Egykor Babits Mihályt jelentették fel istenkáromlásért, mára Dopeman maradt. A költő, aki hitt az értelemben, de folyton elfelejtette megnézni a térképen, hogy hol is van éppen, s elnézést kérünk a feljelentőktől, mivel munkát csináltunk nekik: alighanem vétkesek vagyunk országkáromlásban.

"Cibáljuk őt, verjük a szókkal!" - Babits istenkáromlása

Page not found. Pecsétgyűrűvel effektezzük a történelmet.

Ha írok egy glamrockos verseskötetet, ez lesz az intro.

1968, a mágikus esztendő: diákok tüntetnek a szabadságért, a békéért, elfoglalnak tornatermet, nyelvi labort. Amikor a hallgatók fölforgatnák a társadalmat, egyébként meg felragyog az újbaloldal csillaga.

Blood, sugar, sex, magic - 1968 az egyetemeken

Page not found. Pecsétgyűrűvel effektezzük a történelmet.

Ady Endre, a legnagyobb magyar költő, aki ellen pert indított a nagyváradi káptalan, a korabeli médiahatóság, pedig nem is szerkesztett biedermeier erotikus magazint. A zseni legalább rögzíthette sajtópörének konklúzióját: „Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága.”

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? - Ady nagyváradi börtönbüntetése

Page not found. Pecsétgyűrűvel effektezzük a történelmet.

„Vagyok nagy Hímnősemleges,
 a rigorózus regiment,

az ózonszár a prima Qua
és az anonim egyprocent.”

(Hans Arp: Opus null)

Jó A tetovált lány, csak nem kellett volna bele a tetovált lány.

Megnéztem az originál svédet, hogy acélkompetens legyek, a regényt ugyan még mindig nem olvastam, de elárulom, hogy ilyenek írnak kritikát.

Először is leszögezem, erről a filmről nőknek nem szabad recenzeálni, nem is engedném, másodszor megkérdezném azokat, akik valami európai gőgből leírták Magyar Hírlaptól Magyar Narancsig, hogy a Fincher-féle közelében sincs a „katartikus” eredetinek, hogy ugyan már, miért? Azért, mert a svédben kráterarcú tévészínészeket és Berényi Claudiákat kell nézni, akik mintha krétát nyeltek volna az IKEA katalógusban, míg a hollywoodiban sztárokat (pl. Daniel Craig), és míg Niels Arden Oplev Fincher stílusában akart forgatni egy sorozatgyilkos filmet, azt nettó hozta séróból David Fincher, jelenetről jelenetre, csak ötször akkora büdzséből, jobb üldözésekkel és még pluszban belelocsolt egy kis expresszív szépiát a gyilkos napra visszaemlékezésnél? Végül azt is megkérdezném, egyébként hol van a katarzis, de igaz, ezt egy nő írta.

A Millennium-trilógia nyitányában az egykor negyvenezreket foglalkoztató svédacélgyártó Vanger-konszern feje, a családi szigetre visszavonult milliárdos, a nyolcvanéves Henrik Vanger (Christopher Plummer) felfogadja a Millennium magazin parkolópályára került oknyomozóját, Mikael Blomkvistet (Daniel Craig), hogy derítsen világosságot egy több mint negyvenéves bűntényre: ki ölte meg egy 1966. szeptember végi, napsütötte, családi délutánon eltűnt unokahúgát, fényét, a tizenhat éves Harriet Vangert. A film beindul, az újságíró egy punkoskodó hackerlányban, Lisbeth Salanderben (Rooney Mara) lel segítségre, a szálak, hajszálerek pedig egész a harmincas évekig vezetnek vissza, mikor Svédország Flintharm Glomgoldba oltott Ewingjai a nemzetiszocializmussal kompromittálódtak. Mindez dark ambientben.

Szeretjük, amikor a szépen fényképezett havasi tájak sötét perverziókat kontrasztálnak. Ezeket az északi elfojtásokat, hóba burkolózást, bergmani pszichoanalízisdrámákat. Mikor a fiú egyszerre apa, testvér és nagybácsi, a gleccsersima skandináv dizájn alatt pedig robbanásig feszül a családi titok, ott, ahol mindenki decens, foszforgazdag fehér húst eszik (vagy vegetáriánus), övék a világ legbiztonságosabb autója. De a szoknya alatt fasza van a gyöngysoros konzervatív nagyasszonynak, mert három nemzedéke egymás közt házasodnak, meg titkon buziorgiákon vesz részt a hatvan éve kormányzó szocdempárt elnöke.

