Egy helyzetdallal kezdem, múltkor a Téli Kertem galériáján hesszeltem, mikor odamentem a laptop előtt görnyedő és görcsösen pakolgató DJ-hez, aki drótkeretes szemüvegével és felnyírt, copfos indiánhajával úgy nézett ki, mint egy alternatív téridőben Kovács Ákos negyvenévesen, ha nem kapja el a polgárosodás, alássan megkocogtattam, hogy számot kérjek, mire úgy leszólt, elképesztő, „Nem látod, hogy keverek?” (konkrétan fájlokat húzogatott be a Winamp lejátszólistájába), hogy menten kirobbant belőlem, viaszos arcába röhögtem, „Autonóm alkotó vagy, baszod”, sarkon fordultam, de majdnem átfordultam a korláton, úgy kacagtam, a hasamat fogtam. De most komolyan, hogy lehet egy senkihelyettes műkedvelő lemezlovasnak ekkora arca, hihetetlen. Azt hiszed, te vagy David Fincher? A város megérett egy kiadós beöntésre.
HÉTFŐ Azt ismered, hogy egy ember zuhan lefelé? A Cinemax 22:00-kor a félig magyar színész-rendező, Mathieu Kassovitz profetikus filmjét, A gyűlöletet adja 1995-ből, tíz évvel az igazán kemény párizsi zavargások előtt, annak egész estés felkavaró előzetesét kínálva, amellyel Kassovitz alig huszonnyolc évesen elnyerte a Cannes-i filmfesztivál legjobb rendezői díját, és úgy tűnt, Kassovitz az új filmes vátesz. A külvároson messze túlmutató fekete-fehér példázat stilizált multikulti karakterekkel: egy Travis Bickle „Hozzám szólt”-monológján fixált, igazán ellenszenves, susogónacis, suttyó szefárdzsidóval (Vincent Cassel), az ő antitézisével, az erőszak köreiből és a nyomorból a bokszolással kitörni próbáló, ambiciózus feketével, akinél szimpatikusabb srácot nem nagyon láttam képernyőn, és ha kulcsos gyerekként lődörögnék, azt szeretném, ha ilyen bátyám lenne (Hubert Kounde), és végül a mindkettőjüknek mélyen alárendelt lakótelepi Joe Pesci, a fogalmatlan arab gyerek (Said Taghmaoui), akire a maguk agyalásaival hatni igyekeznek, a vállán ülve, spanglit szívva.
A színészek saját keresztnevükön szerepelnek (Vincent, Hubert, Said), Kassovitz ezzel is emelte a tétet, elmosva a film és valóság közti válaszvonalat, mintha mindez megtörténne. A cselekmény egy nap alatt játszódik, feszes, Vincent megtalálja egy rendőr gettóösszecsapáson elvesztett pisztolyát, és bosszút ígér egy kórházba került barátjukért, a sosem látható, képernyőn kívülre helyezett, de mégis súlyosan jelen lévő negyedikért, Abdelért, és tulajdonképpen az egész film alatt végig azért izgulunk, hogy az agresszív Vincent kezéből a fegyver kerüljön át a higgadt Hubert-hez. Végül megtörténik, de Kassovitz befejezése, aki maga szűz szkinhedet játszik, igazán sokkoló, és nem túlságosan optimista. Kötelező kultuszfilm, ha valaki még nem látta, az aranymetszésnél a kulccsal, egy magyar történelmi vonatkozást (fixre Kassovitz apja vagy más rokon mesélhette) megidéző szürreális betéttel, parabolával.
