Ha a magyar nemzet egy vallás, akkor Kossuth az isten. Százhúsz éve, 1894. március 20-án hunyt el Torinóban.
Most, hogy kéthetente emigrál valaki hazánkból, akiről az emigrálásakor hallunk először, emlékezzünk a régi időkre, amikor még teljesítmény kellett ahhoz, hogy valaki neves emigráns lehessen és beszéljenek róla. Mondjuk végigcsinált egy szabadságharcot, mint Kossuth Lajos, a "nemzet atyja", a "magyar Mózes", "Isten második fia".
Pedig papíron csak pénzügyminiszter volt, de mivel pénz mindenhez kellett, mindennel foglalkozott. 1848/1849-ben olyan teljesítményt nyújtott, mint a magát felszívó Maradona 1986-ban. Úgy játszott a magyar lélek húrjain, ahogy még Sean Connery sem a Bond-lányok testén. Ha kellett, megmondta a tutit, ha arról volt szó, leborult a nemzet nagysága előtt, és mindezt dakota közmondások nélkül. Pénzt szerzett az IMF-től, bankókat nyomatott, keresztülvitte a jobbágyfelszabadítást és honvédséget toborzott. „Kossuth Lajos azt üzente”, ugyebár. Az pedig a magyar néplelket és hozzáállást tükrözi, hogy „ha még egyszer azt üzeni”, mert ha csak egyszer üzen valaki, az le van szarva, biztos nem komoly a baj. És míg ilyen vezetői teljesítménnyel se volt hosszabb távon esélyünk. Az orosz–osztrák szövetségre ugyanis nem lehetett erősebb lapot húzni a Kárpát-medencében. Persze, ha ez nem a Szent Szövetség Európája lett volna (a Szent Szövetséget értelmezzük úgy, mint egy korabeli konzervatív-reakciós NATO-t) az orosz–osztrák–porosz szövetségi rendszerrel, tarthattuk volna magunkat még jó ideig, de így nem. Ezt Kossuth is tudta: ezért adott kormányzó-elnökként néhány nappal a fegyverletétel előtt diktátori hatalmat Görgeynek.
Olvassa el:
Metternich mint öreg Biff - Megnyerhettük volna a 48-49-es szabadságharcot?
Kossuthnak nem sokkal menekülése után politikai okokból árulónak nevezte meg Görgeyt, akiből így a "magyar Júdás" lett. Kossuth célja ezzel az volt, hogy ne fenntartsa egy később külföldi támogatással újra kirobbantandó szabadságharc győzelmébe vetett hitet, hiszen - volt az "árulás-cselekményesítés" állítása, a '48-49-es is csak árulás miatt bukott el. Ezzel Kossuth megmentett egy szabadságharc-mítoszt, de tönkretett egy életet. Ez volt az egyetlen maximálisan elítélhető húzása.
Görgey a Top 10 magyar bűnbak című összeállításunkban a Page Not Foundon
Ők azok, akik miatt itt tartunk: áruló Görgey Artúr és a családon belüli erőszakért felelős látássérült komondor, Csokonai Lillája és Latisev bíró. Bűnbakok, akik nélkül nem létezhet a magyar, mert aktuálisan úgy tetszik, a nemzettudat mércéje a felejtés és a felelősség ellökése, hiszen mi nem hibázunk:
Top 10: bűnbakok a magyar történelemben
Kossuth, a „magyar Mózes”, miután egy egész éjszakás beszélgetés végén átadta a hatalmat Görgeynek, leborotválta szakállát és a magyar-török határon, hamisított brit útlevéllel, James Bloomfeld angol kereskedő nevén (Kossuth is a börtönben tanult meg angolul, mint Göncz Árpád, ismerjük a történetet, csak nem fordított Gyűrűk Urűt) elhagyta az országot, s ehhez nem kellett inszinuálnia magát a Portik-ügyben. Azt már megírtuk a Page Not Foundon, hogy fiatalon miként robbantott a Pesti Hírlappal, úgyhogy most az 1849 utáni tevékenységére fókuszálunk, alákeverve egy kis Placebót, ahogy a tévében szokták: „A friend in needs a friend indeed, / A friend with weed is better, / A friend with breasts and all the rest, / A friend who's dressed in leather.”
Kossuth egy augusztusi reggelen kezdte meg 1850-es évekbeli emigráns road showját. Vendégeskedett a Török Birodalomban, amely úgy felvevője volt a magyar politikusoknak és honvédtiszteknek (ide jött Bem József és Guyon Richárd is), mint Kína az NDK doppingszakembereinek, majd Kossuth továbbállt Londonba. (A fotón mellette látható Pulszky Ferenc Pély Barna történelmi ikertornya.) Járt az Egyesült Államokban, hogy támogatást szerezzen a szabadságharc újrakezdéséhez. Nevét azóta is város őrzi Mississippi államban („Kossuth” – készült is erről egy béna tévéfilm). Végül a Szárd-Piemonti Királyságban, Torinóban telepedett le tippmixezni. Innen írta neves „Kasszandra-levelét” 1867. május 22-én, melyben elítélte a kiegyezést, a sorsunkat Ausztriával összekötést, és figyelmeztette egykori barátját, Deák Ferencet, hogy „Magyarország teste lesz a máglya, amin a Habsburg-sas megégettetik”. Mikor ezt írta, Kossuthnak Magyarországon már hatalmas kultusza volt, nevezték „Isten második fiának” is, a kiegyezést persze ettől megkötötték, és jellemző volt, hogy a magyarok egyszerre koccintottak Ferenc József és Kossuth Lajos egészségére. (Erről a „kétlelkűségről” és „önhazugságról” Bibónak van nevezetes levezetése a Zsákutcás magyar történelem című írásában.) Deákból is bűnbak lett a népi-függetlenségi hagyományban. Erről is a Top 10 magyar bűnbak című összeállításunkban.
Ferenc József élete végéig nem volt hajlandó kimondani Kossuth Lajos nevét, ahogyan Csaba királyfi se venné a szájára az iPhone-t. A félreértések elkerülése végett: ki tudta volna ejteni, a Habsburg-uralkodóknak ugyanis hivatalból meg kellett tanulniuk már trónörökös korukban magyarul, miként csehül is tudtak. Csak Ferenc József gyűlölte Kossuthnak még gondolatát is. Ezek után nem meglepő: mikor Kossuth, 1894-ben, kilencvenkét éves korában elhunyt, és hamvait Torinóból hazahozták, hogy Magyarországon helyezhessék örök nyugalomra, Ferenc József nem engedélyezte az állami temetést, hovatovább a magyar minisztériumokban és törvényhatósági intézményekben megtiltotta a fekete zászló kitételét és a hivatalos megemlékezést. Ám az, hogy Kossuthot nem temethetik el ünnepélyesen, akkora közfelháborodást okozott volna, hogy végül salamoni döntés született: a magyar állam nem temetheti el nagy halottjaként Kossuthot, de Budapest igen. És végül a fekete drapériák fölött is bölcsen szemet hunyt.
A „magyar nemzet atyját” a Nemzeti Múzeum előtt ravatalozták föl 1894. április 2-án, majd innen vitte a temetési menet a Kerepesi temetőbe. Vörösmarty 1855-ös temetése óta nem látott Budapest ekkora tömeget. Temetésekben jók vagyunk. Nagy-Magyarország minden pontjából jöttek a kegyeletadók, Pozsonytól Orsováig és így tovább: ha Rákay Philip lett volna a konferansz, biztos bemondja lelkes Petőfiként a hárommilliót.
Utólag tudjuk, hogy a citadella ágyúit aznap a Nemzeti Múzeum környékére irányították, hogyha bármely zavargás törne ki, azonnal elsüthessék.
Nem kellett lőni, mert a részvevők megelégedtek azzal: a Facebookon posztolnak egyet a buliról.
