Van: a német esztétika episztéméjében operáló értekezés a Terminátorról, remasterelt vicceskedés Steven Seagalról, Szindbád, republikánus Bosszúvágy, pacifista Rambo és elmondom, melyik a legjobb magyar dalszövegsor.

Azzal, hogy tegnap bevertem négy szöget és helyére tettem az éjjeli szekrényem, befejeződött az elmúlt kétheti lakáskeresés, költözés, stressz, úgyhogy késéssel megint heti műsorajánló Istennel vacsoráló Latinovits-héttel [szeptember 9-én lenne 80 éves] és James Cameronnal. Gyűlölök dobozolni, ha ősmagyar lettem volna, biztos azt mondom, hagyjanak békén engem ezzel a fasz népvándorlással, inkább maradok itt Közép-Ázsiában, de azt kell mondanom, megérte: olyan szuper, 2.0-ás lakásba költöztünk a Dembinszky utcában, monogramos fotelek, 92 centis tévé, légkondi, és az udvaron elfér egy tigris is. Már csak baldachin kéne és egy olajfestmény rólunk a nappaliba, meg persze kamera, mert fő a maximális biztonság, szarok a százalékokra, őrizzenek fegyveresek. Kivételesen átfogó kulturális horizontom már-már a halszemoptikát idézi. Ilyen kamera kéne az előszobába, Szindbádtól Seagalig.

HÉTFŐ Késheggyel asztalba véstem, mint József Attila, nincs végzet, harcolok az elgépiesedés ellen, ha kell, kényszerítem magam, mint alacsony költségvetés a találékonyságra, ahogy az 1984-ben még kvázi-elsőfilmes forgatókönyvíró-trükkmester, James Cameron tette a Terminátorral, amit 21:55-kor ad a Viasat3. Ez az a film, ami kicsiként minden fronton és szinten megérintett, hónapig, sőt, évekig voltak utána megsemmisítős, üldözős rémálmaim, de ebben láttam először szeretkezést is, továbbá itt hallottam először olyan szavakat is, mint a drog, a perverz és a terrorista.
Lenyűgöz a technikai perfekcionizmusa, imponál a profizmusa a minden műfajban nagyot alkotó, vagy legalábbis a legtöbbet kihozó James Cameronnak, aki ugyan csak az 1991-es Terminátor II-vel jelentette be az igényét a világuralomra, és ebből a filmtechnikát forradalmasító, paradigmatikus alkotásából lett nemzedéki kultuszfilm a higanyrobottal, a filmtörténelem tán legcoolabb főgonoszával és a pótapává programozott, ellágyított Stollwerck-Schwarzival, mégis azt mondom, és ez a fő állításom, hogy a Terminátor, vagyis A halálosztó keményebb, izgalmasabb. És ez túl van azon a technikai hitvitán, hogy kibernetikus organizmus vagy mimetikus polilaoid, vagy azon, hogy analóg vagy digitális, mert mind fölött ott van abszolútként, legyek szállta robotfejként istenünk, a dramaturgia. Mert ugyan a T1 kevésbé komplexebb, de jóval feszültebb: semmi üresjárat nincs benne. Ekkor még nyoma sincs a profitmaximalizáló T2 "mi baja a szemednek"-lírájának meg az "állj féllábra" gyerekeket célzó vicceskedésének. A T1 még kompromisszummentes, igazi horror: Cameron a klasszikus halloweenes/símaszkos-Jasonös hajsza-dramaturgiát és a hentelős láncfűrészelést ötvözte a népszerű időutazós, robotikás tematikával és toposzokkal, ez pedig együtt maga az élő szövet a belső fémvázon, majd az egészet pedig egy kékesszürkére fényképezett technoir világba helyezte, és ez alá keverte Brad Fiedel üldözéseknél idegtépő szintetizátorzenéjét, a szakaszos fémes csörömpöléssel és a ridegacéllá torzított hangokkal, amibe mindig beleborzongok, mert utálok fémhez érni. Mindezzel Cameron alig harmincévesen megalkotta a már-már tökéletes sci-fi-horrort, amivel menten az élvonalba robbantott: megcsinálta magát, mint a szemét műtő terminátor, kevés rendező mondhat el magáról ennyire erős kezdést.