Végül Kassovitz rendezőként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a már-már manírosan megkomponált, lelketlen sebészi filmmel, a Bíbor folyókkal (2000), majd az összecsapott Gothikával (2003) ugyan kiélhette szadisztikus hajlamait, de utóbbi parafilm aztán kimondottan egy elszalasztott lehetőség benyomását kelti, hogy aztán a proteinfilm Babylon A.D.-vel (2008) tönkre zúzza saját kassovitzi mítoszát. (Vin Diesellel a főszerepben, jézusom, aki egy nagyra nőtt Mini Me.) Nem a zuhanás számít, hanem az érkezés. Jóra való restség
KEDD Az MGM 21:45-kor a Gyilkosság gyónás utánt vetíti Robert De Niróval és Robert Duvallal, krimi 1981-ből, John Gregory Dunne bestselleréből, amit még nem láttam, bevallom, de ők ketten biztosan azok a színészek, akik méltatlan filmekben és állapotokban is nagyszerűt alakítanak, megnézendő, még ha például De Niro a kilencvenes évek közepétől annyira el is kurvult, hogy még az önmagához képest is korrumpálódott Billy Crystallel is összeállt a Billy Crystal-Pauly Shore–Adam Sandler–Ben Stiller – vonulatból, genealógiából, szóval könnyen belenyúlhatunk. Ezért az erkölcstelenségért el kéne ítélni, de ha egyszer önfeledt pojácának is csillogó, nemcsak pszichopatának, nincs mit tenni, úgy-ahogy menti ezeket a filmeket (sőt, az Apádra ütök egyenesen szórakoztató, de én egyedül Ben Stillert bírom), annyi pénzért, mellesleg, ami elég az otthoni arckiegyenesítésre. Különben is, volt már ő huzellapéteri hosszú körmű, főtt tojást majszoló Sátán is az Angyalszívben. Bujaság
SZERDA Egy másik ördögnek, Hollywood Major Tamásának, Elia Kazannak 1955-ös klasszikusát, az Édentől keletre Steinbeck-adaptációját adja a Filmmúzeum 16:25-kor James Deannel, és ki ne képzelte már magát neki, aki bőrjakóban beszedett egy szemhéjrepedést. John Steinbeck nagyregénye közel hatvan év és több generáció életét jeleníti meg, erőteljes bibliai felhanggal, Káin és Ábel parabolája végigkíséri a Trask és Hamilton családok történetét, a jó és rossz állandó konfliktusának hangsúlyozásával, a kérdéssel, hogy vajon felülkerekedhet-e az ember a benne élő rosszon, már ha körül lehet rajzolni, mint daganatot a röntgenen. Kazan a maga adaptációban a regény utolsó harmadát emeli ki, és a szülői visszautasításra helyezi a hangsúlyt: miképp Jahvénak minden épp ésszel felfoghatatlanul nem volt kedves a földműves Káin zöldségáldozata, csak öccsének, Ábelnek elsőfű-báránya, és hogy ez az elutasítás milyen belső feszültséget generál. Az Ószövetségben, tudjuk, testvérgyilkosságot eszkalál. A problémás ajándék jelen esetben ama összeg, amit az ifjú Cal Trask/James Dean a világháborús konjunktúra feláras terményértékesítéséből szerzett, és ezzel kedveskedne édesapjának születésnapján. De ajándékát a képmutató apa elveti, a nyerészkedésért fiát megveti. Lehet motorra szállni. Elég könnyű úgy kultikus ikonná válni, ha valaki huszonnégy évesen, regisztrált rebellisként, mintegy megelőlegezve a beatgeneráció, Ginsberg, Kerouac közelgő korszellemét, három óriási alakítással a háta mögött autóbalesetben hal meg. Ez katalizálta a Dean-kultuszt, és ki tudja, hogy kifutotta-e volna magát Marlon Brandónak [akit sokáig Dean-epigonként jegyeztek], de meg kell hagyni, hogy az Édentől keletrében mindenkit lejátszik, messze. Dean nem csak imitálja az érzelmeket, hanem életre kelti Calt. A folyton megfelelni vágyó, de a játékszabályokat nem