Tegnap sokan felidézték, hogy a század legsötétebb bundameccsén, a futballtörténelem Anschlussán miként ejtette ki az NSZK és Ausztria 1982-ben Algériát. De emlékszik-e más gyalázatos vébészemétségre? Tízet szedtünk össze Dél-Korea 2002-es menetelésétől Andrés Escobar meggyilkolásáig. Íme lajstromunk a vébétörténelem legkegyetlenebb fejezeteiről. Ha nem tetszik, mellkason lehet fejelni.
10. Dél-Korea menetelése a 2002-es világbajnokságon
Tényleg már csak egy kiegészítő szabály kellett volna, hogy a társházigazda góljainak számához akkor is hozzászámolnak egyet, ha az ellenfél küldi a labdát a kapuba. Ezen kívül volt minden, amitől lehet undorodni, s lehetetlenné teszi a jobb győzelmét. A dél-koreai válogatott története legfényesebb futballdiadalát aratta, amikor bejutott a torna elődöntőjébe. Már ha sikernek lehet nevezni az iskolai agyaggalamblövő-versenyen elért első helyet, ha mi puskával, riválisaink pedig mustáros hot-doggal célozhatnak. Kevés annál gusztustalanabb munkát láttunk, mint ahogyan az ázsiai együttest a bírók átsegítették az olaszok és a spanyolok jelentette akadályon, miután a portugálok elleni csoportmeccsen előre vetítették, mire lehet majd számítani. Megannyi világklasszis - Figótól Maldiniig, Hierrótól Buffonig - az őrület határán vízum nélkül lépett át, miután a játékvezetők elképesztő ítéletek sorozatával támogatták a dél-koreaiakat. Meg nem adott gólok, elmaradt kiállítások, nyilvánvaló tizenegyesek elmaradása. Az embernek olyan érzése volt, hogy kár kimenni a játéktérre, mert nincs olyan elasztikus gránitból készült narancssárga alaptörvény, amely gyorsabban alakulna át, mint a szabálykönyv, ha Dél-Korea van a pályán. A Titanic első győri vetítésén nem sírt annyi hetedik bés lány a moziban, ahány milliárdos labdarúgó a pályán, ha Dél-Koreával találkozott. Igaz, ezzel legalább azt sikerült elérni, hogy az elődöntőben a komplett világ drukkolt Németországnak, ezzel rehabilitálva végleg a korábban két világháború kirobbantása miatt kollektív bűnösként kezelt nemzetet. Azon a meccsen már nem is merték meghúzni a „Korea jut tovább” direktíva alkalmazását. Ettől függetlenül a FIFA keleti nyitása sikeres volt. Életünkben egyszer azt éreztük, mégis Észak-Koreának van igaza a tesóval folytatott vitában.
9. Toni Schumacher kiüti Patrick Battistont
Nem maradhat ki a sorból az a különleges esemény, melynek alkalmával az 1982-es vébé NSZK-Franciaország elődöntőjében a pornósztár kinézetű, botrányhős német kapus, Harald „Toni” Schumacher egy letarolással úgy kiütötte a kapura törő Patrick Battistont, mint Bruce Willis Az utolsó cserkészben a korrupt szenátort. A totálkárossá lett francia ott hagyta két fogát, s menten kórházba kellett szállítani. Csoda, hogy nem szenvedett agykárosodást, mert ez esetben kénytelen lett volna idehaza szakkommentátorként elhelyezkedni.
