„…Mint borhoz az iszákosok, / Miként a hullához a féreg,
Mint kártyához vad szenvedélyek: / Légy átkozott! Légy átkozott!”
(Charles Baudelaire: A vámpír)
„Szép a rút és rút a szép: / Sicc, mocsokba, ködbe szét.”
(Shakespeare: Macbeth - intro)
Kezdjük az ajtóval, amin benyitunk ide, ahol majd meghasad a főhős pszichéje.
Fellegvárunk táguló és szűkülő tereiben, ahol tükrök hullámoznak a repedezett falakon, kutyák szűkölnek, a beborozott bűnös pedig meredten bámul az üres székre, míg forró és kavargó agyvelejéből ki nem párolog egy testtelen, kósza kéz és föl nem írja nektek: Vigyázzatok, mert aki Roman Polanskit bántja, magát az Istent bántja. És nem örül neki, annyit elárulhatok. Amiért feldúlják szentélyét, mondván, hogy kislányt erőszakolt a beteg zsidó. De csak vádaskodjatok buta gójok, hiába, mert megvan írva a Talmudban, hogy zsidót nem lehet elítélni, zsidó nem lehet bűnös. Miképp minden tiszta madárból szabad ennetek, de amelyekből mégsem szabad közülök, azok a sas, a strucc, a karvaly és a pelikán. Mondá Elohim. És akárki lássa, hogy a kilincsorrú karvaly a választott népet jelenti. Nem bánthatjátok pöcsök, annál is inkább, mert Polanski anyja gázkamrában végezte, maga a neves színész-rendező is csak isteni csodával menekült meg tizenvalahány évesen a holocausttól. Ilyen tragédia után meg már csak kijár, hogy mindent elnézzünk és mindent megadjunk neki. Csak rajta, hisz végül úgyis mindenki összefossa magát az égő csipkebokortól. Ezért nincs is könnyebb zsuga a kárpótlásos holocaust-biznisznél. Azaz, talán van. Mondjuk vattacukrot árulni egy strandon, vagy éppen megerőszakolás vádjával súlyos milliókra lehúzni egy világsztárt.
Már megbocsásson, de a nyakamat harapja
Még végzős ferencesként olvastam egy gazdagon illusztrált Filmvilág-cikket Roman Polanskiról, és annyira megtetszett a haja, hogy amint lehetett, a kóterből szabadulva, úgy kezdtem növeszteni és félrefésülni a sajátom, ahogy Polanski a hatvanas-hetvenes években, a riadt, nyugtalan szemeivel. És meg is örültem, mikor évekkel később épp ezekkel a riadt, nyugtalan szemekkel jellemeztek, hisz hasonlítok a mesterre, ugye, gondoltam mosolyogva, titkon összekacsintva a kesztyűbábjaimmal. Most meg Roman Polanskit több mint harmincéves pöcsölés után őrizetbe vették Svájcban, ahová azért hívták meg, hogy átvegye a zürichi filmfesztivál életműdíját. De már a reptéren lecsaptak rá, mint gyöngytyúk a takonyra, amiért bő három évtizede megfektetett egy tizenhárom éves kamaszt, aztán még az ítélet előtt elmenekült a szabadság földjéről.
Erről szeretnék írni, és a "hajas" bevezető csak arra szolgált, hogy tisztázzam a pozícióm, ahonnan megközelítem a történteket, mert minden megismerés szükségszerűen személyes. Az elmúlt napokban sok írás jelent meg a Polanski-ügyről, rengeteg hozzászólással, melyekben oly könnyű elmerülni, mint egy hínáros bányatóban. Mert egyes vélemények mélységes sötétsége megközelíti a bányatavakét, noha mások meg bántóan sekélyesek, bár a sekélyes nem is a legjobb szó, hisz nincs is mélységük, csak úgy vannak. Előre is leszögezem, a vegyszerrel/kiskanállal kasztrálják Roman Polanskit, etessék meg egy konda kiéhezett disznóval, vagy akár csak rakják börtönbe, ahol majd szétdugják seggét a macifaszú négerek-vélemények eléggé távol állnak tőlem. Miképp az is, hogy itt nem történt semmi rendkívüli, Polanski szerette a fiatal lányokat, ennyi, ahogy hülye petícióival kidülleszti mellkasát az úgynevezett "művészvilág" Whoopi Goldberggel, amiről a homofóbia-ellenes Lily Allen "Fuck You"-feldolgozása óta megvan az egyre lüktetőbb véleményem. Jelesül a magyar művészvilág elmehet a picsába, ha csak ennyit képes odafosni. Egyébként Woody Allen helyében én most inkább csöndben maradnék, pedig ő talán a legnagyobb kedvencem.
