„A csúnya épületek, politikusok és kurvák előbb-utóbb mind köztiszteletben állóak lesznek, ha sokáig húzzák” -hangzik el az Eiffel-toronyra, olajmaffiózó szenátorokra, amerikai nyakkendős MDF-esekre és Medveczky Ilonára egyként érvényes tanítás a Polanski-mestermű Kínai negyedben. Roman Polanski alig egy hete nyolcvan éves lett, noha hatvannak se néz ki, Tarr Bélánál pedig harmadannyival fiatalabbnak tűnik, biztos azért, mert Polanski jobb vörösborokat iszik és biocsigán él pacal helyett. A luxusélet és a svájci levegő egyként konzervál, noha az Aradi utcai oxigénbárban már kevésbé hiszek. De szeretnék gazdag lenni, mondhatnám, megidézve a zsidó popkultúrát, meg a művészi törekvéseket mindig tisztes közönségsikerrel egyeztetni, ahogy a lengyel, de a magát a világ minden pontján feltaláló, az újabb és újabb üldözések miatt világpolgár horrorzseni, Roman Polanski tette egész életében.
Roman Polanski az európai és amerikai filmművészet köztiszteletben álló személyisége, noha a pedofil allűrök miatt Kaliforniától Teheránig legalább annyian kívánhatnak neki kiskanalas kasztrálást a születésnapjára, amennyien szotyizni tudnak Kelet-Európában. Én azonban már megírtam táguló-szűkülő fellegváram repedt kis bürójából, hogy aki Polanskit bántja, magát az Istent bántja, és nem örül neki, annyit elárulhatok. Akkor kellőképpen exponáltam, tizennyolc évesen mennyire megérintett Polanski vámpírok báljás szuperhaja, és hogy onnantól én is úgy kezdtem fésülni a magamét.
Polanski büszkén öregedett meg, még ha nyilván felvethető, hogy a Kés a vízben rendezője miként jutott el a Carnage-ig, hogy mennyivel alább adta a horroratmoszférát séróból vágó Polanski, de annyi baj legyen. Ha az új Polanski-filmnél nem is kezdek menten fel-alá mászkálni, mint egy Filmvilág-kritikus a hetvenes években, hogy ta-ta-ta „ezúttal milyen szörnyű tudásba avathat be minket Polanski”, de mikor a Polanski életművet vörösbort lögybölve végigfutottam, megállapítottam, hogy teljesen (vagy direkt) elbaszott film nincs benne, és most már csak nem kapja el a kapapepézés. Polanski mindhárom egymásba kevergő kultúrparadigmában megmutatta, legyen szó az ún. klasszikusról (a kultikus Kés a vízben), az avantgárdról (a főiskolás rövidfilmek, Micsoda?, Zsákutca) és a populárisról (Rosemary gyermeke, Kínai negyed), a közös, hogy minden filmjében az őrület az uralkodó létforma, mint Erdélyben az alkoholizmus.
A Polanski-életmű top tenje következik, amelyből kimarad Oscar-díjas filmje, a 2002-es A zongorista, csakhogy lássuk, erősebb a felhozatal, mint egy Mezőkövesd-Puskás Akadémia meccsen, ahol a játékosok úgy vannak bezárva a tehetségtelenségbe, mint a Polanski-hősök saját magukra omló egójukba.
10. Őrület (Frantic) (1988)
Egy Polanskinál pár fokkal gyengébb rendező, Nicolas Winding Refn szerint az élet túl rövid az olyan filmekhez, amelyekben nem hal meg Harrison Ford, de nekem személyes kedvencem az 1988-as Őrület. Van, aki fáradt Hitchcock-utánérzésnek tartja, de én már hallom is, ahogy idegekként pattogtatja a gitárhúrokat egy pszeudo-Richie Sambora Ennio Morricene filmzenéjében.
