, ez lesz az a harc, amiben Muhammad Ali elvérzik. Ez lett volna a mítosz a bukásomról. Az én végzetem. Sajnos, rosszul számoltak. Félreismertek. Rosszul mértek föl." (Ali 1,59)

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék.” (Ludwig Lakatos)

Rüdiger Dahlke írása^*

Ki is valójában Ludwig Lakatos?

Bevallom, én nem tudtam a választ egészen a mai estig. Nem tudtam, mire számítsak. Itt ülök a Gustav Gründgens Strassén, a Wagner Cukrászdában, és míg a kinti hidegben novemberi hópelyhek játsznyi kűrjeire ostyahold pislog tompa utcafényben, itt bent, az elektromos melegben, vörös lampionok fényétől és értelmiségi eszmecseréktől izzik a márványterem. Tőlem balra Fassbinderről, jobbra pedig Jürgen Prochnowról vitatkoznak. Fülledt a levegő, kávéskanál csörren a kulturális tengeralattjáró padlóján. Morajlás. Azt suttogják, lelőtték Benno Ohnesorgot. A többi néma csend, hogy aztán pár másodperc múlva minden kezdődjön elölről.

Úgy gyúrok gombócot táncoló szalvettákból, ahogy megbomló ingnyakam is egyre jobban feszíti a várakozás, az izotermák és izotérák. Izgatott vagyok. Az Odéonban nemrég fejeződhetett be a "42. Írónk és Kora" díszünnepély és operaelőadás, ahonnan ide várom Ludwig Lakatost, Nürnberg és Berlin díszpolgárát, aki maga az európai irodalom Atta Trollja. A fehér bálna. Akinek ámbrájával mostanság kenegetjük a lélek sebeit.

De ki is valójában ez a pátriárka?

Már gyűröm az abroszt, eddig csak annyit tudtam, mint mindenki. Hogy ő korunk Goethéje. A holocaust-túlélő magyar-örmény író. Herder-díjas és Európa-díjas. A Pink Floyd neki dedikálta Wish You Were Here című 1975-ös albumát a kiüresedésről. Azt mondják, két élet sem elég, hogy elérjük az ő spirituális szintjét.

Órámra nézek. Az író késik. Vajon mi történhetett? Felkapar torkomba egy Ludwig Lakatos-sor: "Óriás teknős messze áramol / zajló tojásait hagyva. / A kikelet. Vibrál." A gyomrom. Beleremeg. Ám ekkor a haboskávé illatába mintha transz-szag vegyülne a levegőben. Kitárul a bejárat, mindenki odanéz. Ahogy belépett rajta ez az ekkora formátumú művész, Ludwig Lakatos, az felejthetetlen volt a szó minden értelmében. Also sprach Zarathustra. Ez jutott eszembe. Akár egy szoláris mítosz. "Látomásomat hiába próbálom leírni, gyenge lesz az ember szava rá, és emlékezete kába." - írja Lakatos.

A Wagner Cukrászda pogácsázó pincérei segítik le róla ködmönjét, hogy aztán asztalomhoz kísérje Dr. Anasztaz Bindelbaum, a neves antifasiszta író, ahol Ludwig Lakatos helyet foglal velem szemben, a kizárólag e célból odakészített széken. A szomszéd asztalokról tétova vakuk villannak. Ettől egy pillanatra úgy tetszik, mintha az eddig vörösen izzó terem nukleáris lángba borulna.

Eli, Eli, Lama, Sabaktani

Ilyen lenne, amikor az ember szemtől szembe találkozik a Kimondhatatlannal? Sóhajt. Nehezen beszél, mert farkastorokkal született, tavaly cseréltek gégeimplantátumot. A teste fáradt, de a szelleme friss. Nézem. Bevesz egy nikotinfiltert és szopogatni kezdi, majd megnyálazza mutatóujját és fellapozza az itallapot. Rendel egy krémest. Én zavaromban beleharapok egy ürücombba, de aztán összeszedem minden bátorságom és megszólítom.