Az alapötletet egy rémálma adta Cameronnak egy lángokból kiemelkedő fémes kitinvázról. Szuggesztív kép, és számos alternatíva fölmerült, míg végül Arnold Schwarzenegger kapta meg a halálosztó, a később magát kevésbé kifutó Michael Biehn pedig az oltalmazó Kyle Reese szerepét, és nekem ez marad a klasszikus fölállás. Mert ami miatt igazán szeretem a Terminátort, az, hogy ez az emberi találékonyság, leleményesség epikus felmagasztalása a robot és az ember összecsapásában. A háttérben nem lehet rá nem ismerni az akkori rendezői önképre, ahogy a relatíve minimálköltségvetésből adódó szerény anyagi eszközökből, technikából az ambíciózus és invenciózus James Cameron kihozta a legtöbbet: hol gumibábbal, hol makettekkel, mai szemmel durva stop-motion trükkökkel, de a maga korában példátlan hatásfokkal. Akár Kyle Reese, aki motelkonyhában, molyirtóból, szalmiákszeszből és lefolyócsőből gyárt házidinamitot, mikor szinte teljesen tudatában van önmaga esélytelenségének: ez a "nem tudom, ezekkel a fegyverekkel, nem tudom"-kaliberű mégis-hozzáállás, alapjaiban kétséges, hogy megállíthatja-e a terminátort, de megpróbálja. Elég csak összevetni kettőjük megérkezését, soha nagyobb kontrasztot filmvásznon.
A terminátor gömbben guggolva materializálódik villámok sistergésében, a gömb pedig a tökéletes test, ahogy maga a halálosztó is az, akiről ekkor még nem tudhatjuk, hogy kiborg, de világbajnok izomkötegeivel már elsőre az emberfeletti szuperember benyomását kelti, aki Isten helyére lép. Ő maga a rettenetes fenséges: apokaliptikus eljövetele után fölülről tekint le az éjszakai városra, uralja azt, és ha ezt az emblematikus képet úgy ötven évvel visszavetítjük, a meztelen Schwarzenegger a nürnbergi pártnapokon is pózolhatna a tribünön, és ezzel, meggyőződésem, James Cameron a nemzetiszocialisták homoerotikától sem mentes neoklasszicista, árja testkultuszát idézi meg. A náci áthallást, vonulatot erősíti, hogy a jövőbeli gépek haláltáborokban semmisítik meg az embereket, kiknek alkarjára lézerrel égetnek előtte azonosítószámot, IBM lyukkártya, und so weiter. És az is, mikor a terminátor finoman szólva is tekintélyelvű figuraként először punkokat gyilkol: a rend közmondásos ellenségeit, a jelen lázadóit semmisíti meg antréként. Ez az igazi rendpárti SA-tempó. Mindent összevetve James Cameronnak nem lehet túl jó véleménye a rend őreiről, hiszen utóbb a mengelei hidegséggel szurkáló higanyrobot is rendőralakot ölt maradandó önképként. Szeretem, ha egy rendezőnek van ideológiája.