Schumacher tipikusan az a tahó, aki karrierje végén kiad egy Én, Toni-típusú önéletrajzi könyvet, amelyben elbüszkélkedik minden szemétséggel. Magyarul ez az opusz Fütyülök rátok címmel jelent meg, úgyhogy a legkevésbé sem meglepő, hogy Schumacher állapottudakolás vagy bocsánatkérés helyett akkor is flegmán rágózott és a kirúgáshoz készülődött, míg az ájultan heverő, repedt csigolyájú Battistonon dolgozott a komplett Vészhelyzet. A kapus utólag sem kért bocsánatot, csak annyit vetett oda, hogy ha Battiston ragaszkodik hozzá, kifizeti a fogorvosi költségeket. Mindennek tetejébe Toni Schumacher a pályán maradhatott, hogy aztán győztes büntetőpárbaj után ünnepelhessen. Az ég kék, a fű zöld, a víz nedves és a végén mindig a németek nyernek. Több olyan rajongói csoport alakult annak idején a Le Facebookon, amely abbeli reményét fejezte ki: Schumacher a vébé idején legalább egy gyors lefolyású trippert összeszedett.
8. Latisev játékvezető nem adja meg...
Ahogyan azt a magyarok bűnbakjairól szóló írásunkban már leszögeztük: miatta fejelt öngólt Devecseri Amszterdamban. Latisev tett rá minket a lejtőre. Ha megadja, nincs a bunda, nincs 0-6, nincs 1-7, nincs 1-8, nincs Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat! - rigmus, de talán még Orbán Viktor középpályás karrierje sem törik meg. A Szovjetunióból, de Kovács Béla szuperkém segítsége és időkapszulája nélkül érkező bíró volt az, aki az 1962-es chilei világbajnokságon nem adta meg Tichy Lajos gólját a csehszlovákok elleni negyeddöntőben. Pedig a zsuga majdnem hálót ért. A ruszki megszopatott, vagy csak üzent, hogy addig nincs gól, amíg nincs Paks II.
Most már van biznisz, csakhogy manapság olyan gyakran veszünk részt vébén, mint Semjén Zsolt az NFL játékosbörzéjén. Akkor viszont még olyan garnitúrával voltunk ott, amelyik felvonultatta Sipost, Mátrait, Mészölyt, Sándort, Albertet, Tichyt. Ez az együttes nyerhetett volna világbajnokságot. És ha még lett volna egy Gattusójuk, aki egy ilyen ítéletét után pizzafeltétet csinál Latisevből. Vagy legalább egy csípő, rúgó, harapó Torghelle!
De nem volt. Kiestünk. Ha nem így alakul, akkor nem csak az imént sorolt zakók nincsenek, de a magyar futball nem lesz belterjes, petákok lehúzására kondicionált közeg, hanem ma szakmailag messze a glóbusz legjobbjai előtt jár, megy a paksi tiki-taka, az edzőinkre meg a siker biztos tudatában horgászik a nemzetközi elit, ahogyan az eladó a tükörpontyra a TESCO-diszkó túlzsúfolt nagy akváriumában. Szóval ha Pintér Attilának, a magyar labdarúgás megújulását garantáló szakvezetőnek nem sikerül a kommunikációs tanfolyam, akkor sem lesz ok az önvizsgálatra, elég ha elordítjuk magunkat: Latisev.
Minden másra ott a KGB.
Olvassa el: Top 10 magyar bűnbak Szent Istvántól a Vak Komondorig
7. Maradona „Isten keze”-gólja
Maradona Isten ajándéka volt az argentin népnek, ez nem kérdés. Argentínában egyháza van, latino-komcsi-anarcho-cigány-punk balladák hőse, a nép bajnoka, aki csinálhat bármit, miután szinte egymaga hozta az 1986-os világbajnoki címet Argentínának, hazájában úgy forgatják majd élete végéig Lucullus gyorspácba, mint az inkák aranyporba az istenembert. Az angol és műangol drukkerek épp ellenkezőleg vannak az évszázad játékosával: felőlük Maradona dekázhat a Három kívánságban, megoldhatja egyetlen jótékonysági mérkőzésen a harmadik világ problémáját vagy gyógyíthat bal kezének rátételével nyitott hátgerincet, akkor is csak legyintenek, hogy az isteni Diego egy szemét. És mindez az 1986. június 22-i Argentína-Anglia mérkőzés miatt, amelyet a Falkland-szigeteki háború visszavágójaként rendeztek meg a mexikói vébé negyeddöntőjében, azon a világbajnokságon, amelyen a játékosoknak nem volt árnyékuk a déli napsütésben játszott negyvenöt fokos meccseken, és amelyre Dundiego olyan elszántan érkezett, mintha csak kihegyezett makk lett volna saját susogós melegítője mellé húzott lakkcipőjén.