"Ludwig! Most lettél nyolcvanéves, krisztusi korba léptél. Ezen születésnap alkalmából a legszebb ajándékot mégsem Te, hanem valaki más kapja." Ludwig Lakatos fölnéz, lehunyja szemét és az ajkaiba harap. Mintha az éjszakának tenne vallomást. Mintha rámosolyogna a csillagokra. A pincér meghozza a süteményt, ám ő még mindig meditál. Mi ez? Szecesszió? Kivonulás? Tán a mindenségen elmélkedik, mint egy egybefüggő agyvelőtenger a világűrben? Várok, mert tudom, hogy az értékes gondolatokért megéri. Zümmögni kezd egy magasabb fokozatra tekert konvektor, és én már tudom, akkor közel az ébredés, mikor azt álmodjuk, hogy álmodunk. "Igen? És ki lenne az?" - kérdezi váratlanul, még mindig lehunyt szemmel Lakatos.

"Kelet-Berlin. Mert Te még mindig a falai között élsz! >>Mint egy Rousseau Ermenonvillében<<."

Ludwig Lakatos ujjaival dobolva menten rárecitál: "Ember és polgár leszek!" Majd újra, még lassabban, szaggatottan: "Ember és polgár leszek." És ekkor kinyitja szemeit: "Igen, ismerem ezt a Vörösmarty-verset Kossuthról. De én nem vagyok remete, nem vagyok száműzött. Én egy (a villájával leszedi a krémes tetejét) egy berlini vagyok." 

Ich bin ein Berliner / Ego sum, qui sum

"Warum? Ich hab' irgendwo gelesen, dass du aus Budapest k'!" - szakad ki belőlem.

De nem tudom csőbe húzni Ludwig Lakatost. Enyhén félrebiccenti fejét, lenéz a padlóra, mintha keresne valamit, majd ahogy a hegyek egereket szülnek, úgy nyögi ki, valahonnan, mélyről: "Én egy gyökértelen vagyok. Egy világpolgár. Ha úgy tetszik, egy dekadens (Ein Dekadensch). Az európai kultúrában gyökeredzem. Ezért az én otthonom az irodalom. Csak az irodalom. Nem Berlin vagy Budapest."

Sokkolnak a sosem hallott szavak. Ez lenne hát az a kemény Lakatos-hang, amiről annyit beszélnek? Tán igaz, hogy rózsakeresztes? Egy lebegő asztráltest? Nem bírom ki, ezért meg kell kérdeznem: "Mégis, mi az, ami Berlinhez vonz? Vagy a díszpolgárságon kívül nincs semmi, ami ehhez a nagyszerű kulturális hagyományokkal bíró városhoz köthetne?"

Ludwig lopva felnéz, a csillárt kémleli. Úgy teszek, mintha nem venném észre. "A planetáriumok." - sóhajtja. "Itt három planetárium is van. És a törökfürdők. Itt az ember nyugodtan belefújhatja az orrát a medencébe. Berlin kellemes élőhely (Ein angenehmes Lebensraum). Itt nem kérdezik meg, honnan jöttél."

"És Budapest, ahonnan jöttél?"

Súlyos csend nehezedik a Wagner Cukrászdára. "Bevallom, lesújtó véleményem van." - mondja kínkeservesen. "Es wurde balkanizität." És még hozzáteszi az ézsaiási jeremiádot: "Budapesten szava csak a szélsőjobboldalnak és a fajgyűlölőknek van. Mondhatni, tort ül az örményellenesség." Lélegzetet sem tudok venni, itt most az emberi humánum nyilatkozott meg, azt hiszem. "És Budapesten van a nyulam, Tódor." Ludwig Lakatos hangja elcsuklik...

Tort ül az örményellenesség

Felszakadtak a régi sebek? Hiszen Ludwig Lakatos az örmény holocaust Tolsztoja. Bár mindig hozzáteszi: "Én egy nem-örmény örmény vagyok." Sőt: "Bevallom, elég eredetien gondolkodom az örmény shoáról." - ahogy a Pro7 szerda esti Zárórájában is elmondta első holocaust-regénye, a Mikor a király lehunyja fél szemét (1957) ötvenéves évfordulóján (2007). A könyvet még Magyarországon írta, hidegburkolóként. Évekig nem adták ki. "Éreztetni akartam a határtalan űrt az ember talpa alatt, hogy mindenki önmagára lett utalva egy ellenséges világban. Ez a mű úgy értelmezendő, mint önnön létrejötte folyamatanának rögzített nyoma. Amolyan nyitott mű. Önmegsemmisítő regény. Ha úgy tetszik, kiírtam magamból a fájdalmat. Kiírtam, hogy tovább tudjak lépni. A halál ellentéte nem az élet, hanem a művészet." Aztán a Mikor a király... világsiker lett, mikor 1972-ben kiadta a Stuttgarter Verlag. Film is készült belőle, egy bizonyos Donald Sutherlanddel...

De Ludwig hozzáteszi: "Én nem holocaust-író vagyok. Én író vagyok, akinek évtizedes témája az örmény holocaust volt." Valóban, Ludwig Lakatos nemcsak a holocaustban, hanem kíméletlenül átfogó kulturális rendszerben gondolkodik. Ezt bizonyítja A kert és a ponty című filmregénye is (1986), melyet Tarkovszkijnak szánt.

Szóval tagadhatatlan, Ludwig korának szinte minden eszméjének kifejezést ad, miközben önmagát sem kíméli. "Nyughatatlan, fausti lélek" - ahogy Octavio Paz írta róla egy esszéjében, és ez is lett a címe a Ludwig Lakatosról szóló Canal Plus dokumentumfilmnek, ahol Jean-Paul Belmondo volt a narrátor. Kimondhatjuk, Ludwig Lakatos az irodalom Cipollája, mert úgy úszik át a hagyományos paradigmákon, kereteken és formákon, ahogy az illuzionisták a betonkockákon és a nagy falakon. Mindannyian emlékezhetünk a leghíresebb Lakatos-performanszra. "Nem lehet azt feledni" - nyilatkozta Kertész Imre is a Die Welt kérdésére.

Dehogy is vagy császár Peer, csak hagyma vagy

De Ludwig Lakatos szerény ember. És mikor a Sidrák, Misák és Abednégó című Európa-díjas elbeszéléskötetéről (1978), különösen a Magány című holokausztnovelláról faggatom, melyet Mario Adorf méltán népszerű hangoskazettájából is ismerhetünk, ő inkább kitér, mintha meg se hallotta volna a kérdést. Ludwig Lakatos ehelyett önfeledten kezd kalandozni gyermekéveiről. Miközben krémesét falatozza, néha hangosan felkuncog. De nem bírom ki, hogy rá ne tapintsak a bizonyára mindannyiunkban ott motozó kényes sorskérdésre: "És mi történt az édesapáddal, Lakatos Gagikkal, a költővel?"

Ludwig Lakatos arca elkomorodik. "Elesett a szabadságharcban" - mondja. "Amikor a családodat is elgázosították? >>Amikor alszik a józan ész és szörnyek születnek<<, ahogy írod?" - kérdezem, olyan tapintatosan, ahogy csak lehet, miközben zavaromban az étellel játszom és arrébb pöckölök egy kukoricát. Ludwig megtörli száját a szalvettával: "Igen. Ezt nem tudtam feldolgozni. Akkora gombóccá csomósodott ez bennem, melyet sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam. Később ezért is töltöttem el egy évet Schaffhausenben, egy krematóriumban." Próbálom beleélni magam az ő helyzetébe.

Ki ne tudná, Lakatos Gagik kalmár szülők gyermekeként lett az örmény irodalmi nyelv egyik megteremtője, miután otthagyta tanulmányait. Ludwig, akinek mindig is fontosak voltak a gyökerei, előtte is tiszteleg az örmény nemzeti műeposzban (Հայաստան, 1981), melyben Lakatos Gagik néhány korai verssorát tágítja nagyszabású mítosszá, az emberiség költeményévé.

S most, kedvesem, meghántalak itt

"Az eposz, amit írtál..."

"Éposz" - szól közbe lehunyt szemmel Ludwig Lakatos, mintegy ízlelgetve.

"Éposz" - helyesbítek menten. "Szóval ez az éposz miről szól?"

Ludwig Lakatos hátradől. Mintha végre otthon érezné magát, annyi évtized száműzetés után. Percek telnek el, bizonyára keresi a megfelelő szavakat, de hogyan is lehetne összefoglani egy ekkora művet, harmincezer verssort? "Az Isten kereséséről" - és a kétharmadánál az ajkába harap. "Egy örmény halász üldöz egy nagy halat. A hal az Isten."

Ilyet még sose hallottam. Nem tudom leplezni döbbenetem. Honnan ez az átütő erő? Vajon miből táplálkoznak a látomásos képek? "Ludwig! A mottód: le style c'est un homme! De mégis, honnan ez a sosem hallott hang? Kiktől tanultál?" Ludwig elmosolyodik: "Le style c'est un homme. Emellett én fiatalon főleg német irodalmat olvastam." És nem bírja ki, meg is idézi a hunyt mestereket: Thomas Mannt, Horst Tappert és Dantét. "De tagadhatatlan, hogy Magyarországon én voltam a modernizmus" - teszi hozzá.

"Gondolsz itt a novelládra, amelyben egy férfi nyugtalan álmából fölébredve szörnyű féreggé találja magát az ágyában?" "Akár" - hümmögi sejtelmesen, miközben újra szájába vesz egy nikotinfiltert.

És valóban: Ludwig Lakatos akár a hagyma, annyi rétege van.

Olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszélt

Bár eddig úgy tűnhetett, de Ludwig Lakatos nemcsak gondolataiba mélyülő író, hanem hangját hallató értelmiségi is, noha nem tör politikai babérokra. Nemrégiben nagy port kavart, amikor kiállt a vizuális oktatás eltörléséért, mert az szerinte tompítja az örmények és a munkásosztály agyát. Rágalomhadjárat indult ellene, de ez csak valósággal galvanizálta kívülálló alkotóerejét.

"Ludwig! Új köteted témájául megint a halált választottad. A Frankfurti Könyvvásáron idén dedikáltad az Európáról szóló esszéid."

"Igen. Erre nap mint nap választ kell adni." És valóban: egy értelmiségi véleményére manapság nagyobb szükség van, mint valaha. Meg is kérem, hogy olvasson fel egy keveset. Először szabadkozik, de aztán körbefordul és kacagva hozzáteszi: "De mivel az élet könyörtelen, Önökkel is meg velem is, hát megteszem." A Wagner Cukrászdában lekapcsolják a csillárokat, és Ludwig Lakatos gyertyafénynél kezd hozzá felolvasásához az autótáskájából elővett kötetből, először egy kissé remegő hangon, ám később annál erőteljesebben. Ez maga a varázslat - gondolom.

"Becsvágyunk végtelen, mohóságunk emésztő, bosszúvágyunk könyörtelen, gyűlöletünk átható." A környezetvédelemről zúgó Európa-esszé feszültségét csak csipetnyit oldja a kintről beszűrődő ostyahold, majd amikor véget ér, lassan kijózanodunk. Felkapcsolják a villanyt és a Wagner vendégei tülekedni kezdenek a pogácsaasztalnál.

Szíven ütött, hogy Ludwig Lakatos még az eljövendő generációkért is így aggódik. De neki mégsincsenek gyermekei. Miért? "Nem kívánom ráadni senkire se a létezés terhét." Ezek szerint ő a művészet aszkétája. Elő is vesz kígyóbőrpénztárcájából két gyűrött fényképet: "Itt Umberto Ecóval vagyok. Itt pedig Emir Kusturicával."

De már végéhez közeledik a beszélgetésünk. Dr. Anasztaz Bindelbaum eltűnt, a vendégek szétszélednek, záróra közeleg. Holnap is lesz nap. Súgom magamban.

Flaubert sorai kavarognak bennem: "Utazott. Megismerte egymás után a nagy hajók mélabúját, a didergő ébredést sivatagi sátrak alatt, a tájékok és romok elringató szédületét, a megszakadt vonzalmak furcsa keserűségét."

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ludwig Lakatos egyedül megy haza.

Ludwig Lakatos (1929- ): Berlinben élő örmény származású magyar író. Édesapja, Lakatos Gagik, maga is költő, az örmény irodalmi nyelv egyik megteremtője. Elveszett a szabadságharcban, Ludwig édesanyjával és a kalmár nagyszülőkkel együtt. Ludwig Budapesten nőtt fel. Egy ideig hidegburkolóként kereste kenyerét, de miután első regényét, a Mikor a király lehunyja fél szemét (1957) címűt Nyugaton felfedezték és megfilmesítették, onnantól kezdve szabadúszó. Főbb művei: Mikor a király lehunyja fél szemét (regény, 1957), A zajló folyó ritmusára (versek, 1960), Égő angolna (újabb versek, 1966), Sidrák, Misák és Abednégó (elbeszélések, 1978), Faszverő lámpanyaló (beatköltők zsoltárfordításai, 1979), Հայաստան (éposz, 1981), A kert és a ponty (filmregény, 1986), Beszélgető-könyvecske (levelezés Joseph Ratzingerrel és Tamás Gáspár Miklóssal, 1996), A Da Vinci-kód (nyitott mű, 1999). Európa-esszéi idén jelentek meg, amiért a Svéd Akadémia életműdíjjal tüntette ki. Továbbá Herder-díjas és Európa-díjas (1978).

Kora szinte minden eszméjének kifejezést ad. M. Péter György médiaszociológus a Távolság az üveggolyóban (1995) c. művében a huszadik század második felének egyik legnagyobb alkotójának nevezte, aki minden műfajban az első ötben van.

Ludwig Lakatos üzenete a magyar olvasóknak:

*A versrészletek Tandori Dezső fordításai.

Ludwig Lakatos az Odéonban, a "42. Írónk és kora" rendezvényen, ahol a jótékonysági nagykövet Angelina Jolie fogadta Nürnberg és Berlin díszpolgárát, az európai irodalom Atta Trollját.

Mikor messziről megláttam a hirdetőoszlopos címlapot, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mit keres a Heti Válaszban David Bowie. De aztán kiderült, hogy mégse ő.

 *Cím: Mert a Krisztus utolsó megkísértésében David Bowie játszotta Pilátust.

Otthon mindig belelapozok az esztergomi Hídlap magazinba, mert a "Tények, vallomások és összefüggések stb." fedőnevű, valójában "a másik terv arról szólt, hogy egy motorról géppisztollyal agyonlőnek" kaliberű, döbbenetes polgármesteres ámokfutásokkal, kirohanásokkal fejbevágó, seggnyaló vezércikkekkel, a történelemből semmit sem értő, évfordulós megemlékezésekre rákapaszkodó olcsó kommunistázással operáló, és persze azért a "rock egyik fellegváraként is elhíresült városban" (ti. Esztergom) feltörekvű szuperprodukciókról, mint a kiváló Mr. Busta vagy a Kanál Crew duó, tudósító groteszk hetilap igazán megérdemelné, hogy darabokra szedjük, aztán a legmeredekebb mondatokból újra összerakjuk. Akkor megkapnánk a tömény, dúsított Hídlap-esszenciát (Mottó: "A művészet olyan hazugság, amely leleplezi a valóságot." - Pablo Picasso). Dögvész. Pestis.

Persze, az esztergomi Hídlapot legalább lehet kritizálni, mert van benne valami. A dorogi Közhírré tétetik négyrétbe hajtott lapocskánál jól láthatóan még a szándék sincsen meg, hogy akkor itten csináljunk már valami megírt helyi lapot, túl azokon az Excel-táblázatokba konvertálható cikkeken, hogy kinek a kölke nyerte meg a versmondást az Eötvös-napokon, meg persze a birkózók, minden korosztályban és súlycsoportban, a szokásos "nagy izgalommal vártuk" expresszív bevezetéssel.

Mert én aztán megmondanám a tutit, akár a kukából kiszóló kötelező vak jós, de most nincs időm/erőm megírni. Megint olyan vagyok, mint Peter Gabriel. Egyszerre hat projekten dolgozom, nagyon elfoglalt vagyok, csak nekem nincs stúdióhajóm az Amazonason, meg világzenei kiadóm.

Úgyhogy a legközelebbi egész estés, többtételes, "nagy izgalommal várt" bejegyzésemig inkább csak továbbítanám a Hídlap 1^o rejtvényét (Könyvrébusz! Nyerjen könyvet jó válaszokkal!):

"Mely filmet készítették Bram Stoker klasszikusnak számító Drakula című novellájából?"

A lehetőségek skálája szédítő, mi több, nyomasztó. Ahogy a sötétség is, amely ebből az értelmetlen kérdésből árad. Kis segítségül, csakhogy milyen vonalon kell mozogni, közlöm a múlt heti esztergomi rébuszok helyes megfejtéseit: Will Smith, Úszó erőd, Batman Forever.

Az önérzetes Szfinx ilyenkor verné bele csodaszép fejét a betonba, ha már nem ugrott volna régen a szakadékba a saját hülyesége miatt.

"A Colonix béltisztítótól lett jól a gyomrom. Jobb, mint bármi." (Dave Gahan)