Ezzel szemben az oltalmazó, Kyle Reese antitézisként zuhan le az égből: összezúzva magát, reszketve egy sikátorban, sebek és hegek borította csupasz Krisztusként. („Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet?”) Először egy hasonló páriával, egy pillepalackos hajléktalannal találkozik, és elveszi tőle a "nadrágom, az egyetlen nadrágom", hogy majd a rendőrök elől áruházba menekülve húzza fel kultikussá avanzsált tépőzáras Nike-cipőjét. Ráfókuszálnak a világító pipára, ami már-már robotemberi brutalitású termékelhelyezés, már jelezve: Cameronnak a filmkészítés nemcsak alkotói megnyilatkozás, hanem üzlet is, és amit csinál, el akarja adni. Nem hiába lett ő az új Hollywood Keresztelő Szent Jánosa. És most, hogy kisarkítva megidéztünk egy újabb evangéliumi alakot, jegyezzük meg, miután kukák büdösében az oltalmazó madzaggal ballonkabátja alá erősíti egyetlen, és a republikánus önvédelmi szaküzletből vételezett terminátori arzenállal összevetve igazán nyomorult fegyverét, egy lefűrészelt tusú puskát, és a nyolcvanas évek standard fegyverpornós világában totálisan antihős benyomását keltve elindul, galambok szállnak föl, repkednek. Ha nem is John Woo-i dömpingben, de félreérthetetlenül utalnak a Szentlélekre.
A két időutazóval szemben pedig ott van játéktérként az oly sokszor emlegetett 'nyolcvanas évek'. Nem tudom, a cameroni atmoszférateremtés hibája-e vagy erénye, hogy a jövőből jöttek nem mozognak elég idegenül ebben a számukra ismeretlen korban. Hiszen menten feltalálják magukat: tudják merre, mit, hova - a diszkóban is. Pedig ne feledjük, Kyle Reese koponyagúlák és hullahegyek közt nőtt fel egy munkatáborban, majd később életét egy földalatti gettóban töltötte. Ez egyfelől hiteltelenít, mert hiába fikció, mégis csak zárt rendszerben kéne működnie, amennyire lehet, hiába van tele agyzsibbasztó paradoxonokkal, másfelől a szereplők schlagfertigsége elejét veszi az időutazós filmek jellegzetes és fárasztó helyzetkomikumainak: nem ütköznek villanyoszlopba, nem tévednek el, nem jönnek zavarba, programszerűen megrohanják az első telefonfülkét. Egyébként mennyire hálás, hogy ez még egy fülkés világ telefonkönyvekkel. [aminek Joel Schumacher állított mementót 2003-ban A fülkével] Képzeljük el, milyen kiábrándító lenne, ha ma játszódna: a terminátornak egy internetcaféba kéne bemennie, hogy leüljön a Google elé és rákeressen Sarah Connorra/Linda Hamiltonra, mint a küzdelem tárgyára és a harc tétjére. [Olyan ószövetségi áthallással, mint Sára, Izrael népének ősanyja, akit "kijelöltek megsemmisítésre".] Ekkor még totálisan védtelen, nem az utózmányok sokkot kapott, kigyúrt, militarista, androgün, feminista ikonja [ezt a karaktert Cameron két évvel később teremti meg A bolygó neve: Halálban Ellen Ripley átpozícionálásával], hanem egy szeretni való nő, rózsaszín köténykében, álmosan értetlen tekintettel. Egyébként, ha definíciószerűen meg kéne neveznem az esszenciális nyolcvanas éveket, akkor az a dauer - válltömés - klipsz Bermuda-háromszögben elhelyezhető Ginger lenne, Sarah Connor barátnője-lakótársa, akit a terminátor tévedésből, de annál következetesebben végez ki otthonában. Maga a jelenet kötelező, a legszórakoztatóbb az egész filmben: mikor Ginger önsorsrontó barátja, csíkos fecskében és piros zokniban asztali lámpával ront rá a betörő Schwarzeneggere, "te, ne akard, hogy szétvágjalak" harci kiáltással, és menten egy tükörben töretik szét, majd az erőviszonyokat totálisan félreértve még kétszer fölkel, hogy rövid úton kitekert nyakkal dobassék ki az ajtót átszakítva az előszobába. A halálosztó ezután végzi ki a lila szaténköntösében földön kúszó dauerbabát. És milyen szép, áramvonalas, hogy ekkor épp' egy megszólaló üzenetrögzítő, a gép árulja el a robotnak, nem a célszemélyt iktatta ki. Mint megannyi tetristéglát, precízen rakta össze a sztorikockákat James Cameron.
