Csak azt feledte volna, azt a mozdonyvezetőt.
Aki már mindkét veséjét eladta, és most télen egy tehervagon tövében, meztelenül, sebes kézzel csócsált egy fagyott marharépát, és amit kidobott mákszemnyi gyomra, menten nyalta is vissza, akár egy kóborkutya. Meg a kizsákmányolt vasutasszülőket, akiknek budai hóemberekből kell kilopni a kerek brikettet, hogy karácsonykor legyen mivel gurigázni kisgyerekeiknek a kartonfenyő alatt, mert sosem láthatnak üveggolyót. És a kilátástalan sorsú, sínek mellett szipuzó, herpeszes vasutaskamaszokat az arcukra fagyott reklámszatyorral. Égő hordóknál testüket áruló vasutasasszonyokat, mi több, koravén kislányokat. Minden vasutast, aki a csatornában él, csak éjjel jön föl a szemétben turkálni, és ha elrepül fölötte egy denevér, azt hiszi róla, hogy egy angyal. Mert annyira sötét az életük. Kilátástalan, bennrekedő néma sikoly, mint ami egy nyugatira tör rá a magyar vonatokon. Csöndes rothadás. Húgyszag. Nyomor.
Hányszor, de hányszor forgolódott, esett le az ágyról és ébredt föl zihálva éjszaka G. úr, mikor nem hagyták békén a szörnyű képek e kirabolt dolgozókról, akik csak óránként egyszer végigsétálnak, rásóznak egyet a kerekekre, egyébként a büfében sakkoznak vagy elidegenedve lapozgatják a Nemzeti Sportot. Az életutáló kalauzokról, kik csak akkor nem bunkók veled, ha legalább ötven forinttal megvesztegeted őket, és a nyaranként pályaudvaroknál növő kétméteres parlagfűről, amitől mindenki könnyezik, sír, akár attól, hogy a MÁV nem fizeti ki rendesen alkalmazottait. Pedig megérdemlik. És csak egyre, egyre erősebben világított hálószobájában a foszforeszkáló Trockij-szobrocska a Szűz Mária-poszter alatt. Már-már szikrázott.
Mégis a szabad szakszervezet vezetőjeként lassan másfél évtizede nem sok mindent csinált a havi sokszázezerért. Kártyázott, néha kereszteket faragott, de mikor egy éve a sorompónál állt luxusautójával, a hulladékbódéból kimászott két síró csecsszopóval és laposüveggel kezében a Rőtszakálló Bakter. Integetett G. úrnak, mellé cincogtak az éhes egerek, szüntelenül, míg el nem araszolt a gyorsvonat. És ha a napfény megcsillant a baktár szája szélére tapadt, könnyek áztatatta dögparizeren, az úgy szúrt szívébe G. úrnak, akár a Demjén Ferenc-szám. Érezte, csak ő maga maradt egyetlen reménye a nagybetűs Nyomorultaknak. Mikor percek után felnyílt a sorompó, G. úr már tudta, mivégre született le erre a sárgolyóra. Kiharcolni, hogy a kiszipolyozott vasutasok megkapják jogos jussukat. A MÁV Cargo privatizációs bevételéből 250 ezer forintot minden egyenlő dolgozónak. Kezdetnek. Akár. Mert azért van, aki egyenlőbb. „Isten, tégy engem Istenné!” – robbant szét a szakszervezeti vezető kigombolt ingnyakát mióta feszítő óriási gombóc. Most megmutatja.
Fölszállt hát az első hordóra, és szónokolni kezdett. Hiába jöttek elé szakállas bölcsek, tudós emberek, akik lila ködfelhőikből magyaráztak arról, ha a MÁV-nak most ki kéne utalnia alkalmazottainak privatizációs bevételeit, akkor talán a tartozásaival is így kéne eljárnia, amivel pedig minden vasutas milliós mínuszba kerülne, aztán élete végéig törleszthetné. De G. úr nem sokáig tűrte a sok aggályoskodó törpe-Kajafást, és úgy söpörte félre a tényeket, ahogy Jézus urunk a templomban kereskedőket, zsinagógás bérletárusokat.