ismerő, frusztrált, kontrollálatlan indulatokkal teli főszereplőt, aki mellett Abra, Aron, a serif és Adam is csak ripacsok a vásznon. [Ha már a Major Tamás-analógiával eljátszottunk, akkor itt be kell emelni Soós Imrét a Körhintából, aki huszonhét évesen lett öngyilkos, és itthon őt övezte hasonló kultusz.] Egyébként az is nagyot lendített Dean ikonná válásán, hogy Robert Altman már 1957-ben leforgatta a The James Dean Story című dokumentumfilmet, amiben Altman rajongóként emeli piedesztálra James Dean életét, korai halálát, mindent a „végzettel” magyarázva, bármit is jelentsen. Kevélység
CSÜTÖRTÖK A TCM 21:00-kor a korábban minden díjat besöprő sapkás videókliprendező, David Fincher [akire huszonkilenc éves elsőfilmesként bízták rá az Alien-trilógia nyomasztó lezárását, A végső megoldás: Halál-t 1992-ben] második filmjét, neo-noir thrillerjét, az 1995-ös Hetediket vetíti a ballonkabátos Morgan Freemannel, a divatteremtő Brad Pittel és a vallási fanatikus sorozatgyilkosok Michelangelójával, John Doe-val meg az ő artisztikus igénnyel megkomponált gyilkosságaival, mikhez képest egy vért hányó Lakatos Márk délutáni Walt Disney. Hétnapos végítéletpromó, bonboncseresznyényi apokalipszis, mely során végig kopog az eső a szórt fényű, sötét, bűnös városra, reménytelenül, egyedül a legvégén süt ki a Nap, a belénk égő fináléban. „Alig várom már, hogy átlássa az egészet, komolyan. Igazán nem lesz akármi.” A Hetedik után a Játsz/mán és a Harcosok klubján át, melyek együtt a kilencvenes évek egyik legerősebb sorozatát adják, Fincher újra és újra emelve a tétet avanzsált az ezredforduló csúcsrendezőjévé és elsőszámú filmes hivatkozási pontjává, aztán a kétezres években egyre lejjebb adva jutott el a Benjamin Button különös életéig, mert megkívánta az Oscart. Nem is beszélve a Facebook-filmről, amely aztán végképp csak átmeneti életű, efemer lehet, míg a Hetedik azóta is ködlámpaként világít. Irigység
David Fincher, a Hetedik, a Játsz/ma, a Harcosok klubja és a George Michael-klipek rendezője
PÉNTEK A TCM-en 21:00-kor Clint Eastwood végzi ki a vadnyugat-mítoszt 1992-es sok Oscar-díjas naturalista westernfilmjével, a Nincs bocsánattal, méghozzá önmagával, Morgan Freemannel és Gene Hackmannel a főbb szerepekben. A műfajleszámoló film (amihez hasonló majd a Gran Torino lett a bosszúfilmes zsánerben) állítása, hogy semmi hősies nincs abban, ha részeg középnyugati bunkók passzióból lövöldöznek egymásra, vagy éppen a kapkodástól a saját csizmájukba, már ha elsülnek azok a durva koltok, és nem felrobbannak, leszakítva a kérges markokat, melyekkel a piszkos, nőhiányos antihősök onanizálnak, teátrális párbajok helyett pedig itt szarás közben puffantják le az ellenfeleket. Mindez persze kiábrándító Sergio Leone dollártrilógiájának esztétikája után, mely alapfilmek "Szőke" hőseként Clint Eastwood a hatvanas évek végére szupersztári státuszba emelkedett, de a Nincs bocsánatban színészrendezőként a földbe döngöli saját egykori fegyverpörgető, kivagyi ikonját. Már a film alapkonfliktusa is allegorikus: egy kurva lekicsinyli egy cowboy farkát, aki ezért összekaszabolja a prostituált arcát. Egy régi iskolás John Wayne-westernben ilyen sohasem fordulhatott volna elő, hiszen ott minden tehenész dorongnyi fasszal mászkált. Harag
"A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed,
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed."