És ha az előbbi jelenet a legkomikusabb, már amennyire lehet ebben a véres, nyomott koordináta-rendszerben, akkor a legerősebb egyértelműen a mészárlás a rendőrállomáson: a filmtörténeti leszámolás, amikor a terminátor megállíthatatlan. Megy előre, akár egy beamfetaminozott Wehrmacht-katona és nem kegyelmez senkinek. Ez kép és zene istenesült összhangja, Gesamtkunstwerk műremek. És mennyire mellbevágó kontraszt, ahogy a kultikus "visszajövök" után Cameron ráközelíttet az írásra, mint civilizációnk, kulltúránk alapjára, és a következő pillanatban mindent elsöpör a robot vadállati, elemi ereje, mikor "nyugodjon meg, harminc rendőr van az épületben." Így lehet intelligensen akciófilmet rendezni. Ha nem is Ingmar Bergman-i érzékenység, de James Cameron ezt nagyon érzi a maga szenzoraival: tökéletes.

Igen, ez James Cameron és a Terminátor a maga brutalitásában, ereje teljében. Ez az a film, amit nem akarok hangalámondással látni, mert én nem asszisztálok egy gyalázathoz. Ha van olyan, aki még nem látta, terminátori arroganciával kötelezem rá, nézze meg. Mert ugyan James Cameron a Titanic után üvöltötte három Oscarral a kezében, hogy "a világ királya vagyok", de a Terminátorral égett be a filmtörténelembe, akár az a lézerpöttynyi infrasugár a tudatunkba, vagy a "nyökög, mint a félig agyonnyomott terminátor"-mondat.

KEDD A Latinovits-héten a Szindbádot adja a Duna TV 21:00-kor. „Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton.” „A halálnak nincs fénye, nincs árnyéka, de van valami rozmaringszaga.” Huszárik Zoltán és Sára Sándor cselekménymentes impresszionista képverse a Krúdy novellák hangulatának lenyűgöző adaptációja: hihetetlenül jól érzékelteti jelen, múlt és jövő idősíkjainak egymásba folyását, egyidejűségét, az eltűnő határt külső és belső idő és lét között, melyek úgy olvadnak egymásba, mint buborékok a jégben, vagy zsírcseppek a húslevesben. Persze, ez a filmfestészet,  a meditatív, merengő esztétizálás nem a (poszt-)Kádár-kor átlagközönségét kívánta és kívánja megszólítani, amely, ha nem olyan belefeledkezős hangulatban nézte, valószínűleg arra emlékszik elsődlegesen, vagy kizárólagosan, ahogy Latinovits kiveri és pirított kenyérre keni a velőt. Ellenben ez a túlzott líraiság remekül kielégítette a filmkritikusok 60-as/70-es évekbeli új filmnyelv iránti minden igényét: sok líra, kevés drámaiság, fesztiválokra jó, de a közönségnek fogyaszthatatlan, művészkedő bullshit, mehet a délutáni kulturális elfekvőbe. Épp emiatt lehet sokak kedvence: „érzéki, könnyed anyagkezeléssel teszi láthatatlanná a film szerkezetét”, ahogy „a haldokló Szindbád, tündérmesék lovagja, lét és nem lét határán keresi az élet értelmét”. Balázs Béla írta a líraiságról, hogy ha az újkori lírát összehasonlítjuk a régivel, akkor három nagy motívumot látunk, amely az újkori líra alaphangját adja meg. Ez a három motívum a magány, a vágy és a pillanat. Ez jellemzi leginkább a Szindbádot.