„Hitszegő szadduceusok! Az az állam, amelyik a tartozásokat is kiutalná a bevételek mellé, az egy rossz állam! Olyan, mint az ótestamentumi zsidók istene, aki kígyókat küld a népére. Hát milyen isten az? Én a szeretet Istenében hiszek! A szolidaritásban! Akár a fél országgal kibaszhatunk, amíg nem fizettek!” – kiáltotta nekik, meg az egész világnak, és ez nagyon tetszett a meggyalázottaknak, végig a legdolgosabbtól egészen a szarból fejüket csak most felemelőkig. Hát telt az idő, és egyre többen tettek tanúbizonyságot Balatonakarattyától Szamariáig, hogy hisznek benne.
Először csak tizenketten gyűltek köré, végül több százan, aztán több ezren. Az idősebbek megsárgult lapokat bogaráztak, a fiatalabbak megelégedtek azzal, ha ez az istenember rengeteg pénzt ígér nekik, tényleg csak ő lehet a régóta jövendölt messiása a vasutasoknak.
Mikor már sokan voltak hívei, G. úr összehívta az összes televíziót, aztán a hordón billegve kitépte dobogó szívét, megmutatta az embereknek, hadd lássák, mellkasában nem egy csikkel teli kihűlt hamutál bűzölög, majd percekig tartott, míg a színhúst visszagyömöszölte. Hatalmas szíve volt. Aztán meghirdette a munkabeszüntetést. Tudta, hogy ezért utálni fogják mindannyiukat, ezért így fordult megszenvedett embereihez:
„Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ.” – olvasta föl szaggatottan a kabátzsebből előhúzott elmosódott cetliből, ami már régen szétázott a korábban rákbetegeknek csodagyógyszerként árult sokampullányi petróleum maradékától. És ezzel a bölcselkedéssel úgy szállt be hallgatói szívébe, ahogy a sajtótájékoztató végén német luxusautójába. Oldalazva, hízó testét vajjal kenegetve.
Ekkor kezdődött meg a nagy vasutassztrájk, addig, míg nem hoz békét a szociálista újraelosztás.
A nevetséges követeléseket az államkincstárnak esze ágában se volt teljesíteni. De mikor már mióta bénult az ország, a férgelődő farizeusok, alapítványok, önálló életre kelt milliós hatástanulmányok azt javasolták az ország sasorrú Helytartójának, próbálja meg tán G. urat megvesztegetni, mert ha jóllakott, biztos leállítja a sztrájkot.
Háromszor is megkísértették. Előbb tíz-, majd húsz-, végül ötvenmillió forinttal. De a forradalmárról mindannyiszor úgy pergett le a csábítás, ahogy a sztrájk gördült már hónapok óta tova. G. úr nem alkudott. „Távozz Sátán!” – bömbölte, mert izzadt testén érezte még titkárnője lucskos óhaját: csináld már, csináld még! És mert bízott benne, hogy negyedszerre is visszatérnek a démonok, aztán ötödszörre, hatodszorra, ki tudja mennyiszer, mindig többet ígérve. Meg a szegény dolgozók, ugye. Akik már mindkét veséjüket eladták. De a kormány csak háromszor kísértett. Többször nem.
Estéből reggel lett, reggelből este. Immáron százharminchárom napja tartott a vasutassztrájk, mikor a sasorrú Helytartóhoz kegyetlen moszkvai tanácsadók érkeztek, plafont karcoló süvegben, földet súroló kaftánban, és szakállukat húzogatva azt javasolták, nincs más, a hadseregnek kell levernie az ellenállást.
„De hiszen ez putyinizmus!” – válaszolta az aggályoskodó sasorrú Helytartó, mire a titokzatos és kiismerhetetlen moszkvai emberek előhúztak egy hosszú selyemzsinórt, amivel előbb háromszor megcsapták a Helytartót, majd nyaka köré tekerték, megszorították tarkóját, nyomkodták ádámcsutkáját, és csak húzták, húzták a zsineget, mindezt a Császár parancsára, kinek már elege lett, hogy hónapok óta elmarad a vasúti bauxitszállítás. „Megteszem!” – roppant össze a Helytartó, míg a szorító hurkot két kézzel feszegette.