Egy franciául kukkot sem szóló amerikai sebész (Harrison Ford) a feleségével (Betty Buckley) érkezik Párizsba egy nemzetközi orvos-konferenciára, de míg a szállodában zuhanyozik-borotválkozik a férfi, a rá váró feleségének nyoma vész a hotelszobából, a francia rendőrök pedig csak beszívott szakkommentátorként heherésznek, mikor Doktor Richard Walker bejelenti az eltűnést. Az intellektuális recskázás síkján az Őrület egy Orfeusz-parafrázis, ahol az amerikai orvos alászáll az alvilágba, hogy maga szerezze vissza az asszonyt. Van benne autós üldözés és reflexió az AIDS-parára, meg Kubatov-szavazóként semmiből előbukkanó narancssárga napszemüveges arab ügynökök. Az Őrület különlegessége, hogy Polanski a főhős nézőpontját abszolutizálja, és ezért mindig csak annyit tudunk, amennyit a feleségét kereső orvos: a film első felében konkrétan semmit, aztán kezdenek összeállni a mozaikdarabok leszakadt karkötődarabokból, csövesekből és rasztafarikból ötvenfrankosok köptető hatására kiköhögött információdarabokból. Polanski a főhőssel együtt a nézőnek a talajvesztettségét is növelendő, tudatos kerülte a minden filmből ismerős párizsi helyszínek befogását, viszont kulcsszerepet kap a Szabadság-szobor. Világszerte közönségsiker, Polanski pedig ennek forgatásán jött össze harmadik feleségével, a miniszoknyás Emmanuelle Seigner-rel.
Tudd meg már, mi a gond, hogy mit csinálsz, én nem vagyok bolond
Ariel Dorfman kamaradrámáját vitte filmre Roman Polanski, ez neki ujjkirázás, A halál és a lányka pedig időtlen alkotás. Valahol Dél-Amerikában, valamelyik országban járunk, amelyről csak annyit tudunk, hogy nemrég bontották le a diktatúrát és hogy biztos járt már ott Frei Tamás. Hullámok csapkodják a sziklás tengerpartot, ez pedig Bergman óta vagy a lélek háborgása vagy Old Spice. Balhüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg, miközben eső veri az utat, lerobban az autójával a tisztességben megkopaszodott doktor Roberto Miranda (Ben Kingsley) és zakóját fejére húzva bebocsátást kér a közel és távol egyetlen házba. Itt nem egy Private Gold-előfizető moteles fiú él a képzelt anyjával, hanem egy stencilfoltos ujjú, tintásbajuszú emberi jogász, ex-szamizdatos, a pampák Demszkyje (Robert Wilson), no meg zaklatott felesége, a nem különben ex-ellenzéki Paulina Escobar (Sigourney Weaver), aki cukor helyett is sedatifot tesz a reggeli kávéjába, annyira megviselte, hogy sok-sok éve a diktatúra börtönében megerőszakolták, megkínozták. És azóta olyan zaklatott állapotban van, mintha Lajkó Félixet kötözték volna ki tizenhat órára David Guetta dj-szettjéhez.
A derék menedékkérő doktor balszerencséjére egy Nietzsche-idézettel indít antréként. Ez pedig emlékezteti Paulinát a makkpolírozás közben Nietzschétől nagy kedvvel idézgető egykori kínzójára. Szemöldök összerándul. Majd Roberto Miranda kesztyűtartójában megtalálják Schubert vonósnégyesének, a Halál és a lánykának kazettáját is, márpedig az egykori kínzószakember mindig ezt hallgattatta a bekötözött szemű, begyógyszerezett Paulinával. És mintha a szaga is ismerős lenne az éjszakai menedéket kérő doktornak, nyilván Old Spice. Paulina Escobar nem hisz a következmények nélküli országban, úgyhogy a házban népbíróságot rögtönöz, olyan noszogató eszközöktől sem visszariadva, minthogy feldugjon egy seprűnyelet a kikötözött doktor ánuszába, csakhogy valljon. Hiszen a doktor szereti Schubertet, kopasz és Nietzschétől idézget. A baj az, hogy ez György Péterre is ráillik.