Tehát a következőkben az olyan kategorikus kijelentéseket, mint amilyen a reakciós kisasszonyé, hogy "ha (ti. Polanski - Cs.P.) ügyét relativizáljuk, akkor nincs erkölcs, nincs jogállam", ezeket próbálom meg részeire szedni (ügy-Polanski-jogállam), anélkül, hogy kísérletet tennék az újbóli összerakásra. És épp ezzel próbálom relativizálni. Ami nem nehéz, mert hisz minden relatív. Legfeljebb a szétesettség látszatát kelti. Bár, bevallom, azért a végénél mégis megpróbálom majd valamelyest marokra fogni.
Mint kerge lepkék, köribém gyűlnek a méreten aluli angyalok
Feküdj le egy néger kosárlabdázóval egy útszéli motelban, aztán vádold be azzal, hogy mergerőszakolt. Szopj le egy dúsgazdag nyugatnémet teniszezőt, aztán amint nem figyel oda, a pofazacskóidban tárolt spermát köpd bele egy mélyhűtött lombikba, hogy majd a félrecsúszott professzorok beültessék a méhedbe, hogy gyereked legyen. Aztán életed végéig megélhetsz a tartásdíjból. Gyárthatsz magadnak egy gazdagember-gyereket, egy vegyfolyamat végén előállított porontyot, egy homunculust, amit az alkimisták még úgy képzeltek a középkorban, hogy a magod langyos trágyába ágyazod, majd kell hozzá zsidó veséje, holdfényes beléndek, de végül csak kinő egy gyerek a szarból. Abban nem tévedtek, hogy az eredményhez mindenképp szarozás kell, már ha meg akarsz pumpolni egy híres embert.
A Polanski-afférban méltatlanul kevés szó esik a kamaszlány, Samantha Gailey/Geimer anyjáról, a nem különösebben tehetséges tucatszínésznőről, nem is tudom a nevét, aki a saját lányát akarta felhasználni a hírnévre, a meggazdagodásra. Hisz milyen anya lehet az, aki gyermekét csak úgy elengedi a köztudottan pinabubus kobold Roman Polanskival egy fotózásra, nem először, hanem másodszorra? Minek vége az lett, hogy Polanski előbb Jacqueline Bisset, majd végül Jack Nicholson házában leitatta a lányt pezsgővel, amit persze különösebben nem kellett ráerőszakolni, majd rájátszva a kamaszlány nagyzolós hiúságára, megkínálva egy harmad Quaalude tablettával, csakhamar megfektette a levetkőztetett csitrit. És mikor Polanski megtudta, hogy a kis Samantha nem szed fogamzásgátlót, akkor a művészlelkével gyorsan beszúrta inkább análba. Ne feledjük, ez még az AIDS-para előtt volt.
Ha valaki megakadályozhatta volna az egész történetet, az a kamaszlány anyja. Azzal, hogy nem engedi oda koraérett lányát Polanskihoz még egy ún. "fotózásra" se. Dehát éhes nő makkal/pénzzel álmodik, és ő csak Roman Polanski hírnevét látta. Mikor már köztudott volt, hogy Polanski mennyire defektes. De ez az anyukát nem zavarta.
"Lánc, lánc, eszterlánc, vészbanyákat visz a tánc. Erre hajlok, arra lengsz, ki-ki hármat, ez kilenc."
Akit asszony szült, teneked nem árt
Balhüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg. Éjszaka, mikor alszik a fél sárgolyó, és kint farkasok vonyítanak, hogy kellően hatásvadász legyek. Mert a gyilkosok éjszaka jöttek, 1969-ben, nyakukba akasztva egy-egy ikont az ősök csarnokából, majd a démonok parancsára vagy egy Beatles-számra, miután elvágták a telefonvezetéket, betörtek a Polanski-villába. Lemészárolták a vendégeket, majd végeztek Roman Polanski feleségével, a nyolchónapos terhes Sharon Tate színésznővel. "Óh, meg akarlak baszni"-zakatolhatták magukban, de végül pusztán tizenkilenc késszúrással lerendezték a terhes asszonyt, majd vérében megmártották egy lepedőt és azzal írták föl a bejárati ajtóra: "Disznó."
Roman Polanski arra ért haza egy forgatásról, hogy a Manson-banda felkoncolta feleségét, megölte gyermekét. Saját bevallása szerint azóta is minden nőben Sharon Tate-et keresi, néha túlságosan erősen is, amint az erőszakolós történetből kiderülhet, jegyezhetjük meg cinikusan.
