"Fülembe forró ólmot öntsetek, / Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait, / Tiporjatok reám durván, gazul."
Már több mint egy éve szinte minden péntek este gigabuli van az m1-en. Ötven percben csinálnak fesztivált a magyar sztárok. Csak a legnagyobbak. Ennél már csak az lenne nagyobb közszolgálat, ha közben még Krizsó Szilvia is masszírozná megfáradt mindenségem, míg Somogyi Dia csak kussolva cserélgetné illóolajos lábvizem. Igen. Csináljuk a Fesztivált.
Ez már a harmadik szezon, ami két okból is paradigmaváltás az előző kettőhöz képest. Harsányi Levente kanonizált jópofiemberke műsorvezetőtársa már nem Korda György, hanem az a Dévényi Tibor, ki az elmúlt évtizedekben azért örökös zászlóshajója a Magyar Televíziónak: hiába küldött rá gyilkos torpedókat megannyi nihilista kritikus, csak nem süllyedt el. Talán mert a szar mindig úszik a vízen. Vele szemben Berzsenyi már egyetlen bírálattól összeroppant és élete végéig csak kapált, Ady pedig inkább meghatványozta a szeszadagját. És igen. Szabad-e Dévénynél betörni? Mert immáron nem magyar (azok egy év alatt elfogytak), hanem hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli nyugati slágereket adnak elő divatos magyar előadók a botegyszerű műsorban, mikre aztán sms-ben szavazhat a fürgeujjú nép ("Add az aranyod, aranyod."), hogy a legkedvesebb dalait továbbjuttassa, aztán X adás elteltével csak egy marad, az Übersláger, és azt megkoszorúzzák (a magyaroknál ez a Holnap Hajnalig lett a Neotontól).
Kezdődik a show. Bejön a két műsorvezető, és mint törzsvendégek a talponállóban, rutinosan megtámaszkodnak a kétszemélyes vezérlőpultocskán, amiről már csak a szokásos kétszer két kisfröccs hiányzik intróként. Bár a jó hangulatról talán már a felvétel előtt gondoskodtak, hisz józan ember nem mond olyanokat, mint ők. Egy gyors beköszönő után Harsányi Levente pik-pak elmondja az első szóviccet, de olyan gyengét, amiért Kolumbiában kétszer is lelövik az embert, akár egy öngólért. Aztán felkonferálja az első számot, amiről persze a zenetörténetet szőrén megülő veterán lemezlovas Dévényinek naná, hogy van egy története, amit el is mond menten hátra nyilazva, hogy mikor ő anno Freddy Mercuryvel Londonban stb. Igen. Egykor milyen nagy ember volt ez a Dévényi Tibor! Jajj, csak hát a körülmények. De mikor a tizedik perc tájékán felfigyelek, hogy a vén harcosnak minden harmadik szava a 'csodálatos', nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez biztos részeg, és a történeteiből úgy kell gyököt vonni, mint a minden szabadtéri alapozáskor kötelezően mellém csapódó hajléktalanéból, aki előadja, hogy egykor a világ királya volt, csak az ex-felesége tönkretette. De minek gonoszkodok. Ezek a péntek esti produkciók valóban csodálatosak: ahogy magyar sztárok prezentálják az elmúlt évtizedek úgymond legsikeresebb előadóinak (ABBA, Alphaville, Bee Gees, Boney M, és így tovább Z-ig) dalait, minden műsorban tízet, miközben színes lámpák villódznak: akárki lássa, itt mekkora buli van. Latens-epilepsziásoknak ellenjavallott. Miről maradnak le, te jó ég.
Mert ezek tényleg a magyar sztárok. Aki számít, itt van. Bebe, akit így ránézésre minden fellépésre úgy kell kilapátolni a kokainból; Csipa, a kőkemény magyar rocker; az önmagáért beszélő Csonka Pici; akkor Lakat T. Károly nagy szerelme, minden vasárnapi Nap-Kelte ügyeletes fellépője: Szilvi a NOX-ból, kit most kopaszodó zsebtravoltája helyett pszeudo-latin táncosok kísérnek; Rúzsa Magdi futurisztikus ezüst-tunikában előadja a We Will Rock You-t, a Bonbonos Szolnoki Péter pedig lengyelpiacos locsoló cuccban a What a Wonderful World-öt, ami egykor biztos sokat jelentett az emberiségnek, de mára annyira elhasznált lett, mint a Kisherceg, amit leginkább már csak rokkant szamurájok idézgetnek az M SAT-os akciófilmekben, annyira agyoninflálták. És így tovább. Pély Barnáról nem mondok rosszat, mert a 2006-os Stooges koncert végén adott a koccintós borából, jó fej volt, és azt is hagyta, hogy a picsarészeg Dorina összecsókolgasson, mert valami plüssállatnak nézett.
Hát ez a nagy műsor. A fesztivál. Hümm. Ez? 2008-ban? Péntek esti csúcsműsoridőben?
Mondjuk ki: harminc évet késett. Ennek a műsornak akkor lett volna igazán piaca, mikor a Kádár-rendszerben a Levis helyett Trappert gyártottak, a Coca-Cola helyett pedig kátrányból kotyvasztott Bambinóval kárpótolták a Vasfüggöny sötétebb oldalán rekedt magyar fogyasztót. Mert oké, hogy valaki meghallgatja, Rúzsa Magdi hogy énekel Queen-t. De akkor is a Queen-re szavaz, nem az azt visszaadni úgysem tudó lyányra. Meg Szolnoki Péter és Louis Armstrong. Az olyan volt, mintha másodlagos frissességű disznósajtot tekernénk orvosi pálcikára, és azt kéne nyalogatnunk Magnumként.
Ezért ebbe nem kéne pénzt ölni. A magyar sztárok csak ballasztok. Sokkal költséghatékonyabb lenne, ha csak lejátszanák az eredeti klipeket, és arra kéne sms-eket küldeni, mint azokon a szavazós minimál-klipcsatornákon: mit is akarunk mi legközelebb látni-hallani. (Mondjuk a T.A.T.U.-t vagy a Cheeky Girls-t, ahogy a katolikus fiúiskolások követelték 2002-ben.) De nem Rúzsa Magdit nézni. Aki minek ide? Mert igen, ha rá szavazok, akkor elsősorban a Queen számot akarom még hallgatni. De nem őt. Adják le azt. De ha ennyire a régi szám a lényeg (mert szerintem az!), és nosztalgiázunk, akkor ismételjük inkább a Zenebutikot! Sokkal érdekesebb lenne és szinte semmi pénzbe kerülne. Dévényi azt is kommentálhatná, ha ennyire hozzánőtt a magyar tévéhez, mint orchidea az életadó fához, és nincs aki lemesse. Aki ezt a Csináljuk a Fesztivált bizton nézi, azt is megnézné. Nézőt nem vesztenének, csak nem kéne kifizetni Rúzsa Magdi köztudottan botrányos fellépti díját. Egyébként úgy tudom nézettségileg nem áll topon a műsor. Pedig abba még az is beleszámít, ha délután valaki meghal a fotelban, aztán bekapcsolva marad a tévé. Én is csak bő egy év után tévedtem újra ide, mert ez egy ilyen nap volt. De ebből egy jó ideig nem kérek többet.
Nem, nem. Köszönöm. Inkább elkapcsolok, ha péntek este a tévé elé kényszerülök. Úgyse számít a Magyar Televíziónak a nézettség, mert a kultúra nem mennyiség, hanem minőség kérdése.
Ők pedig értéket közvetítenek. Bocs.