White Water
Hogy bűnös-e Roberto Miranda, a film legvégéig lebegtetve van. Az elszámoltatás filmje A halál és a lányka. Nekünk nincsenek ilyeneink.
8. Vámpírok bálja (Fearless Vampire Killers) (1967)
Kalimpál kicsi szívem, mint patkány a ketrecében, ahányszor szinte minden mindenszentekkor vagy hosszú téli estéken Ludwig Lakatos spirituális művein elmélkedés után a kosztümös Vámpírok bálját újranézem. Hogy mennyire önreflexív csávó a horror kelet-európai hercege - amely a vámpírokról már nem mondható el - mutatja, hogy nevéhez fűződik a műfaj egyik legklasszikusabb paródiája. Ha valaki bekommenteli a Madách Színház musicaljét, moderálom. Van itt minden, tél, kastély, kereszt, karó, tükör, csak Polanski minden klisét kifordít: a kereszttől nem retten meg a zsidó kocsmárosból lett vámpír, a tükör pedig nem a holtakat, hanem az élőket leplezi le a film csúcspontján, a vámpírok bálján. Aki angyal akar lenni, állattá lesz, a burleszk-tetőponton pedig homoszexuális vámpírfiú kergeti áldozatát éles fogakkal és meredező brével. Tetőtől talpig bebugyolálva szánkázik az Einstein-kinézető vámpiriológus Abronsius professzor (Jack McGowran) és mesüge inasa, Alfred (Roman Polanski) a Fogarasi-havasok szívébe, vagy valahova oda, ahol már csak a vér- és alkoholalapú életformák élnek meg, esetleg még riporterként áttelel Kuncze. A végső cél Crolock báró kastélya. Hamar kiderül, hogy a hősök annyira felkészült vámpírölők, amennyire posztmodern narratológusok újítanak fel lakást: mindenkit elragadnak mellőlük, Szekeres Imre is nagyobb alkalmasságot mutatott fel honvédelmi miniszterként. Külön pikantéria, hogy Roman Polanski az egy képkockára jutó dekoltázsokban korabeli rekordot tartó Vámpírok bálján szerelmesedett bele a Sarah Shagalt játszó Sharon Tate-be. A színész-rendező ki se bújt a zsabós ingből, nem sokkal később feleségül is vette a múzsát, akivel 1969-ben tizenkilenc késszúrással végzett a Manson-család. Erről is már írtam a régi Polanski-írásomban.
A fürdős-voyeurös-erőszakos vámpírattak fantasztikus, a tanulság, hogy fürdésnél mindig legyen nálad chemotox. A jelenet érdekessége, hogy később bizonyítékként használták a Polanski-perben, mutatván, hogy a deviáns rendezőzseni mennyire vonzódik a jakuzzis nemi erőszakhoz.
7. Kés a vízben (Knife in the Water/Nóz w wodzie) (1962)
A Kés a vízben Polanski első nagyjátékfilmje, Oscar-jelölt, az új lengyel film kezdete. Ez volt az első film, amelyből kihagyták a szocialista realizmus minden elemét, amelyet elmaradhatatlanként sulykoltak a Lódz-i főiskolán Polanskiba. Polanski szakított a lengyel filmet tizenöt éven át uraló háborús tematikával, helyette a hatvanas években tetőző ifjúsági problémát helyezte a középpontba a stopos fiú alakjában, akit a perfekcionista Polanski maga szinkronizált, mert nem volt elégedett a hangjával, miként a szúnyogok zümmögésével se. A Kés a vízben azért is korszakos a lengyel filmben, mert ebben látható először meztelen nő. Ez jelentékenyen megdobta a nézettséget, de mikor a lengyel főtitkár, Gomulka megnézte a füstös pártközpontban, dühében elhajította a hamutartót. Polanski ekkor dobbantott, noha már egy évvel korábbi rövidfilmje mutatja, mennyire tele lehetett a töke a létező szocializmussal.
Hárman vitorláznak a Mazuri-tavakon, a tág tóvilág és a szűkös kabin feszültségében a beérkezett sportújságíró, kielégítetlen felesége és az út széléről felszedett gitáros, idealista fiú, amolyan kollégista közt bontakozik ki a dinamika, amely során végig azt várod, hogy kibe basszák bele a kést. A Kés a vízben a ká-európai értelmiség kedvence, de James Cameron is tisztelgett előtte a Bolygó neve: Halál átkötő jelenetében, amikor Cameron késsel játszatja Bishop robotot.
Ha ezt az embert leszúrom, tudom, mindennel kiegyeztem
6. Kínai negyed (Chinatown) (1974)
Minden stílusgyakorlatok, ommázsok, megidézések és lopások egyik legjobbja az 1974-es Kínai negyed. Tizenegy Oscar-díjra jelölték a neonoir mesterművet. Robert Towne legjobb eredeti forgatókönyve azóta is kötelező tananyag minden filmes mesterkurzuson, ahol szőrös hasig kigombolt ingben mondják meg a tutit filmes guruk, amolyan Joe Eszterhasszal kevert Horn Gáborok, miközben unottan baszkurálják a mobiljukat. Dashiell Hamett és Raymond Chandler világának rájátszós újragondolása a detektívtörténet, amely Los Angeles 1930-as évekbeli víz- és földspekulációktól terhes bűnös fogantatásának érzékiségtől mentes aktusába kalauzol. Holtan találják a város vízmérnökét, és nem azért, mert romlott volt az illatos-omlós csirkefalatok.
Jack Nicholson a humphreybogartiánus főhős, ő játssza J. J. Gittes házassági ügyekben utazó magánnyomozót, Faye Dunaway a csavaros hajú és eszű femme fatale, az igazán undorító, trafikgyőztes főgecit, Noah Crosst, a politikusokat mogyorozó üzletembert pedig John Huston hozza, a Máltai sólyom rendezője (ez aztán az ommázs!), akit lehetetlen beperelni, hiszen minden második este bírókkal vacsorázik. A festői hátteret a kiépülő Los Angeles, sivatag, szamaragoló új-mexikóiak és narancsligetek adják.
Említsünk meg még egy szereplőt, magát a Kínai negyeddel a hollywoodi karrierjét újraindítani akaró rendezőt. Hitchcock volt az, aki minden filmjébe beletuszkolta magát, ebben követi Polanski, aki ebben a filmben személyesen metszi el Nicholson/Gittes orrát, miután a magánkopó letörpézi. Menőbb Polanski rugóskéses cameója a Barátok köztben egy meggymárka erejére feltűnő Gyurta Daniénál is.
A Kínai negyed forgatásán hangzott el Polanski klasszikus bon-mot-ja, miszerint: „Elég motiváció az a pénz, amit ezért a szerepért kap.” Jogállamban a pénz a fegyver.
5. Keserű méz (Bitter Moon) (1992)
Ha valaki egy schelljuditos, csányisándoros romkomra vágyik, ne menjen a Keserű méz százötven kilométeres közelébe. Az 1992-es Keserű méz megmutatja, hogy a Mester hatvan évesen is meg tudott újulni, kultfilmet csinálni, amely kevésbé meglepő, mintha Tarr Béla forgatná újra a Kommandót. Nem vagyok Puzsér Róbert, hogy a pszichológia, az addiktológia, a szerelemdoktorság és az esztétika, no meg a posztkolonializmus (a filmben kulcsszerepet kap egy indiai bölcs is) mezsgyéjének szempontjait egyként érvényesítve közelítsek a Keserű mézhez, maradjunk annyiban, hogy a lista legkegyetlenebb filmje. És nem azért, mert van benne talán szarevés is, hanem az olyan mondatok miatt, minthogy: „Ha nem akarsz megtartani szerelemből, tarts meg legalább szánalomból.” I want your sex – és már jönnek is a dögös George Michael-slágerek, akár szexjeleneteknél az obligát szaxiszólók a Pro7-en. (Nyugi, ebben a filmben nincsenek.)
Pascal Brückner ragadós könyve, a Keserű méz volt a korabeli botránykönyv, a nyolcvanas évek Szürke faszom tudja hány árnyalata, és ezzel le is fedtük a nyolcvanas évek és napjaink közti különbséget, ahogy George Michael helyébe is Justin Bieber lépett. (A hanyatláselméletekről lásd tanulmányom a Kommentárban.) Két pár találkozik egy óceánjáró luxushajón, és míg az asszonyok a háttérben vagy hánynak, vagy Pedro Coelho udvarlásait fogadják, a kiélt, cinikus, tolószékes fuccsolt író, Oscar (Peter Coyote) elkezdi a sápatag Nigelt (Hugh Grant) beteg történeteivel traktálni, arról, miként jött össze feleségével, Mimivel (ismételten Polanskiné), akinek csiklója akár egy barna húslétóban fürdő kiskacsa. A testileg-lelkileg megnyomorodott Oscar mindent elmesél bénulása előtti házaséletéről, mindent, mintha csak egy halálos beteg maffiatanácsadót ültetnek be a Névshowrba. Bőrcsizmás domina-játékok, korbácsolások és aranyzuhanyok követik egymást a flashbackekben, miközben Nigel egyre feljebb vonja szemöldökét.
Ez legalább szex, bébi
4. Macbeth (Macbeth) (1971)
Nő és Franco Zeffirelli biztos nem rendezne ilyet. Ördögűző film, amelyre a Playboy adott pénzt, nem a helyi Művészeti Akadémia. Polanski alkotótársa a Shakespeare-értelmezésben nem más mint a hírhedt szilvakék inges dramaturg, a brit színház korabeli Alföldije, Kenneth Tynan volt, aki először mondta ki a BBC-ben azt, hogy „baszás”, „pina” meg hogy „ni”. Vér, kipárolgás, sár és a háttérben mindig akasztanak valakit, ezzel lényegében fel is skicceltük a Polanski-Macbeth díszleteit. Polanski a Sharon Tate-gyilkosság után forgatta le terápiás célzattal a világ alighanem legjobb és legvéresebb Shakespeare-moziját, a keményen naturális Macbethet. Csak akkor került volna ennél is több vér a celluloidra, ha Polanski a vészbanyák mellé benyomott volna még egy menstruáló Soma mamagésát is. „Szép a rút, és rút a szép, / Sicc, mocsokba, ködbe szét.” Magyarra Szabó Lőrinc fordította, szóval ne számítsunk Erőszakikhoz hasonló agyvérzést okozó szinkronbakikra.
Ha máshonnan nem, a Shakespeare-mesékből mindenki ismerheti a szüzsét. A skót király gyönge pszichéjű, ám legkiválóbb harcos nemes ura, Macbeth (Jon Finch) egy győztes csatát követően azt a jóslatot kapja három útszéli boszorkánytól, hogy király lesz belőle. Macbeth előbb felesége biztatására, majd passzív-agresszív nyomásgyakorlására úgy dönt, hogy gyorsít a folyamaton, és megöli a szelíd uralkodót, mikor az éppen nála vendégeskedik. Macbethnek innentől nincs nyugta, és uralma megtartása érdekében előre, újabb és újabb gyilkosságokba menekül, uralma kiterjed, de ő egyre inkább önmagába záródik. Skót fellegvára táguló és szűkülő tereiben, ahol tükrök hullámoznak a repedezett falakon, kutyák szűkölnek, a beborozott, bűnös uralkodó meredten bámul az üres székre, miközben úgy kapaszkodik a kupájába, mint a jóslatba, hogy akit asszony szült, neki nem árthat, meg abba a Nézőpont Intézet-jelentésbe, hogy minden oké, míg a birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul. Közben Lady Macbeth már meztelenül kószál a várfalakon.
Ritkán látni ennyire véresen hatásos filmet, mint a Macbeth. Külön felhívom figyelmet a szépen fényképezett véres magzatokra, mint Polanski meg nem születettjeire. Mind közül a kedvenc jelenetem Macbeth tükrös víziója.
Macbethhez hasonló rakétakarriert és bukást csak Tony Montana fut be a filmtörténelemben. A „kit asszony szült, rajtam nem fog” hozzáállása, és az, ahogy a nyúltagyig telekokózott Tony Montana fogadja a villanyóra-leolvasókat, tetszőlegesen felcserélhető. A metatérben így találkozik a két legjobb Hitchcock-tanítvány, Roman Polanski és Brian De Palma.
Tévedett a Nézőpont elemzése
3. Rosemary gyermeke (Rosemary’s Baby) (1968)
Mi más is lehetne az első három film a Polanski Top 10-ben, mint az Iszonyat – Rosemary gyerme – A lakó egzisztenciális horrorszentháromság. A Rosemary gyermeke egy kifordított Szűz Mária-történet, amelynek forgatókönyvét Roman Polanski írta Ira Levin magyarul nemrég újra kiadott letehetetlen bestselleréből, és a film akkora siker lett, hogy első hollywoodi filmjével Polanski menten popsztári státuszba emelkedett. Polanski magával hozta Amerikába lengyel zeneszerző-barátját, a nem sokkal ezután elhunyó Komedát (már a Kés a vízben zenéjét is ő szerezte), akinek kompozíciója, a hibbant Opheliát imitáló, Mia Farrow énekelte bölcsődala nyitja a filmet, és vonul végig a terheshorroron. Tagadhatatlan, hogy ennek a Polanski-filmnek van a legjobb muzsikája.
„Miféle vad rém, ideje elközelgett / cammog Betlehem felé, hogy megszülessen?” – írta Yeats A második eljövetelben, Vilmos és Kate hiénatestű babájára gondolva. Rosemary Woodehouse (Mia Farrow) és a reklámszínész Guy Woodehouse (John Cassavettes) új lakásba költöznek, az elátkozott Bramford-bérházba, amelyben már szerencsekereket néző nyugdíjasként élnek a Macbeth sátánista vészbanyái. Rosemary egy hallucinációkkal teli éjszakát követően terhes lesz, de miközben a kicsi nő, a katolikus neveltetésű Rosemary egyre jobban sápad és fogy el, és egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy a pocaklakó a Sátán gyermeke.
Ez az a film, amit kismamáktól el kell zárni, noha a terheshorroron túl a Rosemary gyermeke éppen egy társadalomkritika is a nő alávetett helyzetéről, bigott katolikusékról (tetszőlegesen behelyettesíthető más vallással), akik évszázadokon át kizárták a nőket a tudás intézményeiből (Magyarországon sem mehettek nők az egyetemre a huszadik századig), helyette Fürge ujjakkal és főzetekkel tömték a lányokat-asszonyokat, hülyítették és kizsákmányolták őket, Kinder, Küche, Kirche.
Rosemarynek nem ízlik a Lenkei-féle terhesvitamin
Szinte tökéletes film a Rosemary gyermeke, Polanskinak az egyetlen mellényúlása a Sátán hüllőszerű megfestése a rémálom-jelenetben, hiszen mennyivel sokkolóbb lett volna, ha Czeizel Endre mászik rá a hallucináló Rosemaryre.
2. Iszonyat (Repulsion) (1965)
Polanskinak úgymond a specialitása, hogy nőket idegösszeroppant, és ezt harminckét évesen demonstrálta először igazán az Iszonyattal, amely azért előzte meg a Rosemary gyermekét, mert több benne a pszichoanalízis, a fekete-fehér művészkedés, és nyilvánvalóan inspirálta Brett Easton Ellist és a hullákat fürdőkádban gyűjtő Patrick Batemant.
Woody Allen szerint a szépség meghülyíti a nőket, nos, az Iszonyat a gyermekkori trauma miatt húsiszonytól szenvedő démonian szép belga manikűröslány, Carole (Catherine Deneuve) szenvedéstörténete, aki egyedül marad nővére repedező lakásán. Innentől megborul a kamera, megkattan a lány, noha nem a Sátán akarja teherbe ejteni, hanem csak néhány utcán füttyögető kőműves-dekoltázsú aszfaltozó meg egy kávéra meghívó pénzügyi közvetítő, de ez a rosszabb szcenárió, ha az Iszonyatból indulunk ki és nem a Kiskegyed Szexológus válaszol rovatából. A kamera, mint tolakodó fasz, mászik bele végig Catherine Deneuve arcába, és egy percre sem hagyja nyugton. A tükrökben férfialakok tűnnek fel, a falak repedéseiből szatírkarok másznak elő, a lakás megint csak tágul-szűkül, akár Deneuve pupillája, a borotva pedig a legváratlanabb pillanatban villan.
Máma már nem hasad tovább
Roman Polanski és Gerard Brach Deneuve seggénél is feszesebb forgatókönyvet írt. Hideg, szadista film az Iszonyat. Innen üzenem minden potenciális tolakodónak-udvarlónak, ha fölmennek egy nőhöz, és a szoba közepén álló fekete-fehér asztalon barnuló, rothadó almákat és egy legyek belepte nyúltetemet találnak, azonnal lépjenek le, hamarabb, mintha a könyvespolcon megpillantanák a Drábik János-összest, de sose fordítsanak hátat.
Mint amikor egy gyereknek meggyőződésévé válik, hogy bélférges, miután megnézett egy gazdatesteket kontrolláló parazitákról szóló természetfilmet, vagy az egyes kutyáknál megfigyelhető álterhesség, olyan a top Polanski-film. Ami a teleregények keresztapájának, Horváth Ádámnak a Szomszédok búcsújelenete, amikor kiállnak egy-egy csillagszóróval a kezükben Gazdagrét lakói, hogy szilveszterkor egy-egy monológgal utat mutassanak a harmadik évezredre, az Polanskinak A lakó. Az életmű kulcsműve, a Polanski-tézis foglalata. Szikszai Etusnál is ijesztőbb szomszédokkal, akik újra és újra átkopognak, ha az ember kicsit is hangosan vesz levegőt, orrot fúj, álmában röfög, évente egyszer tartott házibuliról nem is beszélve. Ez Polanski sötét evangéliuma Roland Topor kafkai kisregényéből.
Roman Polanski maga játssza Paul Trelkovskyt, a Párizsban esetlenül mozgó, állandóan lebuzizott lengyel kishivatalnokot, aki lakást keres és végül talál is egy sötét bérházban, mert, minő szerencse, nemrég öngyilkos lett az egyik lakó, a nő Simone Choule. A derék, magát elengedni soha nem tudó Paul beköltözik a helyére, és a teljesen hétköznapi környezet észrevétlenül fordul át a legkeményebb horrorba. Paul széthullásnak indul, résekben talál fogakat, miközben csak szaporodik az idegen anyag, meg a gangos, közös vécében a hieroglifák. Simone Choule öngyilkosságáról egyre többet tud meg a hős, miközben maga is kezd Simon Choule-lá válni, és persze ebben a filmben se a Bonbon zenél. Polanskit szétsminkelt nőként, harisnyában, parókában, műmellekkel pózol a tükör előtt, amely minden Polanski-filmben a lélekhasadás metaforája, már csak az hiányzik, hogy mellrákot is fölfedezzen magán, de Polanskinak és Topornak jobb ötlete van. Filmen én még nem láttam olyan nyomasztó karnevált, mint A lakó végét.
Ami van, széthull darabokra. A szomszéd most kopogott át. Meglékelte a fejemet, agyamba nézett s nevetett. Isten éltesse a Mestert!
