Az ördögűző a katolikus horror, a megrendült hit és kétségbeesés filmje 1973-ból, amelyet ahányszor újranézek, jellemzően ősszel, mikor hullnak a falevelek, napokra hatása alá kerülök. William Peter Blatty bestselleréből a fiatal, de már Oscar-díjas William Friedkin forgatta korszakos effektekkel, a maszkmester világbajnok munkájával. Elemi erejű film, amely alaprétegen szólít meg, köszönhetően annak, hogy a borzalom szűk családi körön belülre helyezése mindig a legnyomasztóbb szcenárió, gondoljunk csak a gyilkos apára a Ragyogásban, pláne, hogy a gonosz itt totálisan irracionálisan, váratlanul jelentkezik, indok nélkül, mintha Arany János Családi körébe betoppanna egy baltás és széthentelne mindenkit. Csak Az ördögűzőben maga az Ördög költözik be a családba, aki azért mégse egy frusztrált benzinkutas.
Regan előtte
Egy apahiányos, bűbájos kislányt, Regant (Linda Blair) teljesen esetlegesen megszáll az Ördög késő ősszel, de nem az a jól ismert racionális Sátán-karakter, a madáchi Lucifer vagy a goethei Mephisto, mert ők keresztkérdésekkel operálnak, hanem ez egy bázisszinten ható, vicsorító, mindent felzabáló, kéjjel habzsoló, szarszörny Belzebub. Egy ős napkeleti, folyóközi démon, mint az ásatáson talált szoborfej, amit a baljós prológusban látunk, amitől megvadulnak, egymásnak esnek a kutyák. Az ősnapkeletiségre visszautalás a filmben, mikor a már megszállt, de még nem okádó Regan asszír szárnyas oroszlánokat rajzol.
„Az a célja, hogy elvegye a reményünket, hogy úgy lássuk magunkat, mint mocskos állatot.” Ennek megfelelően a megszállt kislány előbb maga alá pisil, majd káromkodik, végül zöldet hány, és a feszülettel véresre baszatja magát, fröcsköl a vér, egész a kisebesedett arcáig, amitől mindig rosszul vagyok.
Regan utána - nem tejporallergia
Igen, ez Az ördögűző méltán ismert testhorror része, úgy az aranymetszéstől. Inkább undorító, de ami igazán nyomasztó, az az, amíg ideáig eljutunk, ami meg kompakt lélekhorror. Ahogy a falevelek hullnak, fölcsendül a Tubular Bells, megjelennek a baljós jelek - az ágyremegés, a zajok a padláson, a sötétben pillanatokra fel-felvillanó démonpofa - majd jelentkeznek az első tünetek és a kislány állapota egyre csak súlyosbodik.
Az édesanya (Ellen Burstyn) végigjárja az orvosokat, de mindegyik tehetetlen: fogalmuk sincs, mi baja a bepisilő, zavarodott kislánynak. Hiperaktivitás? Skizofrénia? Agyömleny? Ezért újabb és újabb vizsgálatokat kezdeményeznek, és ahogy tolják be a riadt Regant a zúgó gépbe cétére, agyröntgenre, de semmi eredmény, csak a teljes tehetetlenség, az értetlen tekintetek, ahogy csődöt mond a tudomány, mondom, az az igazán nyomasztó.
Nem mintha az egyház sokkal jobb formában lenne az anyját elvesztő, hitében megrendült, önvádló Damien Karras atyával (Jason Miller) és a szívbeteg Merrin atyával (Max von Sydow - aki Bergmannak A hetedik pecsétjében a Halállal már sakkozott). Az egyház válságát a szimbólumok szintjén kommunikálja, hogy az ördögűzés az emeletre van helyezve, utalásként, hogy komoly bajok vannak az égben is.
"Tudd meg már, mi a gond." (József Attila)
Azt az egykori társadalmi elégedetlenséget, amelybe Az ördögűző társadalomtörténetileg beágyazódik, egy rövid „film a filmben” mellékszál exponálja (Vietnam-ellenesség, tiltakozás az iskolabezárások ellen, utalás gyilkosságokra) és a visszatérő gyereksírás és szocioképek (pl. metrócsöves), ez volt az alapja a hippikorszakot és hatvannyolcat követő megrendült hitnek és kétségbeesésnek, amelynek Az ördögűző az egyik legjobb popkulturális lenyomata. Nem mondhatni, hogy a film befejezése sokkal optimistább lenne. „Vala pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen, és kérék őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedé nékik. És minekutána kimentek az ördögök az emberből, bemenének a disznókba, és a disznónyáj a meredékről a tóba rohana, és megfullada.” (Lukács, 8,32-33) Hiszen a Sátán bármikor visszatérhet, mostantól mindig ott a félelem. És persze a kérdés is ott van, hogy valóban az Ördög szállta-e meg? Vagy csak Regan annyira hitt a megszállottságában, hogy az fizikai jeleket öltött, pszichoszomatikusan? Az öngyötrő Karras atya pedig csak hallucinálta az édesanyja hangját?
Kérdések sora. Mindenesetre a filmnél is jobban sokkolt, mikor megtudtam, hogy Mike Oldfield húszévesen szerezte a zenéjét.
Az ördögűző (The Exorcist)
Színes, amerikai horror, 122 perc, 1973
Rendező: William Friedkin
Főszerepben: Max von Sydow, Ellen Burstyn, Linda Blair