Kevés erősebb kezdést tudok elképzelni annál, hogy tavaszi hóolvadáskor három jégbe fagyott, borzalmasan megcsonkított holttestet találnak a moszkvai Gorkij parkban. Szemüket kivájták, arcukat lenyúzták, ujjaikat levágták. Ha valakinek csalódást akarunk okozni, akkor csak idáig meséljük a filmet, és esetleg tegyük hozzá sokat sejtetően, hogy Martin Cruz Smith bestselleréből.
Tovább ne exponáljunk: minden további fénysugár, kékvillogó, elemlámpapászta már csak kárt tesz a képen.
Mert Michael Apted 1983-as munkája innentől akkora csalódás, mint amikor megtudtam, hogy a ’dácsa’, amit a 80-as/90-es évek fordulóján a tévéből az elérhetetlen luxus non plus ultrájának hittem, valójában csak a nyári lak oroszul, és nem feltétlenül jár mindegyikhez havas erdőszélen őzeket etető gyomorbajos pártfőtitkár, akár pezsgőhöz a vöröskaviár, hovatovább ilyen lakok vannak Magyarországon is, csak azokat összehányják a szakszervezetisek.
Pedig minden adott, hogy kultuszfilm legyen.
Zenéjét generációja legjobbja, a fiatal James Horner komponálta. Ez már önmagában hoz egy hangulatot az atomkuffer-súlyú főtémával, az aláciripeléssel, a szakaszos ajtócsapkodós effektekkel és az üldözéseknél idegtépő szintetizátorkaszabolással, de legfőbb atomszféraként ott lenne maga a Szovjetunió, a rőt Bizánc, amely olyan, mint a filmet studírozó Orion: már régen kihunyt, de még mindig sugározza felénk infravörösét.
Minden szex-/sorozat-/rituális gyilkosságnak más a súlya, ha szovjet légnyomásba helyezzük, az elfojtások és suttogások szférájába, ahol túl sokan tűnnek el. Egy olyan országba, ahol még az 1988-as Világútlevél szerint sem volt AIDS-es, nincs bűnözés és ismeretlen a kábítószer. Ahol hivatalosan a tisztaság olyan magas fokán állnak a szovjetemberek, hogy az onanizálás is önfertőzésként szégyenkezik az idegen szavak szótárában. Ugyanakkor a kopaszodó férfiak, májfoltos párttitkárok nyálas csókolózással köszöntik egymást a repülőtéren és a Panorámában, ami republikánus szemszögből sejtet egy tudatalattiba tunkolt elhajlott, elferdült kollektív homoerotizmust, nem véletlen, hogy a ruszofób Hollywood éppen A vörös zsaru intrójában emelt templomot a homoszexualitásnak a szaunában gyúró olvasztárokkal. Amúgy meg a szovjet férfiak nem festik a hajukat a brezsnyevi pangásban, csak a külföldiek, márpedig az egyik hulla haja festve volt: ezen indul el Arkagyij Renko / William Hurt: „A férfi egy bulldog szívósságával kezd munkához, de minél több információhoz jut, egyre nagyobb ellenállásba ütközik. A nyomok egyik része amerikai üzletemberhez vezet, a másik a magas politika néhány vezéralakjához. Úgy látszik, senkinek sem áll érdekében, hogy kiderítse az igazságot.” Áll a gyenge ajánlóban, de ne feddjük meg a skriblerét, a bestsellert szerző Martin Cruz Smith legalább ennyire írásképtelen, beleolvastam a regénybe. A béna dialógusok és az erőlködő leírások közül az előbbieket a filmbe is sikerült átmenteni.
Mégis, az ismeretlen, arctalan, ujjatlan tetemek azonosítási kísérletei kifejezetten érdekessé teszik a film kibomlását: számos erős, igaz, menzakonyhán felvett kórbonctani képpel, körfűrészes mellkasi feltárással és patologikus meglátással. Minthogy a festett hajú, hipotetikusan külföldi áldozat egyik foga guttapercsával gyökérkezelt, és ilyet európai fogorvosok nem használnak, csak amerikaiak. Majd a fejeket lefűrészelik, és egy első blikkre a szolarisztikába belehibbant antropológushoz, muzeológushoz viszik, hogy a koponyáknak újra arcot adjon, amolyan discoverysen. A tudós előbb dögférgekkel eteti le azokról a maradék húst, alvadt vérmaszkot, aztán a milliméterre feltérképezett arccsontozat alapján gumiból, gyurmából tapaszt nekik egy újat. Kellően hatásvadász kép a terrárium a húst csámcsogó lárvákkal, hatna is, csak a sartoriusi tudós karakter ne kísérné egy filozofikusnak szánt mellédünnyögéssel "a kis ördögöknek", arra kifutva, hogy „akit szeretünk, felzabálja a húsunk”. Mi van? Miért kell ez ide? Ez a fáradt, bódleri líra? A kérdés annál súlyosabb, egyben megkérdőjelezve az egész rekonstrukciós vonulat legitimitását, mivel az arcokat úgyis csak előemberszinten lehet felépíteni, ezért az identifikálásban döntőbb szerepet szánnak egy Gorkij parki korcsolyának, belevarrt_névvel, amivel prózaian tarkón is basszák a misztikát, annak élével. Ugyanakkor, rákontrázva, a laborosok gipsz, fűrészpor és arany nyomait mutatják ki a ruhákon, "ikonok, ikoncsempészek”, hümmögök előrehajolva, ahogy körvonalazni kezdem, titok, kegyetlen szép szakralitás, de nem, végül se ikon, se plutónium: coboly.
Coboly? Martin Cruz Smithnek szemébe csúszott a Davy Crockett-sapka, és onnantól vakon klimpírozott? Mi ez? Szaporodnak a kérdések, mint fogamban az idegen anyag, de már petricsészével öblögetve melegít a Delta mélyhangú narrátora két szuperbaktérium között, hogy mindent megmagyarázzon basszusával.
Cobolyprémben a Szovjetunióé a világmonopólium. Hogy ezt megtörjék, az amerikaiak hat, igen, hat szibériai cobolyt, cobolyot csempésztek ki Finnországba az áldozatok asszisztálásával, a rubelmilliókat érő bundás állatokat pedig vissza akarják szerezni a szovjetek. Ez lenne az internacionális szuperkrimi? A CIA és a KGB deathmeccse?
Ez Románia tempója.
Hidegháborús tét
Évekkel ezelőtt olvastam Ion Pacepa tábornok Vörös Horizontok című könyvét. Pacepa a román titkosszolgálat feje volt 1978-as disszidálásáig, majd kitálalt az amerikai Friderikusz Showban. Emlékiratában beszámol a Securitate egyik sikeres akciójáról, amikor is Dániából loptak ki egy delikátesz sertésfajtát, hogy meghonosíthassák Romániában. A sertéseket elkábították, fel ne izgassák magukat és össze ne hányják a kamiont, és, akár a szőnyegbe csavart Eichmannal a Moszad, átbillegtek velük a határon, alföldeken, szerpentineken, a dicső Romániába. Ceausescu rendszere ettől még összeomlott. Vajon az 1983-as Szovjetunió, ha kitépik kezéből a cobolymonopóliumot? És ha korábban nem lopják el az atomtitkot?
Hat cobolyból úgy 3030-ra lehet annyi, hogy az Egyesült Államok lenyomja a Szovjetuniót.
Onnan, hogy fény derült a Gorkij park titkára, a küzdelem tétjére, jöhetett minden feszültségkeltés, éles vágás, további fordulatok, nem tudtam szabadulni a képtől, hogy a film csúcspontján, havas dácsa frontján, vadászpuskák célkeresztjében, majd azzal fenyegetőzik a főhős, irhájánál fogva lógatva egy rágcsálót, pisztolyt szorítva annak halántékához, hogy „Egy lépést se közelebb, mert lelövöm a cobolyt!”, mire reflexből visszakiabálják, hogy „Nekünk csak a túsz kell!”, hát így lesz önmaga paródiája az egyik legerősebben kezdő thrillerből.
Persze, ha az alkotó a Szovjetunió történetét akarta modellezni, akkor sikerült.
Gorkij park (Gorky Park)
színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 130 perc, 1983
rendező: Michael Apted
író: Martin Cruz Smith
forgatókönyvíró: Dennis Potter
zene: James Horner
operatőr: Ralf D. Bode