És aztán kibukik minden, mert előkerül egy fotó, amin nagyapa, Günter Grass és Eder mester együtt pacsizik a Waffen-SS-ben, vállpántban és alsónadrágban. Tökéletes alap.

Ellenben a "jegyeztemmel" kommunikáló tetovált hackerlány dühítően idegesítő karakter, nagyjából, mint az összes zolg együttes keveréke az Űrgammákból, beleérve Csillát és Jocót. Felőlem lehet saját maga démona, de amikor képernyőn flegmázott, torzult el az arcom. Igaz, tényleg erős, amikor análisan meghackeli a svéd Csuja Imre, és Fincher még belenyomott egy olcsó kemikáliás diszkóleszbit, de nem mondhatni, hogy összeomlik a film rendszere, ha kihúzzuk belőle.

Egyedül a végén van dramaturgiai jelentősége, amikor golfütővel üti szét a nagy Hímnősemlegest játszó sajtmajszoló garbós gyilkos száját, akibe ehelyett simán belezuhanhatott volna Nils Holgersson egy vadlibával, hogy meglepő legyen, mert a svédcsavaros kriminek gyárilag elég banális a vége.

Ám ha kitépjük belőle a hackerlányt és a feminista kiáltványt, tagadhatatlan, hogy a nyomozós, biblikus, rituális gyilkossági, retrospektív szál nagyon erős. Fincher vágja az atmoszférát, noha úgy tűnik, a Hetedik michelangelói¹ igénnyel megkomponált sorozatgyilkosságaival, melyekhez képest egy vért hányó Lakatos Márk délutáni Walt Disney, már kiélte magát, így elhagyta azokat. Impresszív képeket ezúttal nem mutat seggből kimetszett hájdarabokról, kitekert fejű prostituáltakról, ehelyett a piercing és a sérülés balról jobbra került a tetovált lány és az újságíró szemhéján, szóval nem mondhatni, hogy Fincher merészet csavart volna, csak azt képről képre újraforgatta Niels Arden Oplev moziját, jobban, akciódúsabban.

Ő lenne a moralizáló David Fincher, a Hetedik, a Játszma, a Harcosok klubja és a George Michael-klipek rendezője. Elég kiábrándító, hogy a fenti várostrilógiát, a kilencvenes évek legerősebb sorozatát, szinte szentháromságát alkotó Fincher, az ezredforduló csúcsrendezője, most már annyi bátorságot sem vesz, hogy a svéd történetet legalább az Egyesült Államokba adaptálja, keleti parti protestáns közegbe.

A filmben még a legnagyobb bevállalás, hogy az intróban Trent Reznor remixelni merészelte a Led Zeppelin Immigrant Songját. Melynek jamesbondos² kisfilmjében a korábban minden díjat besöprő videókliprendező oktat.



Gyönyörű kivitelezésű, pazar krimi. Lélektelen, de technikailag perfekt. Akár a film gyilkosa.

Csak még egy kérdés.

És hol maradnak a svéd jakuzák? Itt.

¹ A sorozatgyilkosoknak két ideáltípusa van, az egyikek a michelangelók, akik kommunikálni akarnak a tetteikkel (mint itt a Leviták könyvére utalással), míg a másikak a bokroslajosok, akik a hatékonyságra, profitábilitásra törnek. A Tetovált lány koncepciója a kettőt generációs ellentétbe állítja és ki nem mondva a kifulladó kapitalizmussal párhuzal.

² A hasonlóságra Héger Barbara hívta föl a figyelmem, ami lehet önreflexív kikacsintás Daniel Craig okán.

A legutóbbi, 2011/6-os Kommentárban olvashatjátok a húszezer leütéses recenzióm,  olykor bírálatom Romsics Ignác "Clio bűvöletében" című új összefoglalásáról a magyar történetírás 19-20. századi történetéről. Itt az intro.

320
321
322
323
324
325
326 326     326 326
327 327     327 327
328 328     328 328
329 329     329 329
330 330     330 330
 n n n n n n n n n n
 F F F F F F F F F

Ajándék a csajomnak.

Buszon írtam a Pink Floyd Embryójának dallamára. Csunderliki gyerekvers. Bűvös giccs.