„Erre vártam!” – horkant fel végre a dolgozószoba sötét sarkában eddig levágott füleket némán nyakláncba fűző szúrós szemű Titokminiszter, majd folytatta: „Ez a G. olyan, akár a borotvapengén kúszó csiga. A saját rettentő nyálán csúszik előre, ezért nem tudta eddig megvágni magát. De csak eddig. Én elintézem.” – vigyorgott és kését megvillantotta a sápadt holdfényben. A Helytartó még este parancsot adott a sztrájkolók eltiprására, aztán pedig egy kövér cigarettát tekert Anthony Giddens könyveiből, hogy megnyugtassa pattogó idegeit.
Már rég készen állt a törvénytelen adatbázis, ami alapján aznap éjjel hajnali három és hat között egyszerre csaptak le a sztrájkoló MÁV-dolgozókra, amint a rádió időjárásjelentésében elhangzott a jelmondat, hogy felhőtlen az ég. G. urat a szeretője mellől szedték ki az ágyból, és már vitték is a Bécsi útra, ahol másnap hatezer hívével együtt eljárás nélkül keresztre feszítették.
A nép örvendett. A kollégisták rohadt májjal dobálták meg, ahányszor csak a begőzölt Kultuszminiszter rámutatott a kereszten csüngő agyongyalázott G. úrra, hogy „Tessék, ő az a faf!” És még be se alvadhatott, minden gyalázásra felszakadt az egykorvolt szakszervezeti elnök mind az öt sebe, teste súlyától majdnem összeröppent tüdeje, mikor „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem! – szakadt ki már-már utolsókat rúgó vértől fúló mindenéből.
De ekkor egy holló szállt bal vállára, károgott kettőt, majd menten átváltozott a rettegett Titokminiszterré, és a kereszten lábát lóbálva így szólt a megfeszített G.-hez:
„Bolond! Csak nem képzeled, hogy így elbánnánk veled? Fehérek közt mi vagyunk az európaiak. Kitartó voltál. Harcos. Később még szükségünk lehet rád. Leszállítunk a keresztről és adunk kétszázötvenmillió forintot. Ez az ötszöröse annak, aminél többet nem ígérhetnénk, hogy leállítsd a sztrájkot. Aminek már úgyis vége. Eltiportuk. Hatezer híved itt fog megrohadni a kereszten, végig a Bécsi út mentén, de te megmenekülhetsz, ha elfogadod ajánlatunk. Ne félj, kiváló a tanúvédelmi programunk. Nem követjük el többször azt a hibát, mint az Aranykéz utcai robbantás előtt, mert most már az arcot és a hangot is eltorzítjuk, ha műsorozásról van szó. Köztudott, hogy Magyarországon mindig mindent elbasznak. De te most végre győztes lehetsz! Kétszázötvenmillió forint és a védelem, érted? Azt hiszik majd, hogy meghaltál. Közben a legjobb életed lehet. Ezt nem tagadhatja meg tőled az Isten. Hisz a kiválasztottja vagy! Ábrahámtól se várta el végül, hogy feláldozza Izsákot. Csak hagyd itt ezt a szerencsétlen hatezret a kétszázötvenmillióért.”
G. úr könnytől fátyolos szemmel felnézett a Titokminiszterre, bevert szája mosolyra görbült, mert talán mindig is ezt akarta. Hagyni a picsába a szakszervezetet. Az éhező, fagyott marharépán rágódó MÁV-osok tán nem jobban érdekelték, mint a természetcsatornán merev kerek szemmel kéregető, csontsovány, püffedt hasú négerek.
Csak egyetlen gondolattal kellett belecsapnia a Titokminiszter tenyerébe, és máris leszállhatott a keresztről. G. úr repült, repült, egész egy kertes villáig, ahol már várta asszonya, az, akit megcsalt, vagy az, akivel megcsalta, már magam se tudom, tán ő se. Gazdagon nemzett tíz gyermeket, aztán évtizedek múltán őszi szőlőlugasok alatt üldögélhetett az udvaron, és fehér szakállát pödörgetve, kempingszéken fröccsözve gyönyörködhetett tízszer tíz unokájában. Boldogan élt, hetvenfelé közeledve, mikor eltunyult testét megtámadta egy ismeretlen betegség. Hasát, mellét, lábát, kezét, de még nyelvét és szemét is ellepték a szarkomák, hónalja és nyaka kifakadó nyirokcsomói pedig úgy folyatták a fekete mérget, ahogy egykor gazdájuk szájából folyt, mikor még régen-régen szakszervezeti vezetőként beszélt a MÁV dolgozókat kizsákmányoló gonosz urak ellen.
Mikor haldokolni kezdett, már hetek óta folyt a nagy lázadás, amiről G. úr tudomást se akart venni, inkább kikapcsolta tévéjét és rádióját. A maradék földalatti vasutas-sejtek lángba borították az összes vasútállomást, hogy kifizettessék az évtizedek óta kijáró MÁV Cargo jutalékot, de a néhai sasorrú Helytartó angolkóros, csontritkulásos, és a rossznyelvek szerint homoszexuális fia kegyetlen megtorlást rendelt el, mindenhol kalauzok levágott fejei hevertek Ekkor csöngetett be a veszett G. úrhoz a Rőtszakálló Bakter, emlékszünk rá, ugye, akit már szinte felismerhetetlenné tettek az elmúlt évek, de hiába minden álnév és tanúvédelem, követ a múltad, mint az árnyék, és most az egykori vasutas messiást utolérte korábbi híve-apostola.
G. rozzant asszonya nyitott kaput, de a Rőtszakállú Bakter menten félrelökte, és ahogy érszűkületes lábaival tehette, végigzakatolt a villán, míg meg nem találta az ágyában fekvő, legyek beköpte G. urat. Akkor szakállánnál fogva lerángatta az infúzióról, és vonszolta, vonszolta egész az égő Keleti Pályaudvarig.
Ott eldobta magától, majd ráhajolt a földön fekvő beteg aggastyánra és a fülébe köpött-hörgött: „Látod, te gyáva? Itt ég el most minden! Áruló! Szökevény! Hitszegő! Hatezer sztrájkoló vasutas híved halt mártírhalált, de te a kétszázötvenmillió forintért és békés öregkorért elárultad őket! Gyűlöllek, pedig már akkor szerettelek, mikor szinte egy senki voltál. Hát mivé lett az Ügy?” – és itt háromszor is belérúgott.
A gyönge G. úr vonszolni kezdte fertőzött testét, hogy elmeneküljön, de nem tudott, mert úgy szegezte a sárhoz lelkiismerete, ahogy sok-sok évvel ezelőtt a Titokminiszter centuriói a keresztre. Hiába próbált fejére hamut szórva csúszni-mászni a Nefelejcs utca felé, nem tudott. Utolsó erejével még feltápászkodott, a mellette elfutni próbáló cigánygyerek kezéből kitépett egy zűrzavarban leszakított színesfém vasúti kábelt, és azzal kezdte verni magát, ahol csak érte, és közben így rimánkodott:
„Atyám! Bocsásd meg nekem bűnömet, hogy eldobtam híveim! Bárcsak megint ott lehetnék a kereszten, hogy szenvedjek a kitaszított vasutasokért, és úgy vonuljak be a történelemkönyvekbe, mint egy szentéletű, igaz ember! Nem akarom, hogy életem hátralévő perceiben mindig belém rúgjanak, mert mindent elárultam, kivéve a pénzt, amit mindig is szerettem. Istenem! Tégy engem vizek és földek felett lebegő istenné, miképp először fohászkodtam hozzád a rőtszakállú bakter sorompójánál!”
És ahogy kimondta, menten pörögni kezdett vissza az időkerék, sebesebben, mint a leggyorsabb francia szupervonat. Előbb elhagyta a hangokat, majd összemosódtak a fénynyalábok, és folytak ki mind-mind a szemgödörből, végül szétrobbant a hollóban kísértő Titokminiszter. Aztán megint tiszta lett minden.
Arra eszmélt Gaskó István, hogy valaki egy hosszú nádpálcán ecetes szivacsot nyom arcába, ettől egy pillanatra felszívta magát a kereszten, erőre kapott, és míg a Kultuszminiszter hörögte, hogy ő egy faf, és mindennel dobálták, rádöbbent, hogy az egész előbbi elcsábulás csak egy rossz, utolsó lidérces álom volt, és megint itt van az Ügyért megfeszítve. Ekkor megszakadt az ég, és ő utolsó erejéből fölemelte fejét és elordította magát: „Bevégeztetett!”. Aztán összeomlott.
Nadrágján csak egy hosszan elnyúló tejszínes folt jelezte, le egészen a zoknijáig, hogy utoljára a kétszázötvenmillió forinttal álmodott.