Az akkor már a világ legjobbjaként tündöklő Maradona egymaga küldte haza a gyárakat bezáró Thatcher Angliáját, köszönhetően annak is, hogy a játékvezető elnézte a vébétörténelem legszemetebb gólját. Az 51. percben ugyanis az isteni Diego hajkoronája takarásában a kimozduló Shiltont megelőzve kézzel ütötte hálóba a labdát.
Maga a gól igencsak fineszes volt, cáfolatául annak, hogy Maradonának már karrierje csúcsán is lyukacsos lett volna az agya a sok kokaintól, négy perccel később, a legendás 55. percben pedig hat védőt kicselezve és a kapust elfektetve belőtte az „évszázad gólját”, menten feledtetve a kezezést. De attól még ez irtó nagy szemétség volt, noha a mozdulatsort a Maradona-egyház istentiszteletein azóta is büszkén idézik meg úrfelmutatásként.
6. Az argentin szövetségi kapitány, Passarella nem válogat be hosszúhajú játékosokat
Szeretjük, ha egy edzőnek van eszmerendszere és filozófiája, nem csak annyi, hogy tegyétek ki a szíveteket, meg hogy rúgd le a köcsögöt, de mióta a futballt nézzük, az argentin szövetségi kapitányok rendre annyira rápörögnek a rögeszméjükre, hogy beleőrülnek és úgy rántanak mindent magukkal a szakadékba, mint a csillagháború és a peresztrojka a történelem süllyesztőjébe a Szovjetuniót, vagy a rendezetlen adóügyek a Stadler FC-t. Pedig Argentínának az utóbbi húsz évben pár vébét meg kellett volna nyernie. Minden argentin szövetségi kapitányok alighanem legkonokabb barma az 1994 és 1998 között regnáló diktátor, Daniel Passarella volt, aki már csak azért sem vitt ki magával hosszúhajú játékost, mert köztudott, hogy Argentínában a hajviselet az identitás elsődleges terepe és hát csak, mert ő parancsol. A hivatalos indok amúgy az volt, hogy a hosszúhajúak futball helyett a fürtjeiket bazirgálják; ez nagyjából Hoffer Józsi-szintű érvelésnek felel meg. Passarellához képest még Kádár János is egy korát megelőző Lakatos Márk volt azzal a felismeréssel, hogy hagyják békén a trapéznadrággal meg a lompos, loncsos és bozontos külsőben tetéző ifjúsági problémával, mert a párt nem divattervező cég és nem is fodrászipari szövetkezet. Passarella azonban dacolt a Revalid-, hajráf- és hajpánt-lobbival, minek hatására a Passarella-éra alatt világklasszisok vonultak inkább önkéntes száműzetésbe, mintsem hogy elhagyják argentin típusú hajpántjukat. A kilencvenes évek egyik legjobb csatára, Gabriel Batistuta vállalta a visszafogott nyiratkozást, pedig mindenki tudja, mekkora hiba volt ez, aki az elsős hittanon eljutott a Sámson-sztoriig.