Péter és Júlia egy meg nem nevezett városba költöznek egy jobb munkalehetőség miatt. Minden rendben is van pár napig, ám Júlia azt veszi észre nemsokára, hogy valaki követi, Péternek pedig elkezd befelé nőni az egyik körme. A Küklopsz Műhely filmje. Ki ismer fel?

Az első rész itt látható.

Egy helyzetdallal kezdem, múltkor a Téli Kertem galériáján hesszeltem, mikor odamentem a laptop előtt görnyedő és görcsösen pakolgató DJ-hez, aki drótkeretes szemüvegével és felnyírt, copfos indiánhajával úgy nézett ki, mint egy alternatív téridőben Kovács Ákos negyvenévesen, ha nem kapja el a polgárosodás, alássan megkocogtattam, hogy számot kérjek, mire úgy leszólt, elképesztő, „Nem látod, hogy keverek?” (konkrétan fájlokat húzogatott be a Winamp lejátszólistájába), hogy menten kirobbant belőlem, viaszos arcába röhögtem, „Autonóm alkotó vagy, baszod”, sarkon fordultam, de majdnem átfordultam a korláton, úgy kacagtam, a hasamat fogtam. De most komolyan, hogy lehet egy senkihelyettes műkedvelő lemezlovasnak ekkora arca, hihetetlen. Azt hiszed, te vagy David Fincher? A város megérett egy kiadós beöntésre.

"Egy nap épp a fürdőkádban ültem, amikor rájöttem, miért is vagyok én hivatva a nagyságra." Akkor bizonyíthatod legjobban képességeid, ha rád bíznak egy sorozatot, egy képregényt, egy komplett világot, hogy azt mennyire sikerül asszimilálnod (ahogy az Alien rendezői újra és újra megtették). Ha én rendezném az új Batmant, nálam Batman egy pánikszobába menekülne. Meg kell újítani a szériát, friss vért hozni a fáradt vénákba. Amúgy meg szívesen leszopatnám a világot. A szupertitkos forgatás után (csak egy-két kép kiszivárogtatása, amit már hat hónappal a bemutató előtt mindenki posztol) a másfél perces trailerbe belezsúfolnék minden akciót, ami a kétórás filmben van, majd a felajzott mozinéző azt látná, hogy az üldözések, pszichopaták, csihipuhi helyett Bruce Wayne Batruhában már a második percben pánikszobába menekül a betörök elől, és onnantól két órán át csak segélyhívogat és hangosbeszélőn kommunikál, hogy hagyják el a kastélyt, mint akit lefújtak kemotoxszal. De jót kacagnék. A nevem pedig biztos barlangban feléjük repülő denevérként égne be a rajongók agyába, atomvillanásként. Persze, valószínű, hogy nem rendezhetnék még egy részt, de csak semmi kompromisszum! Nem állhatunk meg. Ez Denevérország.

„Gondoltam, nincs értelme a denevérekről beszélni, szegény disznó úgyis látni fogja őket.” Felülreprezentáltak a B betűk.

Redrum, redrum, még három hete olvastam a Top 10 legjobb horrorfilm c. összeállítást a Filmdroidon, és azt hittem, mindjárt torkon ragadom a hozzászólókat, vagy egyenesen Jack Torrance-szé változom és fejszével hasítok bele az üzenőfalba, komolyan fogjatok le: „a Ragyogás nevetségesen gyenge”, „Az ördögűző unalmas”, „az Alien végébe belepörgettem”, sehol a Rosemary gyermeke. Jól van. Akkor egyetek szart. De ha van ízlésetek, lekövetitek az eheti ajánlóm, mert lesz Az ördögűző és a Ragyogás is, vagy éppen Brian De Palmától, Hitchcock legjobb tanítványától a Carrie. Csak a legnagyobbak.

Az első hónapot meg kellett húznom a doktori iskolában, aztán pedig Prágában voltam, de hétfőtől újra szabad asszociatív filmajánló.

André Kertész Tony Montana házát fotózta.

Zabriskie Point, Terminátor, A menyasszony feketében volt, Egy makulátlan elme örökké ragyogása, A szövetség, Éjféli cowboy, Az ígéret megszállottja, Ollókezű Edward, Kék bársony, A bérgyilkosnő / Nikita, Kontroll, Dorian Gray, Sherlock Holmes, Gladiátor, Mechanikus narancs.

HÉTFŐ Nincs mese. A legáramvonalasabb nevű, ikonikus rendező, Michelangelo Antonioni a világ egyik legjobb és legtöbbet értelmezett filmjét, a Nagyítást (1966) követően forgatta le első amerikai művét, az 1970-es Zabriskie Pointot, a korhangulatot minden tekintetben tükröző, hippiérzéses, esztétizáló társadalomkritikát, amit 21:30-kor vetít a Duna TV. Antonioni megszenvedett az MGM-mel, de a kötelező kompromisszumukon túl nem hagyta magát domesztikálni, műkedvelőkkel forgatott, sőt, a filmet később azzal vádolták, hogy lágyan megágyazott a ’70-es évek jóléti terrorista-kultuszának, amikor Nyugat-Európában (különösen az NSZK-ban) unatkozó felsőközéposztálybeli fiatalok barkóban, trapéznadrágban és Adidas Overathban rontottak neki a fasizmusként azonosított tőkés világ szimbolikus intézményeinek és intézményesített embereinek (mint amilyen volt Hanns-Martin Schleyer elrablása). Hogy aztán a professzionalizálódott terroristák idővel lelövessenek, a hobbiból lázongásnál maradók pedig hazapofoztassanak, és a divat múltával hippikből yuppiekká bábozódjanak. Persze, ez elég cinikus cselekményesítése az utóéletnek, és messzire is vezet, mindenesetre a film korában elsődlegesen nem a beállításokról vitatkoztak, pedig ebben vannak a film erősségei. Ugyan Antonioni erősen reflektál a korabeli diáklázadásokra, egyetemfoglalásokra (amikor 15 évesen láttam egy dokumentumfilmet, máshogy nem is tudtam volna elképzelni magam), de amikor a film elején egy-egy felháborodott, társadalomkritikai ’hörr’-re próbálna késztetni, mint amikor hatásvadászva sulykolni igyekszik a rendőrsi brutalitást és stupiditást (pl. Karl Marxot Carl Marxnak jegyzőkönyvezik), az első három szó, ami kirobbant belőlem, a didaktikus, banális, dühítő. Ezzel szemben, ami utána jön, a kivonulás, maga a filmfestészeti csoda.
A történet meglehetősen lapos dramaturgiájú: az egyetemi zavargásban lelőnek egy rendőrt, Mark / Mark Frechette (maga is gyakorló radikális, 1975-ben börtönben halt meg) gyanúba keveredik, mivel nem sokkal korábban vásárolt pisztolyt, elköt egy kisrepülőt, és azzal igyekszik minél messzebb kerülni, egész be Death Valleybe, távol a civilizációtól, ahol egy rovari párzási táncot imitáló repülőgép-autó előjátékot követően összeakad az autózó Dariával / Daria Halprinnal. Összejönnek, a filmtörténelem egyik leghíresebb szeretkezős jelenetében egymásé lesznek Zabriskie Pointban, ami egy kiszáradt, gipsszel és boráttal feltöltődött, szélfútta egykorvolt őstó, ily módon az elveszett, elmúlt Éden szimbóluma, szeretkezésük pedig egy visszavonulós, visszatérési kísérlet, amit Antonioni, azzal, hogy még egy tucat [eredetileg tízezret szeretett volna!] ottani krétaporban dugó párt bevág („egy ország porába írom a neved”), kitágít, egyetemessé tesz, úgymond mitikussá növeszt. Elképesztő képek. Mondhatni, hogy egyébként, és eztán a filmben nem sok minden történik [és ami igen, a végén, várható], a Zabriskie Point tele van üresjárattal, amiben, hogy mit ne mondjunk, fölöttébb hasonlít a hétköznapi életre. Antonioni jellemzője, hogy a klasszikus elbeszélést, a pörgő történést absztrakcióval cseréli fel, a drámai cselekmény helyére egyfajta stagnálás, bizonytalanság kerül, vagy csak egyszerűen hiány marad, homályos érzésekkel és hangulatokkal töltve [ezt Héger Barbarától tanultam], amivel szembesülve a néző kénytelen reagálni, azt kitölteni, vagy ha mást nem, legalább az esztétizálásban, a szuperlassú felvételekben gyönyörködni, amihez a Zabriskie Pointban hozzájön a zenét szerző Pink Floyd. A film bejezése a legjobb, ami filmvásznon történhet.