Szindbád élete végén, kiszakadva a közösségből (térből/időből/szerelmeitől) a leszakadás magányával találkozik. És bár soha nem esik róla szó, mégis minden megnyilvánulásban benne van. Szindbád magányos, mert elveszik az időben: Huszárik csak pillanatokat villant fel, kezdő és végpont nélkül játsza egymásba a jelent, múltat és jövőt. A határ nélküliséggel pedig a végtelenséget tárja elénk, amely mélyén Szindbád vív sziszifuszi küzdelmet, hogy rendet teremtsen az időben. Persze, végül elbukik, hiszen saját pillanatai alkotják e káoszt: egyidejűen létezik vele, és így képtelen a külső szemlélő rációjával rendszert alkotni/újraalkotni. A reménytelen küzdelem hajtja újra és újra szerelmeihez (Ruttkai Éva, Dajka Margit, Andai Györgyi, Szegedi Erika), új élvezetekhez, új kalandokhoz, és a vágy, hogy talán megtalálja a megnyugvást és az eligazodáshoz szükséges fix pontot. Csalódnia kell, és szimbolikus, hogy végül szívroham végez vele. Én nem kedvelem Latinovits Zoltán játékát. Modorossága túlságosan elidegenítő: rendre azt érzem, mintha nem belehelyezkedne a szerepébe, hanem inkább eljátszaná a színészt, aki szerepet játszik, mindig a színészt látom. A Szindbád azonban kivételesen az a szerep, ahol ez a maníros adyendrés arisztokratizmus: előny. Hitelesen adja, hogy tényleg egyik nő sem ad számára megnyugvást, egyik sem elég, mindig másra vágyik. „Nem szerettem én soha senkit, csak a hiúságom, a büszkeségem, meg azt, hogy különb embernek hittem magam.” Aki olvasta Dénes Zsófiától az Élet helyett órákat, amely Ady Endrével folytatott viszonyát boncolja, tudja, hogy ez az önsorsrontó attitűd hova vezet: az istenek magányosak. [Szindbádos beszélgetőtársam Héger Barbara volt.]

Itt pedig Latinovits-emlékest az Urániában.

SZERDA 21:20-kor adja az RTL Klub az Ölve vagy halva című 1990-es opuszt, a filmtörténelem eme jelentékeny korpuszát, melyben a halálból visszatérő Steven Seagal leszámol a gonosz szenátorral, akinek agyára ment az Egy Gyűrű. Az egyik legnagyobb hősköltemény ez, mit ide Nibelung-ének, és az Iliász is csak alulról nyalogathatja eme film heréit. A film a kilencvenes évek legelején készült, amikor itthon az MDF kormányzott és a Padödő volt a sláger. Érdekes idők voltak azok. Steven Seagal szokása szerint úgy néz ki, mint egy kiöregedett pornósztár és egy ótvaros strici keveréke, lófarokkal, lengyelpiacos cuccaival, éppenhogy nem szotyolázik. Ha Kojak találkozna vele, gondolkozás nélkül felpofozná. A tricepszét már ekkor is nagyítóval kell keresni, de önmagához képest csúcsformában van, nem úgy, mint mondjuk 2003-as A professzorban, ahol már csak egy Dobó Kata jut neki asszonyul, s csak deréktől felfelé veszik a kamerával, mert amúgy egy szélesvásznat is betöltene, vagy a méltatlan Tűzparancsban, ahol két mondat és hat perc után lelövik.
