Ma este annyi szenvedés közt, oly sok viszály után, végre mintha csak hájjal kenegetne a Viasat. Leadják ugyanis az Amerikai nindzsa – saga első részét, a nagybetűs Nindzsás Filmet, mely az egyetemes emberi kultúrának kanonizált alfája és omegája, de annyira, hogyha hamarabb születik meg, akkor ezt írják aranylemezre és küldik föl a Voyager szondákkal a világűrbe, nem pedig Beethovent, a Beatlest vagy az Újszövetséget.
Eme ismertető megírására talán jómagam vagyok az egyik legautentikusabb személy, lévén már akkor nindzsa akartam lenni, mikor a többi dorogi óvodás legfeljebb csak bányász, vöröskatona, Fekete Laci vagy Nyers Rezső. Hiába, kultúros volt a nagyapám.
Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az Amerikai nindzsa nyolcvanas évek végének emblematikus opusza, legalábbis Magyarországon mindenképp - forog a sírjában Szekfű Gyula. Németh Miklós kormánya akkor nyittatta meg a nyugati határt, az egyszeri magyarok pedig menten felkerekedtek, ha nem is Sankt Gallen, de Bécs felé, hogy aztán az igazán üdvözültek visszatérhessenek egy hűtővel, de inkább egy Akai képmagnóval, hadd legyen min házilag pörgetni a tarkóvédős NSZK pornókat, valamint a diszkont mennyiségben másolt hangalámondásos amerikai akciófilmeket, mint éppen a Magányos Farkast vagy a fentnevezett 1985-ös Amerikai nindzsát.
Olvassa el a Csunderlik Filmlexikonban Chuck Norrisról: A Magányos Farkas - Hommage á Chuck Norris
Nem véletlen az összekapcsolás. Eredetileg Chuck Norris játszotta volna az Amerikai nindzsa címszerepét, de azt végül a gumiarcú Michael Dudikoff kapta meg, ki ezzel azonban oly magasra tette a lécet, hogy Szergej Bubka is gerincét törné, ha át akarná ugrani, ahogy Dudikoff se tudta később megismételni ezt a sikert, belerokkant és rászokott az alkoholra. Sic transit gloria mundi.
És most következzen is a kedvcsináló, bár már a cím önmagában is oly ínycsiklandozó, akár egy kövér ponty Orly-módra, vagy mintha Pamela Anderson pucsítana előttünk meztelenül, lucskosan. (Női olvasóimnak a bőrtangás Demjén Ferenc.)
In medias res.
Fülöp-szigetek, amerikai katonai támaszpont Reagan elnöksége alatt. A Michael Dudikoff alakította Joe Armstrongot (vigyázat, beszélő név!) csak a minap helyezték oda. Mindenki csak új emberként emlegeti. 16 évesen találtak rá egy szigeten amnéziásan, megjárt több nevelőintézetet, végül egy gyilkossági kísérlet után csak két választása maradt: vagy a börtön, vagy a sereg. Csak hogy tudjuk, miféléket engedtünk ide Taszárra! Joe funkcionális analfabéta, végtelenül antiszociális, csak azért játszik pillangókéssel, mert akkor még nem volt aknakereső, de ezt hadd ne részletezzem. Annyira klisé figura, mint Szent István a tízezresen.
Indul egy fegyverszállító konvoj, ahol egy autóban ott ül a támaszpontot irányító ezredesnek a lánya is, aki egy szellemi fogyatékos hisztérikaként van ábrázolva, de azért csinos nő, azt meg kell hagyni.
Ám a konvojt egy útlezárásnál helyi rézbőrű kubikusok támadják meg, kiknek a szállítmányra fáj a foguk. A szinkronban úgy artikulálnak, hogy sokadszori visszanézésre is mindig azt várom, melyik statiszta büfögi ki először, hogy a Pillangó utca következik. A konvojt vezető, keménységében Gergényi Péterre emlékeztető rendőrfőnök már épp megadná magát, ám ekkor a rettenthetetlen Joe a közlegények élére áll, és kis híján már levernék az utcaseprő kinézetű útonállókat, mikor jönnek a rút, gonosz nindzsák. Vezetőjüknek első ránézésre olyan anyajegye van, mint a Cindy Crawfordnak, de közelebbről kitűnik, hogy az csak egy tetovált csillag a szája fölött. Igen, most tessék megkapaszkodni: ő Fekete Csillag, aki két üveg bor után, ferde szemmel nézve enyhén hasonlít Charles Bronsonra.
Fekete Csillag meg egy helyi földesúr, a Fülöp-szigeteki Simicska, Ortega úrnak az embere, ki mindig fehér öltönyben mászkál, rózsaszín nyakkendővel. Birtokán pedig egy egész olimpiai falu van egy komplett kiképzőtáborral, ahol fekete, sárga, vörös és keki színű nindzsák gyakorlatoznak, mint valami Magyar Gárda, supradictus Fekete Csillag, az első profi nindzsa vezetésével, és ők alkotják azt a magánhadsereget, melynek egyetlen feladata, hogy amerikai szállítmányokat raboljon, miket Ortega úr eladhat, hogy aztán az abból vett pénzből bekokszolva hancúrozhasson a hurikkal és Isaurával az idők végezetéig. Gonosz ember ő.
Ortega és az epöli Charles Bronson-hasonmásverseny második helyezettje, Fekete Csillag
Joe azonban megmenti az ezredes lányát, összejönnek, ám fokozatosan rájön, hogy nemcsak a rendőrfőnök, de maga az apósjelölt ezredes is Ortega puszipajtása. Széllel szemben pisálva harcot indít ellenük, és a kezdeti súrlódások után segítőtársa is akad Curtis Jackson (Steve James) személyében, aki biztos dobogós lenne a Karl Vedörsz-utánzatok dél-karolinai versenyén. Legendás kettőjük első és utolsó verekedése, mikor Dudikoff egy vödörrel a fején leveri egy slaggal. Mintha fejbe vágtak volna egy Réz Andrással, ha arra gondolok. Nincsenek rá szavak. Alighanem a filmtörténelem egyik leghíresebb jelenete az Andalúziai kutya legendás vágása és a Volt egyszer egy vadnyugat akasztása mellett.
Ez az
Nem akarok lelőni minden poént, nem is lehet, lesz például aljas csapda az anyagellátóban, de különösen ajánlom figyelmetekbe azt a lassított jelenetet, ahol tisztán látható, ahogy a motorral ugrató Dudikoff-dublőr frontálisan megfejeli a kormányt, vagy hogy Joe Armstrong egykori mestere, a Zseniális Teknősre emlékeztető kopasz kertész nem más, mint Kamaszuka a Kincs ami nincsből. No és persze két percenként a karatés filmekből elmaradhatatlan ’piuí’ zenei aláfestő effekt. Fáy Miklós kedvéért jegyzem meg ezt.
De minek is jártatom a szám. Vegyétek és egyétek. Igen, ő itt Fekete Csillag, aztán a többiek:
Kötelező.
És most jövök rá, mennyire tévedtem, mikor fentebb Pamela Andersont citáltam. Nem. Inkább Szikszai Etus, csak az való annyira ínyenceknek, mint az Amerikai nindzsa első része.
Kövesse Facebookon a Csunderlik Filmlexikont, a filmkritikák VICO-filmjeit!