Az 1848-as forradalom évfordulója közeledtével mindig fölteszik a kérdést kocsmákban, szemináriumi termekben vagy pódiumokon: meg lehetett volna-e nyerni a szabadságharcot? Mert nevezzük következetesen ennek. Hiszen Bécsből, és egyáltalán, szinte minden európai királyi palotából tekintve lázadás volt, rebellió. Az európai uralkodók ezért nem is szimpatizáltak velünk („Akasszátok föl a királyokat!” – verselte Petőfi). Míg Debrecenből a Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztása után függetlenségi háborúként pozicionálták Kossuthék ezt a birkózást. A debreceni trónfosztásig ez, mármint hogy Magyarországon nem Habsburg-uralmat akarunk (mostantól mindig többesben beszélek), nem volt egyértelműen kimondva. Ez egyben azt is jelenti, ha győzött volna a szabadságharc, akkor március 15. helyett április 14. lenne a nagy nemzeti ünnepünk. Hogy ehhez a győzelemhez milyen döntések kellettek volna, vagy mennyiben más európai keretfeltételek (megjegyzem: maguk Kossuthék éppen ezeken a keretfeltételeken akartak a trónfosztással változtatni: hogy külföldön ne lázadóként tekintsenek rájuk, hanem egy független kormányzat képviselőiként – anno már Rákóczi is ezért választatta fejedelemmé magát), az jó kérdés. Próbálok rá válaszolni, noha történészként inkább a 19-20. század fordulójával foglalkozom.
De mielőtt eljátszanánk a gondolattal, és átrendeznénk a bábokat az 1848–49-es Rizikó-táblán, hogy aztán egy alternatív mi lett volna, ha téridő-kontinuumban összetalálkozzon Kossuth Lajos Marty McFly-jal (az idős Biff Tennan szerepében természetesen Metternich), vagy rosszabb esetben önmagával, amellyel megsemmisül az egész Habsburg Birodalom – ha nem a világegyetem (gondolom, a történészképzésen ezért tiltják a hasonló gondolatjátékokat) – indítsunk onnan, mit is tekintünk győzelemnek.
