Tudom, nem halloween, hanem mindenszentek, az még egy 19. század végére, úgy a Drakula születése idejére visszamenő magyar gondolat, hogyha idegen szavakat veszünk át, jönnek az idegen gondolatok is, amelyek megtámadják a magyar agyat, miként penészgomba a védtelen organizmust, csakhogy egy triviális horrorhasonlatot mondjak, és hogy ezek az idegen szavak átprogramozzák az agyunkat, akár a legkeményebb paraziták a gazdaállatot a David Attenborough-filmekben, úgyhogy csak beszéljünk magyarul, védjük nyelvünket, mert különben jön a vég. Nem.

A vég, nekem agyvérzés vagy nektek baltás halál, akkor jön,  ha valakik - tudjuk, kik - ide is bekommentelik, mint a Top 10 legjobb horrorfilm című összeállításhoz, hogy „a Ragyogás nevetségesen gyenge”, „Az ördögűző unalmas”, „az Alien végébe belepörgettem”, miközben sehol a Rosemary gyermeke. Mikor olvastam, azt hittem, mindjárt torkon ragadom a hozzászólókat, vagy egyenesen Jack Torrance-szé változom és fejszével hasítok bele az üzenőfalba. De az a minimum, hogyha ilyenek jutnak el az agyamig, menten a pisztolyomhoz kapok, akárha meghallom azt a szót, hogy pocaklakó.

Következzen hát a hatvanas-hetvenes évek horrorszentháromsága, mert ha már túl vagytok a szabolcsi rendőrség kulturális aranylövéssel felérő drogprevenciós videóján a partiállat mini-Schmuck Andorral, ő még egy horrorisztikus karakter, akkor nézzétek meg a kedvenc horrorfilmjeim. Lelkesebben propagálom ezeket, mint az eseti jelleggel becsöngető jehovások a Lionel Ricsis mennyországot. Csak ha ezeket a filmeket végignézitek este nyolctól hajnal négyig, egy sötét második eljövetel jön el.

A horrorkultúra szárnyasoltára a következő:

Baloldalt: a Rosemary gyermeke (1968)

A rendező Roman Polanskinak úgymond specialitása, hogy nőket idegösszeroppant. A Rosemary gyermeke egy kifordított Szűz Mária-történet, amelynek forgatókönyvét maga Roman Polanski írta Ira Levin letehetetlen bestselleréből, és a film akkora siker lett, hogy első hollywoodi filmjével a lengyel Polanski menten popsztári státuszba emelkedett. Polanski magával hozta Amerikába lengyel zeneszerző-barátját, a nem sokkal ezután elhunyó Komedát (már Polanski első filmjének, az Oscarra jelölt Kés a vízbennek zenéjét is ő szerezte), akinek kompozíciója, a hibbant Ophelia bölcsődalát imitáló melódia nyitja a filmet, és vonul végig a terheshorroron. Tagadhatatlan, hogy ennek a Polanski-filmnek van a legjobb muzsikája.

„Miféle vad rém, ideje elközelgett / cammog Betlehem felé, hogy megszülessen?” – írta Yeats A második eljövetelben, Vilmos és Kate hiénatestű babájára gondolva. Rosemary Woodehouse (Mia Farrow) és a reklámszínész Guy Woodehouse (John Cassavettes) új lakásba költöznek, az elátkozott Bramford-bérházba, amelyben már szerencsekereket néző nyugdíjasként élnek Polanski Macbethjének sátánista vészbanyái. Rosemary egy hallucinációkkal teli éjszakát követően terhes lesz, de miközben a kicsi nő, a katolikus neveltetésű Rosemary egyre jobban sápad és fogy el, és egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy a pocaklakó a Sátán gyermeke.

Ez az a film, amit kismamáktól el kell zárni, noha a terheshorroron túl a Rosemary gyermeke éppen egy társadalomkritika is a nő alávetett helyzetéről, bigott katolikusékról (tetszőlegesen behelyettesíthető más vallással), akik évszázadokon át kizárták a nőket a tudás intézményeiből -Magyarországon sem mehettek nők az egyetemre a huszadik századig -, helyette Fürge ujjakkal és főzetekkel tömték a lányokat-asszonyokat, hülyítették és kizsákmányolták őket.

Rosemarynek nem ízlik a Lenkei-féle terhesvitamin

Szinte tökéletesen fojtogató film a Rosemary gyermeke, Polanskinak az egyetlen mellényúlása a Sátán hüllőszerű megfestése a  rémálom-jelenetben, hiszen mennyivel sokkolóbb lett volna, ha Czeizel Endre mászik rá a hallucináló Rosemaryre.