Meggyőződésem, hogy egy kerületi lomtalanítás ihlette a Mad Max-et. Posztapokaliptikus, madmaxi világ. Ami ott egy gallon szuperbenzin, itt egy székláb vagy egy marék színesfémhulladék, amiért gyilkolnak.

Mellesleg: október 1-jétől ösztöndíjasként tanulok az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének doktori programján. A hároméves ösztöndíj azt jelenti, hogy több időm lesz rendszeresen szabad asszociatív ajánlókat írni, így karácsonyra összejöhet személyes filmkalauzom, a Rue Van Damme.

Eheti Rue Van Damme: Tökéletes katona, Űrodüsszeia, Mad Max, továbbá elmondom, miért George Lucas a filmgyártás Mike Oldfieldja, bemutatom a THX 1138-at, lesz még Dean-kultusz, Scorsese Dühöngő bikája, Piszkos Harryval folytatódnak a republikánus filmnapok és zárunk A szakasszal.

HÉTFŐ Múltkor gondoltam, hogy megnézem John Woo-tól a Tökéletes célpontot [amely valójában „Hard Target”, vagyis hárompálcás nehéz célpont, akár a céllövöldés csöcsös naptár, szóval a legkevésbé sem könnyű préda, ami adná magát, de megkívánta a gátlástalanul csatlakozó hazai forgalmazás] beírtam a keresőbe, hogy „tökéletes”, mire kiadta, hogy A tökéletes vagina. Nem tudom, ez az új Roland Emmerich? Mindenesetre Roland Emmerich hollywoodi referenciafilmjét, az 1992-es Tökéletes katonát sugározza a Cool TV 21:20-kor Jean-Claude Van Damme-mal és Dolph Lundgrennel. Van Damme-ról többször is értekeztem, mesét is írtam, de a filmes antitézisét hozó, Dolph Lundgren alakította Andrew Scott őrmesterről nagy általánosságban méltatlanul megfeledkeznek a Van Damme-ot cséplő elemzők, teszem azt a svéd tornatanár magyar alteregója, Lakner Zoltán politológus. „Valahol egy szupertitkos katonai bázis hibernálókamrájában majdnem kopaszra borotvált, acélos izmú férfiak alusszák gépálmukat”, ezt a képet nevezem én árja esztétikával kombinált futurisztikus homoerotikának, nem csoda, hogy hűtik őket, mert különben leolvadna a lakókocsi, annyira meleg. A Frankensteint idéző szüzsé szerint Vietnamban elesett katonákat jegelnek le, élesztenek újjá (23 25 évvel később), és kondicionálnak irányított, kvázi-zombi kommandósokká. „A testek szupergyorsítása során a halott hús élő szövetté alakul, de ha a folyamat megindul a testek nagy mértékben túlhevülnek, ezért kell folyamatosan hűteni, az agyat redukálni és irányítani.” Majd én szupergyorsítok neked. Egyébként az agyzanzásítás tökéletesen sikerült: Dolph Lundgren/Andrew Scott őrmester, a levágott füleket nyakláncra fűző, csörgető neurotikus a filmtörténelem egyik legsuttyóbb monológját prezentálja nekünk a templomban/esztékában (már nem emlékszem) „Én, Andrew Scott, az amerikai hadsereg őrmestere” – kezdettel, „mert csak így nyerhetjük meg ezt a kurva háborút” – kifutással, jó adag szalonrasszizmussal. „Benyalhatnak, mmma!” Ugyanis a tökéletes katonákból előtörnek a halált megelőző vietnami emlékek, ez az ún. poszttraumatikus regresszió, és „Scott azt hiszi, hogy még Vietnamban harcol a felkelők ellen”. Pedig csak körbe kéne néznie, hogy lássa, nem a dzsungelben van, hanem Esztergom-kertvárosban, és közben eltelt egy negyedszázad. És ez a barom parancsnok volt Vietnamban. Itt pedig a kritikám A tökéletes katona II. – A visszatérésről.

Van: a német esztétika episztéméjében operáló értekezés a Terminátorról, remasterelt vicceskedés Steven Seagalról, Szindbád, republikánus Bosszúvágy, pacifista Rambo és elmondom, melyik a legjobb magyar dalszövegsor.

Azzal, hogy tegnap bevertem négy szöget és helyére tettem az éjjeli szekrényem, befejeződött az elmúlt kétheti lakáskeresés, költözés, stressz, úgyhogy késéssel megint heti műsorajánló Istennel vacsoráló Latinovits-héttel [szeptember 9-én lenne 80 éves] és James Cameronnal. Gyűlölök dobozolni, ha ősmagyar lettem volna, biztos azt mondom, hagyjanak békén engem ezzel a fasz népvándorlással, inkább maradok itt Közép-Ázsiában, de azt kell mondanom, megérte: olyan szuper, 2.0-ás lakásba költöztünk a Dembinszky utcában, monogramos fotelek, 92 centis tévé, légkondi, és az udvaron elfér egy tigris is. Már csak baldachin kéne és egy olajfestmény rólunk a nappaliba, meg persze kamera, mert fő a maximális biztonság, szarok a százalékokra, őrizzenek fegyveresek. Kivételesen átfogó kulturális horizontom már-már a halszemoptikát idézi. Ilyen kamera kéne az előszobába, Szindbádtól Seagalig.

A héten költözés miatt a műsorajánló elmarad.

Praznovszky Dániel Szatír munkája: Így készült a Rekviem

Ennek a képnek konkrétan világhíresnek kéne lennie.

Van: Az ötödik pecsét, Tágra zárt szemek, Elemi ösztön, variációk a Honfoglalásra, és persze az Amadeus, mert ennél jobb zene nincs is Bécsben. A vicceskedéstől a kisesszékig.

Múlt héten voltam Szigeten, Kasabianon és Judas Priesten. Elkövettem azt a hibát, hogy túlságosan mélykivágású, kvázi-vényakú pólóban mentem, ezért sorban állás közben, a pultnál frusztrálódva, ahogy egyre csak ment föl az agyamba a pumpa, egyre idegesebben csavargattam, már tépkedtem a mellkasszőröm, végül odáig eszkalálódtam, hogy kitaláltam, én vagyok Tony Montana, aki majd szétkúrja a külföldieket [kivéve a politikai menekülteket]. Persze, ezzel már a koncertek előtt egy radikálisan téves pályára kerültem, olyan félreértésekkel, mint a Chemical Brothers vagy a mentolos tubák. De legalább a feleségemnek venni akartam tigrist és párducmintás feszes rucit is. Az én feleségem ne szégyenkezzen. Szóval a jelenlétem volt annyira súlyos, mint amekkora sokk lehetett a szegecselt bőrmellényes metáltársadalomnak, hogy Rob Halford homokos. És ennél már csak ütősebb műsorok lesznek a héten, amúgy meg nem győzöm hangsúlyozni, hogy itt mindig a lírai énről és a magát felfüggesztő narratíváról van szó, felesd el.

Talán én még írtam együtt Peer Krisztiánnal a Hírharangba. Dorogi költő.

Boogie Nights, A szakasz, Űrodüsszeia, Mechanikus narancs, Acéllövedék, Armageddon és A vágy titokzatos tárgya, ami kötelező mindenkinek, aki csalódottan hazaérve kezdett már végeláthatatlan büdöskurvázásba.

Drága drúgjaim, a nyarat vissza kell vezetni a munka világába, nem az én szövegem, de szükség van rá, akár a csunderlikos filmes írásokra, tévéajánlókra, amit meg azok négyen mondtak, akik péntekről szombatra éjjel szinte példátlanul felismertek és leszólítottak, és ugyan a kábítószert nem fogadtam el tőlük, de ez a biztatás igazán jól esett, és kellett.

Egyébként akkor másfél méterre tőlünk ott szörcsögött Bede Márton, az internet Oleguerje is, és valahol mindannyian Bede Márton szeretnénk lenni, hát próbálkozunk a magunk jogán, ha csak könnyed, rozéfröccs-tévéajánlókkal is, amíg nem jön egy újabb, súlyos Ludwig Lakatos-kaliberű szintézis, mert jóformán már csak ezek izgatnak alkotóilag, pinot noir, meg a regényírás, addig meg fenntartjuk az érdeklődést, ha már van. Úgyhogy, ha naponként lehet egy mondatot írni, ami még hiányzik az internetről, és megéri, akkor mostantól hetente, minden hétfőn heti műsorajánló. Terjesszétek, mint a náthát, vagy azt, hogy Prince a szegényember Michael Jacksonja, a hozzászólások meg az sms-fal, akár egy nyálkás nyelőcső.

Szerintem szép lett. Sláger Kosztolányi stílusában.