Egyik kedvenc hasonlatom, hogy leragad a melleknél, mint a Bosszúvágy operatőre a megerőszakolós jeleneteknél. A Bosszúvágyról azt írja a hagyományos filmlexikon: „A filmmel szembeni legfőbb kritika az volt, hogy támogatja az önbíráskodást és a bűnözők korlátlan büntetését.” Én azt hittem, épp ez az erénye.
A Bosszúvágy-szériát (1974-1994) minden évben egyszer újranézem, amikor republikánus filmnapokat tartok. A Bosszúvágy a Pax Americana-vonal és az önbíráskodó citoyen-vonulat klasszikusa, amely elválaszthatatlan a New York-i bűnözési hullám 1970-es évekbeli tetőzésétől, amelyet itthon egyes városszociológiai munkákból, de még inkább a Kojakből ismerhetünk.
A Bosszúvágy hőse, a Charles Bronson alakította Paul Kersey karaktere a bosszúfilmek Mózese, és ha még hozzátesszük, hogy magyar hangja Koncz Gábor, akkor azt lehet mondani, ennél erősebb régi iskolás tekintélyelvű felállást nehéz elképzelni. Paul Kersey konformista építészmérnökként indul, és mindig megpróbál visszailleszkedni, amíg meg nem erőszakolják/ölik a részenként éppen aktuális lányát/élettársát/feleségét a punkok/négerek/kábítószeresek. Szóval a Bosszúvágy-szériában mindenképp felfedezhetünk valami pedagógiai célzatú didaktikus ciklikusságot, de az önismétlésem túl nem lehet nem észrevenni egyfajta fejlődést: a bosszúvágyó kispolgár, Paul Kersey idővel újabb és újabb featureöket vesz fel: a Bosszúvágy III. - A terror utcájában Kersey már akkora önbíráskodó, hogy a golyókat is maga önti, otthon. Bizonyos tekintetben akkor jut a csúcsra, amikor rakétavetővel robbantja ki az ablakon a motoros banda egzaltált vezetőjét.
Pedig Paul Kersey csak békét akar
Meggyőződésem, hogy csak azért öt epizód készült, mert miután Paul Kersey minden részben leszámol egy-egy csoporttal (rockerek-feketék-punkok-metálosok-kábítószeresek etc.), végül csak a minden gyanú felett álló republikánus WASP-ok maradtak, de az is lehet, hogy Charles Bronson elhatalmasodó Alzheimer-kórja szabott gátat az újabb és újabb nyugdíjas tobzódásnak. De addigra már régen önmaga paródiája lett a magát mélyen komolyan vevő széria.
Még az utolsó paródián inneni epizód a Bosszúvágy II., amelyben nyelvöltögető huligánok erőszakolják és ölik meg pajszerrel a mexikói házvezetőasszonyt és Paul Kersey-nek az egy előző erőszaktevéstől már/még némasokkos, őzikeszemű lányát, rózsaszín cicikkel. Azzal nem vádolható a film, hogy túlságosan ki lennének dolgozva a a rúgóskéses huligán-karakterek: ennyire elrajzolt figurák nagyjából csak Rocksteady és Bebop a Tini nindzsa teknőcökből. De felesleges lett volna bármennyire is cizellálni: Paul Kersey/Charles Bronson rövid úton úgyis kilövi őket.
A huligán Laurence Fishburne sem számíthat kíméletre
Egyébként a legnagyobb meglepetés, hogy a Bosszúvágy II. zenéjét Jimmy Page szerezte.
A Led Zeppelin végével elég mély űrbe és egzisztenciális válságba kerülhetett a gitár Paganinije, és kellhetett a pénz heroinra, hogy bosszúvágyakra igent mondott. Bár Balázsy István cimborám szerint „szörnyű ez a prüntyögés, a gyerekkori kvarcjátékom ehhez képest Beethoven”. De nekem épp ez a kedvencem benne, hallgattam vagy húsz órán át, míg éjjel ráncolt homlokkal néztem ki az ablakon, félre-félrehúzva a függönyt.
Bosszúvágy (Death Wish)
Színes, magyarul beszélő amerikai akciófilm, 96 perc, 1974
Rendező: Michael Winner
Főszerepben: Charles Bronson