Jelen filmünkben nyomozó, Mason Storm, már az elején megtudjuk, míg egy halradarral hallgatózik, hogy ő „a legtisztább ember”. Úgymond tisztább, mint az egész csoport együttvéve. Mert rajta kívül már mindenkit elöntött a sár, a rendőrök korruptak, kész Rómeó vérzik, és nincs itt a vasprefektus, hogy seggberúgja őket. A bonyodalom ott kezdődik, mikor Mason Storm / Steven Seagal magnóra veszi, ahogy a romlottak gőzölgő csatornafedelek közt kifecsegnek mindent, mire toporzékolni kezd a szenátor, rászabadítja pretoriánusait, hogy fojtsák vérbe Mason Stormot, ezt a megvesztegethetetlen, catói karaktert, és szerezzék meg a kazettát. Úgy látszik, akkor még nem voltak diszkek. A mai filmekben már azért megy a gyilok. Egy kis intermezzó után, mikor is Seagal/Mason Storm egy dramaturgiailag teljesen szükségtelen jelenetben Kobra-módra atomjaira ver egy non-stopot terrorizáló biciklisbandát, Seagalt már otthon találjuk. Imádkozik egyet a gyerekével, mert ő ilyen ember, aztán az asszonnyal jön egy hiteltelen szexjelenet. Ha az alkotók azt hitték, hogy ezt látva a néző nagyot csettint, hogy no lám, ez a Seagal nemcsak nagy harcos, hanem érzékeny szerető is, akkor nagyon tévedtek: Seagal a mellbimbókat is úgy csavargatja, mint a puhos Richie Madano karját a Törvényre törvében. Tudjátok, amelyikből megtudjuk, hogy az istenek minket csak madzagon rángatnak. Egyébként ebben a filmben is van filozófia, de erről csak később.
Otthonában lelövik Seagalt és kedves feleségét, előbbi csak kómába esik, ám a gonoszak úgy tudják, hősünk is meghalt, és ezért hátradőlnek cigarettázni. Hát persze, ciki lenne, ha már a huszadik percben elvágnák a Seagal torkát a kórházban, ahol, hümm, John Doe néven fekszik aléltan, csakhogy mindenki tudja, ő egy tanúvédelmes. A négy percre redukált hét év gyorsan lepereg, mert ennyi telik el, míg feleszmél 1990-ben, akkora hajjal és szakállal, hogy leginkább Karl Marx. És maga az újjáéledés, a rezegtetett szemhéjakkal, hát mekkora dráma, mekkora színész, egy Laurence Olivier, aki egyedüliként képes arra, hogy a világ minden érzését egyetlen arckifejezésbe sűrítse. Igen, abba. Karl Marx Mason Storm - Steven Seagal bosszút esküszik. Az őt ápoló kedves nővérke farmjára vonul vissza, amely egyébként egy falatnyi Távol-Kelet: van ott füstölő, kimonó, dzsungelnyi bonszáj, már csak a kopasz kertész hiányzik az Amerikai nindzsából, és a nindzsás filmekben mindig visszatérő jellegzetes 'piuí' aláfestő effekt. Összességében egyébként helyén volt a kántor szíve, remek zenét pötyögött a film alá. Seagal visszanyeri az erejét, füstölőket szurkál magába, de hogy miért, az talán csak ő tudja, meg a Maria Treben. Közben olyan bölcsességeket tudunk meg, minthogy "előbb tanulj meg gyógyítani, hogy nagy lehess, mert bántani könnyű." Nincs is szükség már Mao Ce-tung-ra, jó ide a szerencsesüti is. Seagalban egy Hamvas Béla veszett el. Bosszúfilmünk a Nico – Törvényre törve – Ölve vagy halva kvázi-trilógia megkerülhetetlen darabja.

CSÜTÖRTÖK Egyértelműen a Die Barbaren.

PÉNTEK Egyik kedvenc hasonlatom, hogy leragad a melleknél, mint a Bosszúvágy operatőre a megerőszakolós jeleneteknél, és 21:45-kor az 1982-es Bosszúvágy II-őt vetíti az MGM. A Bosszúvágyról azt írja a filmlexikon: „A filmmel szembeni legfőbb kritika az volt, hogy támogatja az önbíráskodást és a bűnözők korlátlan büntetését.” Én azt hittem, épp ez az erénye.
Idén júniusban néztem újra a Bosszúvágy-szériát (1974-1994), amikor Kosztolányi után republikánus filmnapokat tartottam. A Bosszúvágy a Pax Americana-vonal és az önbíráskodó citoyen-vonulat klasszikusa, Paul Kersey/Charles Bronson karaktere pedig a bosszúfilmek Mózese, és ha még hozzátesszük, hogy magyar hangja Koncz Gábor, akkor azt lehet mondani, ennél erősebb régi iskolás tekintélyelvű felállást nehéz elképzelni. Paul Kersey konformista építészmérnökként indul, és mindig megpróbál visszailleszkedni, amíg meg nem erőszakolják/ölik a részenként éppen aktuális lányát/élettársát/feleségét a punkok/négerek/kábítószeresek, szóval mindenképp felfedezhetünk valami pedagógiai célzatú didaktikus ciklikusságot, de az önismétlésem túl nem lehet nem észrevenni egyfajta fejlődést: a bosszúvágyó kispolgár, Paul Kersey idővel újabb és újabb featureöket vesz fel: a Bosszúvágy III. - A terror utcájában Kersey már akkora önbíráskodó, hogy a golyókat is maga önti, otthon. [Bizonyos tekintetben ekkor jut a csúcsra, amikor rakétavetővel robbantja ki az ablakon a motoros banda egzaltált vezetőjét.]
Meggyőződésem, hogy csak azért öt epizód készült, mert miután minden részben leszámol egy-egy csoporttal (rockerek-feketék-punkok-metálosok-kábítószeresek etc.), végül csak a minden gyanú felett álló republikánus WASP-ok maradtak, de az is lehet, hogy Charles Bronson elhatalmasodó Alzheimer-kórja szabott gátat az újabb és újabb nyugdíjas tobzódásnak, de addigra már régen önmaga paródiája lett a magát mélyen komolyan vevő széria. Jelen epizódban nyelvöltögető huligánok erőszakolják és ölik meg pajszerrel a mexikói házvezetőasszonyt és az egy előző erőszaktevéstől már/még némasokkos, őzikeszemű lányát, rózsaszín cicikkel. Azzal nem vádolható a film, hogy túlságosan ki lennének dolgozva a a rúgóskéses huligán-karaketerek: ennyire elrajzolt figurák nagyjából csak Rocksteady és Bebop a Tini nindzsa teknőcökből. De felesleges lett volna bármennyire is cizellálni: Paul Kersey/Charles Bronson rövid úton úgyis kilövi őket. Egyébként pedig az év meglepetése volt, hogy a Bosszúvágy II. zenéjét Jimmy Page szerezte. A Led Zeppelin végével elég mély űrbe és egzisztenciális válságba kerülhetett a gitár Paganinije, és kellhetett a pénz heroinra, hogy bosszúvágyakra igent mondott. De milyen jó lett, bár Balázsy Isti szerint „szörnyű ez a prüntyögés, a gyerekkori kvarcjátékom ehhez képest Beethoven”, de nekem épp ez a kedvencem benne, hallgattam vagy húsz órán át, míg éjjel ráncolt homlokkal néztem ki az ablakon, félre-félrehúzva a függönyt.

SZOMBAT A Duna TV 19:30-tól a Napozz Holddal című tavalyi, szerintem egészen kiváló Kispál és a Borz búcsúkoncert-filmet játssza, ami számomra mindent felülír. aznap Sose tagadtam, versileg mekkora hatással voltak rám Lovasi András szövegei, bármennyire is sikk utálni, aki az első öt magyar dalszövegíróban biztos benne van, valószínűleg az első háromban is Menyhárt Jenő és Pajor Tamás mellett, a maga egy-egy alapélményét egyszerre kibontó és elmosó szürreális beszédmódjával, énekelje azt bármennyire is megosztóan vércsehangjával. Kossuth-díját is megérdemeltnek tartom. [Az egy rossz ká-európai beidegződés, hogy díjakat kvázi-posztumusz, a csúcson messze túl kell osztani, köszvény ellen: a Beatles kortárs elismerést kapott a királynőtől, nem mintha össze lehetne hasonlítani a két játékteret.] Lovasi a maga önreflektáló, drótkeretes értelmiségi-attitűdjével szövegíróként-zenekarvezetőként-producerként a rendszerváltás utáni magyar könnyűzenei élet legjelentősebb és legnagyobb hatású alakja, és emellett annyiféleképpen tudnék érvelni, hogy előre beleszédülök, akár Kispál András szuggesztív gitárjátékába, különösen a Föld, kaland, ilyesmin (1992), ami a kedvenc (mese)albumom, ha halszívemre teszem a kezem. A Napozz Holddal egyfelől szórakoztató és impresszív rezümé a sztárvendégekben tobzódó (felvonul az egész MR1-holdudvar) búcsúkoncertről, másfelől Merényi Dávid munkája szórakoztatóan dokumentálja az arra történő víkendes, edzőtáboros felkészülést, öngyújtóval szlájdolást, mátépéterezést, egy-egy kultszám próbáján-apropóján megszólaltatva Lovasit, Kispált, Dióssyt, zenetörténetileg: „Ez egy igazi öncélú, alternatív faszverés, ezzel eljutottam a gödör aljára”, mondja Lovasi az 1996-os Ül dalairól. (Én ezeket hallgatva lettem Kispál-rajongó.) Unikum, amikor Lovasi elmeséli, mi ihlette a Húsrágó hídverőt („Te tényleg beteg vagy”, vágja rá Dióssy D. Ákos): az „és nem csinál semmi mást ez a kurva nagy óriás” a maga könnyed, alkalmazott műfajában valahol ott van a csúcson Weöres Sándor pszichedelikus triphopja, és a magyar irodalom legsúlyosabb sora, az „én nem vagyok bolond” mellett József Attilától. És ha már József Attila: a búcsúkoncertet természetesen a neki dedikált Zár az égbolttal zárták, aminek szövegébe Lovasi úgy emelte be a különböző József Attila-idézeteket és utalásokat, hogy mégse csúszott át paródiába, hanem mégis kurva súlyos maradt az egész. Ehhez kell érzék. Élmény.

VASÁRNAP "Add fel, add fel, mert olyan háborút kapsz, hogy el se hiszed." A Filmplusz 21:05-kor a Rambót adja, amely a közhiedelemmel ellentétben egy pacifista film, és aki nem hiszi, nézze meg. A Vietnam-traumával küszködő meghurcolt páriánál, a szerencsétlen John Rambónál kevés szimpatikusabb karaktert tudok elképzelni, a mai napig ökölbe szorul a kezem, ha látom, "gyerünk, gyerünk", annyira azonosulok vele, senkit se öl meg a filmben, mármint szándékosan, sőt, David Morell regényében, amit gyerekként olvastam, magát Rambót lövik le a végén. Filmtörténeti barbárság, és megbocsáthatatlan, hogy a fegyverpornó Rambo II-ben egy agyatlan, kondicionált gyilkológéppé pozicionálták át [a fiatal James Cameron írta a forgatókönyvet, de biztos jobban rendezte volna meg],  és utóbb ebből a véleményes figurából lett popkulturális ikon, farsangi maskara, poszter a kamaszok falán, arról nem is beszélve, amikor a Rambo III-ban már Afganisztánba küldik, a hidegháború aktuális frontjára. "Így volt? Sajnálom, kár volt", ahogy József Attila írta. Az 1982-es Rambo még a legnemesebb értelemben vett klasszikus: az eredeti, és utóbb besározott intelligens érzékenységet szemlélteti, hogy David Morell hőse nevét Arthur Rimbaud-tól kölcsönözte.

Rue Van Damme. Műsorajánló minden héten a Csucsuka blogon. Mert csak így nyerhetjük meg ezt a kurva háborút.