A leghíresebb haját simogató meg nem alkuvó a Real Madrid középpályájának hercege, az élete formájában játszó Redondo volt, aki nem sokkal később az évtized cselét bemutatva úgy verte át Berget, hogy a norvég azóta is úgy keresi a labdát, mint hajnal négykor Caniggia az asztalról lesodort kokainos cigijét. Redondo nélkül 1998-ban fájdalmasan korán búcsúzott az argentin csapat, Passarella távozott, de jött helyette a paranoiás és nem különben monomániás Bielsa, akinél a téboly uralkodó létforma, mert már a szemgödréből viperaként harapott az őrület. Megállás nélkül tikkelt, és annyira szent meggyőződése volt, hogy meg akarják ölni, minthogy legfőbb elvként nem játszatta együtt Batistutát és Crespót, és ebbe bele is bukott Argentína. De hát azért csak Passarella volt a nagyobb fasz.
5. A santiagói csata
A futballtörténelem legmocskosabb, leggusztustalanabb, legkegyetlenebb mérkőzését Chile és Olaszország játszotta az 1962-es világbajnokságon. A santiagói csata néven elhíresült ütközetet nyugodtan leadhatta volna az Eurosport a ketrecharc közvetítésére szóló jogaival, elvégre a veseszakítás fontosabb volt a résztvevőknek, mint a gólszerzés. A találkozóra régen hergelték magukat a felek. Kezdődött azzal, hogy Chilét 1960-ban hatalmas földrengés rázta meg, az után a semmiből, emberfeletti erőfeszítéssel kellett megteremteniük az infrastruktúrát, amely lehetővé teszi a torna megrendezését. Természetesen a munka nem volt hiba nélküli. Két olasz újságíró panaszkodott is szépen a tudósításokban, mire a helyiek úgy bedühödtek, hogy hajtóvadászatot rendeztek utánuk, egy argentin kollégát föl is pofoztak szépen, mert összekeverték az itáliaiakkal, mint egyszeri nemzeti tüntető a Nemzeti Színházat a Müpával. Persze ez még kevés lett volna a hangulatteremtéshez, csakhogy a győzelem létkérdés volt mindenki számára. A meccset az angol Ken Astonra bízták, aki tizenkét másodpercig lehetett nyugodt: ennyi idő telt el az első szabálytalanságig. Aztán hamarosan kiállította az olasz Giorgio Ferrinit, aki viszont nem ment le a pályáról, mert nem értett egyet a döntéssel. Megsértődött, akár a Játék határok nélkül legendás Szabó Lacija. Tíz percig állt a játék, mire a kétéltűkkel a helyszínre érkező TEK illetékesei lekísérték a játéktérről. Igaz, jobb lett volna, ha soha nem indul újra. Merthogy következtek azok a jelenetek, amelyek miatt hadtörténészek sora foglalkozik a mérkőzéssel, és magára valamit is adó legújabbkor-történeti tanszék évente konferenciát rendez az eseményről. Leonel Sanchez például egy szép ütéssel eltörte Humberto Maschio orrát. Ki nem állították, mert a három bíró közül egyik sem látta az esetet. Láttak viszont még párat, amelyek közül többet is lábgyilkossági kísérletként lehet azonosítani, de már csak a szintén olasz Mario Davidot küldték le. Ment még némi boksz, zajlott csöpp embervadászat, aztán végre véget ért a kaland.
Mármint a játéktéren. Mert a meccs után az olaszokat kitiltották megannyi chilei bárból és szupermarketből, szálláshelyükön megerősítették a rendőri védelmet. A helyi szövetség egyik vezetője szerint az európaiak drog hatása alatt voltak, nyilván M. Giorgio-féle cukorka, másként nem fordulhatott volna elő, hogy rúgnak, mint a szomjas ló. Ezzel szemben az itáliaiak úgy vélték, hogy kannibálokkal kellett futballozniuk. A biztonság kedvéért Rómában fegyveres erők vonultak fel a chilei követség védelmére.
A háború után nem voltak béketárgyalások, de a FIFA bevezette a sárga és a piros lapokat. Ahhoz képest, hogy mások atommal feleltek háborús helyzetben, ez visszafogott reakciónak mutatkozott.