Jobboldalt: a Ragyogás (1980)

"Lépj be a ragyogás világába!" - hirdeti a L'Oreal reklámja. "Nem, nem, nekem nem kell a Ragyogás világa!" - szakad ki belőlem mindig, ahányszor meghallom a tévében, biztos azért, mert kóbor apácák szellemei kísértettek gyerekkoromban.

A Ragyogás világa

A Ragyogás az acélszívű perfekcionista géniusz, a minden jelenetet hetvenszer újravevő Stanley Kubrick tökéletes horrorfilmje, Stephen King regényének adaptációja Jack Nicholsonnal, Shelley Duvallal és a kisfiút játszó, egészen kivételes Danny Lloyddal, meg a halott kislányokkal és a liftből kiömlő sokhektónyi vérrel. A zeneszerző pedig az átoperált Walter/Wendy Carlos az áthangszerelt Dies Irae-vel és elektronizált Bartókkal. 

A felvilágosult Kubrick gyakorlatilag kilúgozott King történetéből minden természetfölöttit, indiántemetősdit. Az ő olvasatában az írói ambíciókat dédelgető ex-alkoholista Jack Torrance  (Jack Nicholson) képtelen beismerni alkotói impotenciáját, inkább projektál, családtagjaira hárít és őrültségekbe menekül. A démonok bennünk vannak, ehhez semmi köze a szellemeknek. Kubrick értelmezésében, leképezésében a „ragyogás”-vonulat is erősen leértékelődik a filmben, bár egészen rémisztő a szájában lakó kisfiúval beszélgető kötött pulcsis Danny (Danny Lloyd), vagy amikor szintén ő a hosszú-hosszú, kanyargó szállodafolyosókon kerekezik a hajtányos autókájával, míg lopakodva követi a steadicam, amit a Ragyogás forgatásán alkalmaztak először: Kubrick gyakorlatilag ehhez az új technikához, ennek paradigmatikus alkalmazásához keresett megfelelő terepet, sztorit: így jutott el a szállodában játszódó horrorregényig, ami arannyá vált Kubrick rezzenéstelen kezében. Elképesztő vizuális erővel bíró film. Kubrick a legnagyobb.

A Ragyogás esszenciális suspense - most tessék menekülni -, ahol másfél óra is eltelik, amíg csak munka van, semmi móka és Jack unatkozik, a fejsze felfüggesztve lóg a levegőben, míg Jack Torrance a labdázásban teljesen begolyózik, és leakasztja, hogy lemészárolja családját.

Kezd elege lenni a Die Hard közbeni tamponreklámokból

Sokan kifogásolták, hogy a megőrülés nem hiteles, mert Jack Nicholson arcára már alapjáraton rá van rajzolva az eszelősség. Utóbbi felvetés igaz, bár ezt Hollywood császára nem akárhogy fokozta, ahogy önpofozással a forgatáson felpörgette magát fújtató állattá. A fináléban a sövénylabirintusos kergetőzés a filmművészet egyik felülmúlhatatlan csúcsa a maga nemében, úgy technikailag, mind feszültségileg, ahogy a havas sövénylabirintusban a hirtelen irányváltásokkal menekülő fiát követi a minótauruszként fújtató apa, és mindannyiukat szorosan a kamera. A záró kép, a fénykép, pedig utalás, hogy a gonosz mindig is ott volt, ott van, köztünk.

Ez pedig az egyik all-time kedvenc számom, a Pink Floydtól a Careful with that Axe, Eugene a Ragyogás befejezésével. Gyilkos mix.

„Ha megölsz, se látok nyomot, ismeretlen már e táj. / Alighanem ördög vezet, összevissza, körbe jár" - írta Puskin, miután megnézte a Ragyogást.

Középen: Az ördögűző (1973)

Az ördögűző a katolikus horror, a megrendült hit és kétségbeesés filmje, amelyet ahányszor újranézek, jellemzően ősszel, mikor hullnak a falevelek - tehát halloween ideális időpont, napokra hatása alá kerülök. William Peter Blatty bestselleréből a fiatal, de már Oscar-díjas William Friedkin forgatta korszakos effektekkel, a maszkmester világbajnok munkájával. Elemi erejű film, amely alaprétegen szólít meg, köszönhetően annak, hogy a borzalom szűk családi körön belülre helyezése mindig a legnyomasztóbb szcenárió, gondoljunk csak a gyilkos apára a Ragyogásban, pláne, hogy a gonosz itt totálisan irracionálisan, váratlanul jelentkezik, indok nélkül, mintha Arany János Családi körébe betoppanna egy baltás és széthentelne mindenkit. Csak Az ördögűzőben maga az Ördög költözik be a családba, aki azért mégse egy frusztrált benzinkutas.

Regan előtte

Egy apahiányos, bűbájos kislányt, Regant (Linda Blair) teljesen esetlegesen megszáll az Ördög késő ősszel, de nem az a jól ismert racionális Sátán-karakter, a madáchi Lucifer vagy a goethei Mephisto, mert ők keresztkérdésekkel operálnak, hanem ez egy bázisszinten ható, vicsorító, mindent felzabáló, kéjjel habzsoló, szarszörny Belzebub. Egy ős napkeleti, folyóközi démon, mint az ásatáson talált szoborfej, amit a baljós prológusban látunk, amitől megvadulnak, egymásnak esnek a kutyák. Az ősnapkeletiségre visszautalás a filmben, mikor a már megszállt, de még nem okádó Regan asszír szárnyas oroszlánokat rajzol.

„Az a célja, hogy elvegye a reményünket, hogy úgy lássuk magunkat, mint mocskos állatot.” Ennek megfelelően a megszállt kislány előbb maga alá pisil, majd káromkodik, végül zöldet hány, és a feszülettel véresre baszatja magát, fröcsköl a vér, egész a kisebesedett arcáig, amitől mindig rosszul vagyok.

Regan utána - nem tejporallergia

Igen, ez Az ördögűző méltán ismert testhorror része, úgy az aranymetszéstől. Inkább undorító, de ami igazán nyomasztó, az az, amíg ideáig eljutunk, ami meg kompakt lélekhorror. Ahogy a falevelek hullnak, fölcsendül a Tubular Bells, megjelennek a baljós jelek - az ágyremegés, a zajok a padláson, a sötétben pillanatokra fel-felvillanó démonpofa - majd jelentkeznek az első tünetek és a kislány állapota egyre csak súlyosbodik.

Az édesanya (Ellen Burstyn) végigjárja az orvosokat, de mindegyik tehetetlen: fogalmuk sincs, mi baja a bepisilő, zavarodott kislánynak. Hiperaktivitás? Skizofrénia? Agyömleny? Ezért újabb és újabb vizsgálatokat kezdeményeznek, és ahogy tolják be a riadt Regant a zúgó gépbe cétére, agyröntgenre, de semmi eredmény, csak a teljes tehetetlenség, az értetlen tekintetek, ahogy csődöt mond a tudomány, mondom, az az igazán nyomasztó.

Nem mintha az egyház sokkal jobb formában lenne az anyját elvesztő, hitében megrendült, önvádló Damien Karras atyával (Jason Miller) és a szívbeteg Merrin atyával (Max von Sydow - aki Bergmannak A hetedik pecsétjében a Halállal már sakkozott). Az egyház válságát a szimbólumok szintjén kommunikálja, hogy az ördögűzés az emeletre van helyezve, utalásként, hogy komoly bajok vannak az égben is.

"Tudd meg már, mi a gond." (József Attila)

Azt az egykori társadalmi elégedetlenséget, amelybe Az ördögűző társadalomtörténetileg beágyazódik, egy rövid „film a filmben” mellékszál exponálja (Vietnam-ellenesség, tiltakozás az iskolabezárások ellen, utalás gyilkosságokra) és a visszatérő gyereksírás és szocioképek (pl. metrócsöves), ez volt az alapja a hippikorszakot és hatvannyolcat követő megrendült hitnek és kétségbeesésnek, amelynek Az ördögűző az egyik legjobb popkulturális lenyomata. Nem mondhatni, hogy a film befejezése sokkal optimistább lenne. „Vala pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen, és kérék őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedé nékik. És minekutána kimentek az ördögök az emberből, bemenének a disznókba, és a disznónyáj a meredékről a tóba rohana, és megfullada.” (Lukács, 8,32-33) Hiszen a Sátán bármikor visszatérhet, mostantól mindig ott a félelem. És persze a kérdés is ott van, hogy valóban az Ördög szállta-e meg? Vagy csak Regan annyira hitt a megszállottságában, hogy az fizikai jeleket öltött, pszichoszomatikusan? Az öngyötrő Karras atya pedig csak hallucinálta az édesanyja hangját?

Kérdések sora. Mindenesetre a filmnél is jobban sokkolt, mikor megtudtam, hogy Mike Oldfield húszévesen szerezte a zenéjét.

Tessék rémüldözni. És Facebookon követni a Csunderlik Filmlexikont.