Felesége halála után Polanski első filmje a Macbeth feldolgozása volt (1971), nem véletlenül. Mert ez véresebb, mintha egy mamagésa mentsruált volna a filmszalagra. Polanski dramaturgja a híresen elmebeteg és a szakirodalom szerint ünnepelt, majd később aljasabbnál aljasabb perverziókba süllyedő angol színházi zseni, Kenneth P. Tynan volt (Róla: "A szellemet mocsokban tékozolni." Vö. Paul Johnson: Értelmiségiek). Ritkán látni annyira véresen hatásos filmet, mint Polanski Macbethje. Ha valaki végignézi, külön felhívom figyelmét a szépen fényképezett véres magzatokra, mint Polanski meg nem születettjeire. Itt pedig a tükrökre, melyekbe magunk is belenézhetünk, majd félrefordítva fejünket el kell ismernünk, hogy Polanski egy sérült ember. Bár ezzel nem mondtam sokat, hisz a 'sérült'-et csak a normálishoz képest lehet meghatározni, amiről jól tudjuk, hogy egy nagyon messzire elvont fogalom, és változó köze van a valósághoz, attól függően, hogy milyen inercia-rendszert veszünk fel.
Míg a birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul
Sérültnek sérült, de ártani már nem árthat. Roman Polanski 1978 februárjában, X nap őrizet és pszichiátriai vizsgálat után, de még az ítélethirdetés előtt elmenekült az Egyesült Államokból, és azóta francia-lengyel kettős állampolgárként úgy élt, mint a bolygó zsidó. Legalábbis ez az apokrif mítosz. Ahogy olvastam, az eredeti eljárásba számos hiba csúszott, és ezen most lehetne rágódni, ahogy a hülyegyerekek nyúzzák a gittet, de nem vagyok kvalifikálva, hogy a harminc évvel ezelőtti tárgyalást bármennyire minősítsem, leszámítva, hogy a jó öreg Lawrence J. Rittenband sztárbíró mindenáron szerepelni akart, és ezért nem volt tekintettel se a kamasz Samantha, se Roman Polanski érdekeire. Mikor éppen lett volna lehetőség a peren kívüli megegyezésre. Maga Samantha utóbb úgy fogalmazott, hogy "a botrány rosszabb volt, mint ami azon az éjszakán történt." (ti. Amikor Polanski leszedálta és megkefélte.) A karvaly-média, ugye, amelyik rászállt Polanskiékra. Az eredeti áldozat idővel már meg is bocsájtott Polanskinak, akit most elkaptak. De miért most? Miért Svájcban?
Ahogy leszűrtem, az USA nemrég tökére lépett Svájcnak, mert az adóelkerülést támogató országok listájára akarja pakolni a helvéteket a titkos bankbetétek miatt, és ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy a professzionális svájciak, híven a kiadatási egyezményhez, most letartóztatják az országukba érkező Polanskit, és szimbolikus aktusként majd átnyújtják az amerikaiaknak, mintegy leborulásként. A francia-lengyel Roman Polanskinak már évek óta Svájcban is bejegyzett lakhelye van, többször is megfordult, de eddig nem zargatták, csak most. Azt mondják, eddig sose tudták, mikor van Svájcban, ami nyilvánvaló hazugság. Az eszem megáll. Ilyet a magyar titokminiszterek szoktak nyilatkozni.
Jogállamban a pénz a fegyver
Most, hogy letartóztatták Polanskit, sokan hápognak az igazságról, meg a jogállamról. De milyen igazságról? Milyen jogállamról? Abba nem akarok belemenni, hogy az igazságos Egyesült Államok milyen diktátorokat támogatott az elmúlt X évben, csak amiért adott hatalmi érdekeit szolgálták. De Polanski mostani őrizetbe vétele kapcsán igazságról és jogról prédikálni végképp visszás. És itt nem arról van szó, hogy Polanski egykori áldozata már régen megbocsájtott a rendezőnek, hanem arról, hogy Polanskit "szinte" bármikor elkaphaták volna az elmúlt három évtizedben. Mert Roman Polanski nem Eichmannként bújkált Dél-Amerikában, hogy sóskiflivel kelljen leütni ahhoz, hogy szőnyegbe csavarva Jeruzsálembe vihessék. Nem. Még én is tudtam, mikor merre jár a Polanski, nemhogy a szövetségi nyomozó iroda.
Egy jogállam attól jogállam, hogy átlátható és kiszámítható. Az, hogy svájci életműdíja előtt váratlanul őrizetbe veszik Polanskit, mikor már sokszor megtehették volna harminc év tökölés alatt, nem ezt támasztja alá. "És megint fölnéztem az égre álmaim gőze alól, s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol." (JA)
És akik most a letartózatott Polanski fölött példás büntetésért lihegnek, egy olyan tettért, melyért az áldozattól már bocsánatot nyert, ne feledjék Pascal örök mondását: aki angyal akar lenni, állattá lesz. Ezt hagyjuk meg a karrierista ügyészeknek, bár ők úgyis mindent kiszívnak az egészből, amit csak lehet.
Akkor éjjel, Erdélyből menekülvén, Abronsius professzor nem sejtette, hogy a Gonoszt viszi magával, melyet el akart pusztítani. Hála neki, a Gonosz végre elterjedhet az egész világon.
VÉGE
És azért hódolat a legyilkolt Múzsának, Polanski szuperhajával: