
„Lesállás. Lesállás. Kedves hallgatóim, lesállás.” Mint amikor Szepesi György belesírt a mikrofonba, olyan keserű érzés fogott el, meghallva, hogy Grosics Gyula meghalt; és a szomorú helyzethez igazán az illene, ha most ballonkabátban cigarettáznék nekrológírás helyett, miközben ver az eső, fél kézzel fejem fölé tartok egy szétázott Népsportot, ahogy bejátsszák Kossuth recsegő fonográffelvételét, majd az Egmont-nyitányt.
Grosics Gyula, a dorogi Fekete Párduc, a bányász Bagira, a nyolcvanhatszoros válogatott kapus, a nemzet elhunyt sportolója ugyanis a földim volt. Ha bármikor el kellett helyeznem Dorogot egy partvonalon kívüli közönség szellemi térképén, mindig azt mondtam, hogy Dorog bányászváros és két játékost is – Grosicsot és Buzánszkyt – adott az Aranycsapatnak. Az igazi, régi dorogiak egykor úgy érezték meg a szén szagát a föld alatt, mint a disznók a szarvasgombát. Ha kőszenet láttak, bevadultak, akár csak akkor, ha kétgólos hátrányból jött föl a Dorogi Bányász 2-2-re egy pesti csapat ellen. Innen indult Grosics Gyula, hogy végül a hatodik magyar gól után cigánykereket hányjon a Wembley-ben.