(József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat, 1937)
SZOMBAT Az Universal Channel 21:00-kor Sidney Lumet 1975-ös klasszikusát, a Kánikulai délutánt tűzi műsorra, és bármennyire is hihetetlen, az erősen médiakritikus, abszurd tragikomédia egy nem sokkal korábban megtörtént félresikerült bankrablást dolgoz föl. Biszexuális bankrablóként láthatjuk benne Al Pacinót / Sonny Wortzikot, akinek elsődlegesen transzvesztita férje/felesége (van emellett egy korábbi, hagyományos értelemben vett házassága is, szóval Sonny Wortzik bigamista) átoperálására kellenek a dollárezrek, a romantikus főhős fegyvertársát, a vietnami veterán Salt pedig John Cazale, a Keresztapa Fredója hozza. Mindketten lenyűgözően alakítanak, de persze Al Pacino viszi a prímet az érzelmi hullámzásaival (lágyabb túszejtőt el se lehet képzelni, ugyanakkor a rendőrök előtt, a kamerák kereszttüzében valóságos forradalmárrá lényegül át, az önérzetes páriák Che Guevarájává), amiket egészen közelről követ, már-már a meredt szemű Pacino arcába mászik Lumet operatőrének tolakodó kamerája, különösen a telefonálásoknál, pedig amúgy is minden baja van. Megérintő film, kilátás nélkül: „Én csak azt szeretném, ha valaki kinyír, azért tegye, mert utál, nem azért, mert ez a dolga.” (Sonny Wortzik)
Amúgy, ha már De Niro-kapcsán szóba került az időskori korrumpálódás, múltkor a moziban kitértem a hitemből, látva a Jack és Jill bemutatóját: Al Pacino egy filmben Adam Sandlerrel? Már Al Pacino se a régi. Tony Montana arcon köpné Adam Sandlert. Fösvénység
VASÁRNAP „Te őrült vagy!” „Tudom. De ma ez a menő.” Hát persze, hogy a Filmplusz 21:00-kor a Rés a pajzsont sugározza, John Woo 1996-os felsőkategóriás referenciafilmjét John Travoltával és Christian Slaterrel. Múltkor újranéztem, és én komolyan jobbra emlékeztem tíz-tizenkét éves koromból, tételesen Hans Zimmer zenéjére és a gonosz Travolta / Deakins őrnagy néhány benyögésére, de a többi csak ballaszt és a filmre a legjobb jelző tényleg az ostoba, de már félúton a Tökéletes célpont és az Ál/arc között. Szóval itt is élvezhetjük a John Woo-i esztétikát, mint az elugorva vízszintben-lövöldözést vagy a fegyversimogatást, ami itt egyenesen egy atombombával történik, a fétisék fétisével, ki se szabad ejteni, hiába ne vedd. De itt-ott már néha tényleg fizikai fájdalmat éreztem, az agyvelőm nyomta a koponyafalam, annyira ostoba párbeszédeket írtak bele, és ehhez tökéletesebben asszisztáló főhőst nem is találhattak volna, mint Christian Slatert, akinél butábban kevesen tudnak nézni, korán szétkokózta az agyát, esetleg antihősnek még tülkölhetett volna a bajszos Hasselhoff a Góliát-epizódból Travolta helyett. De ne mondjuk, hogy a rendező nem jelezte, milyen gyötrelmek várnak ránk: a fehérházi kabinetfőnök szerepében Poe-t, az aminosavakon élő kiborg-börtönigazgatót láthatjuk a Fortressből / Kurtwood Smith, és az ő szállóigévé lett mondata ott harminchárom emelet mélyen, hogy „Fájdalmat! Fájdalmat mindenkinek!”, akár egy sporttévés beharangozó a REAC-Honvéd előtt. Vegyél be egy Saridont, Travolta! Akinek egyik embere nettó Szájer József. Torkosság
Rue Van Damme. Műsorajánló minden héten a Csucsu blogon. Kész van már az egymilliomodik dobozom?