4. A diktatúra vébéje: Argentína 1978-as bundialja
Egy ellenzéket végleg el lehet temetni autópálya-alapozásokban, de hosszabb távon negyvenmillió ember pofáját csak egy vébégyőzelemmel lehet befogni. Jól tudta ezt a hatalmat 1976-ban megkaparintó és Argentínát 1985-ig diktátorként uraló Videla tábornok, Latin-Amerika véreskezű Spigot ezredese, aki parancsba adta, hogy az egyébként kiváló erőkből álló és a láncdohányos edzőzseni, Menotti irányította albicelestének mindenképp meg kell nyernie a hazai rendezésű 1978-as világbajnokságot. A junta semmit nem bízott a véletlenre, és semmit sem adott a formaságokra, tulajdonképpen azt is példás önmérsékletként értékelhetjük, hogy a nyitóünnepségen nem körözött kisrepülőgép egy „Argentína a világbajnok!”-drapival. Kezdődött minden az Argentína-Magyarország nyitómérkőzéssel, amelyet leginkább Vitray Tamás rezignált szavaival összegezhetünk: „Még egy cédula. Piros. Jól megy ma nekünk, jól megy ma nekünk. Nyilasit is kiszórta.” Egy komplett magyar férfigeneráció tört derékba a hetvenes évek végén, látva, ahogy a 2-1-re elveszített mérkőzésen bírói támogatással rúgják szét Törőcsiket, aki végül nem bírta és törlesztésért még őt állították ki, nemkülönben Nyilasit.
A világbajnokság a mélypontját a középdöntőben érte el. Az argentin csapat később játszotta meccsét és legalább négy góllal kellett nyernie Peru ellen. Argentína végül emberrablás nélkül is 6-0-ra hozta a meccset. Mondanánk, hogy a perui kapus gyakorlatilag egy géppisztoly csövével a tarkóján védett, de az a helyzet, hogy bizonyára kényszerítés nélkül is lelkesen asszisztált, ugyanis a perui kaput őrző Ramón Quiróga argentin volt, a perui állampolgárságot csak Limába igazolásakor vette fel. A fáma még Perunak szállított több száz vagonnyi élelmiszerről is szól, de ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. Mindenesetre Brazília rosszabb gólkülönbsége miatt veretlen csapatként kiesett. Argentína a döntőben az előző világbajnokság ezüstérmesével, a legnagyobb sztárját ezúttal nélkülöző Hollandiával találkozott, a háromszoros aranylabdás Johann Cruyff ugyanis politikai okokból lemondta a szereplést és el sem utazott a diktatúra vébéjére. A hollandok a hosszabbításos döntőn 3-1-re kikaptak, a díjátadón már részt sem vettek, ahol az immár világbajnok Passarella csapatkapitány, igen az öt nagy szemétségben vesézett hajvágató szövetségi kapitány, ő az, lelkesen pacsizott Videla tábornokkal. Mindennek tetejébe az argentinok a torna Fair Play-díját is megkapták a szervezőktől. Olyan rosszul vagyunk, hogy most hányunk ki egészben egy marhát és kétszázkilenc Pampák királya videokazettát.
3. A gijóni megnemtámadási szerződés: NSZK-Ausztria 1-0
A futball Anschlussa, a germán foci Giebelhofja, íze semmilyen, utóíze savanykás. A valaha játszott legsötétebb mérkőzés. Ha valamelyik szőke cimboránk kényszeresen emlegeti, hogy ez a latino-buzi tiki-taka, amit évek óta játszik a festett körmű Nationalelf, nem árja foci, bezzeg régen, amikor még Dieter Eiltsok zakatoltak a középpályán, meg nem alkuvóan, akkor nézesse meg vele az ominózus NSZK-Ausztria csoportmeccset, megint csak az 1982-es spanyolországi világbajnokságról. Ha összefoglalót kéne írnunk róla, tudósításunk akkor is ráférne egy söralátétre, ha üldözési mániás sportújságírók módjára minden mondatot külön bekezdésbe írnánk. Az 1982-es vébé volt az utolsó világverseny, amelyen a záró csoportkör meccseit még nem egyidőben rendezték, így állt elő az a helyzet, hogy a nyugatnémet és az osztrák válogatott annak tudatában lépett pályára egymás ellen Gijónban, hogy minimális, egy- vagy kétgólos nyugatnémet győzelem esetén mind az NSZK, mind Ausztria továbbjut, a németeket korábban meglepetésre legyőző Algéria pedig kiesik. Ennek megfelelően a 12. percben Rummenigge beívelését Horst Hrubesch három seggét vakaró osztrák védő között a kapuba fejelte, és eztán más nem is történt az úgymond sorsdöntő mérkőzésen. Hogy a Scootert idézzük: „A többi néma csend.” Azaz nem, Algéria óvott, de hát nekik nincs olajuk.
2. Katarnak ítélik a 2022-es világbajnokság rendezési jogát
Ha egyszer végre elkészítjük hiánypótló, a világ tíz legvisszataszítóbb szervezetét rangsoroló listánkat, akkor a FIFA helye éppúgy megkérdőjelezhetetlen lesz az elitben, mint a Civil Összefogás Fórumának és a Wass Albert Szusitekerőhagyománytőrző Egyesület rózsadombi részlegének. Az a lajstrom még nem állt össze, ám a szövetségtől nem szabadulhatunk itt sem, mert minden idők leglátványosabb korrupciós projektje keretében értékesítette a 2022-es vb rendezési jogát: Katar örülhetett. Ez kábé olyan volt, mintha Simicska Lajos úgy vásárolná meg a Balatont kerti medencének, hogy a Hír TV élőben közvetíti, ahogyan megveszi C. Ronaldót a Felcsút balszárnyára, beírja a cévéjébe, hogy a Puskás Akadémián végzett, szól az Orbánnak, hogy cserébe nem lesz pályázat a tavacska-privatizációról, viszont közbeszerzés nélkül, de legalább iszonyúan túlárazva épít egy nemzeti szánkópályát Orosházára, hogy ne a sajátjából kelljen a Balcsira költeni. Jellemző, hogy Jerome Valcke, a FIFA főtitkára is úgy fogalmazott egy levélben: a katariak megvették a vébét. Épp úgy, ahogyan mi bedobunk a kosárba egy másfél literes Kobra energiaitalt vagy macedón Enyergetiket.
A tranzakció után eltelt vagy egy év, mire nagy nyomásra a FIFA szakértői megállapították: a sivatagban nyáron meleg van. A hihetetlen tudományos eredményt nyilván úgy érték el, hogy egyikük seggrészegen azt hitte, a természetfilm csak tízig tart, aztán nyomnak valami tisztességes keménypornót, de análaktus helyett megnézhette a sivatagi túrát, amiből kiderülhetett, az Arab-félszigeten eddig nem viccből nem rendeztek bob-világbajnokságot. Persze a hőmérő csak az egyik dolog, csöppet elkeserítőbb az, ami a The Guardian részletgazdag riportjából kiderül: a vébével kapcsolatos építkezéseken megalázzák, kizsákmányolják a vendégmunkásokat, akik lényegében rabszolgaként robotolnak. A melósokat kínozzák, a FIFA szerint viszont a törvényeket betartják. Fő a törvényesség, nyilván, nem mintha az akkori jogszabályok szerint a munkaszolgálat a késő Horthy-korszakban nem lett volna törvényes. Mondjuk, egyszer vagy három napra Blatter elnököt alkalmaznánk úgy, hogy a katari munkavállalói jogok illetik meg, aztán csinálnánk vele egy újabb villáminterjút az ügyről, hátha megváltozik a véleménye. Addig nincs akadály a munkaügyi innovációk előtt, amelyek közül Gaskó szakszervezeti elöljáró alighanem a hetven tüdőre mért korbácsütést is elfogadná, ha megsúgnánk, hogy az intézkedést a Fidesz-kormány irányozta elő. Ez egyelőre nem realitás, a katari futball-világbajnokság viszont az, még akkor is, ha a FIFA elnöke, Sepp Blatter legutóbb már azt mondta: hiba volt az ázsiai országnak adni a rendezés jogát. Pedig nem az volt a fő baki. Hanem az, hogy még nem oszlatták fel a korrupt gittegyletét, amelyben az ismeretlen adócsaló belépése napján Vesta-szűz tisztasági érdemrendet kap, ha moralitását a régi tagokéval vetik össze.
1. Andrés Escobar meggyilkolása
Andrés Escobar megölése biztosan a vébétörténelem legtragikusabb históriája. A kolumbiai hátvéd éppen ötvenedszer lépett pályára a válogatottban a csapat Egyesült Államok elleni 1994-es snickerszes vébé-csoportmérkőzésén. Kolumbia, ahol a nemzeti össztermék kilencven százalékát a kokainkereskedelem, a maradékot pedig a prostitúció és a nyakkendők forgalmazása adja, akkoriban kiváló játékosokból állott: Asprilla, Valderrama, Valencia. Az együttes mégsem jutott a nyolcaddöntőbe, mert alulmaradt a házigazdákkal szemben. Méghozzá Escobar öngóljának is köszönhetően.
A játékos a torna után hazatért Medellinbe, betért egy mulatóba. A partiból kirángatták a bár parkolójába, ahol egy férfi gólt üvöltött, majd tizenkét golyót eresztett belé. A már az 1990-es vébén is szereplő labdarúgó mindössze huszonhét éves volt.
Az esetről sokféle verzió keringett. De tán egy sem volt olyan, amely a kivégzést ne hozta volna összefüggésbe a szervezett bűnözéssel. Azaz a helyi drogbárókkal, akik nem olyan elbűvölő macsók, hogy megfogják egy-két Jude Law-smárolással éppen végző kitartott dáma seggét, aztán Safranek macska fején elnyomják a szivarjukat, miként azt néhány film sugallja, hanem kegyetlen gyilkosok. Mindenesetre ezúttal az lehetett az ok, hogy néhányan túl sok pénzt veszítettek azzal, hogy Kolumbia nem jutott tovább. Ugyanakkor még dokumentumfilm is készült arról a párhuzamos történetről, amely egy másik Escobarról szólt. A legnagyobb drogbárót, a futballőrült, a játékra eszetlen mennyiségű pénzt elszóró Pablót levették a tábláról, pedig sokan gondolják úgy, ha a kokainkirály él még azon a nyáron, és nem mezítláb kiterítve egy háztetőn végzi be, nem kell meghalnia az ifjú klasszisnak, mert a vezér nem ad zöld utat a lövöldözésnek. Amúgy a tettes eredetileg negyvenhárom évet kapott, ám 2005 óta már szabadlábon van.
Escobar temetésén 120 ezer ember vonult föl, s futballmeccsek sokaságán feszítették ki a békét követelő feliratot. Édesapja az utcagyerekek sportolását támogató alapítványt hozott létre. Nem csoda, hogy a bűn elől a remény felé terelte volna a fiatalokat, hiszen a fia életébe került egy öngól.
Legkésőbb akkor mindenki megértette: a futball nem csak egy játék.
Ajánljuk még néhány korábbi top tenünk:
Top 10: emblematikus lovak a világtörténelemben
Top 10: bűnbakok a magyar történelemben
Top 10: 2013 közéleti csúcsteljesítményei
Top 10: a 20. század legszebb pillanatai
Top 10: a sporttörténelem legnagyobb szemétségei
Top 10: történelmi ikertornyok
Kövesse Facebookon a Page Not Found történelmi stúdióblogot!
