„Csáki Pityu bá’ négykézláb a zebrán.
Messziről egy zacskónak, vagy tán kutyának néznéd őt.
Ez még él, ez még mozog, de istenuccse’ halad.
Mit tetszik itt keresni? Tán csak nem egy lejtőt?”
(Quimby: Csáki Pityu bá balladája)
Március idusa mindig nagy ünnep az albérletünkben. Itt a tavasz, hát míg a tévéből valami Jókai recseg, az ablakokból lebontjuk a lószőrmatracokból késő ősszel összehegesztett szigetelést, kinyitjuk a táblákat, reteszelt ajtókat, és beengedjük a fényt, friss levegőt, madárcsicsergést. Kimegyünk az erkélyre, és a gyönyörtől majdnem leszédülünk a mélybe, akár az évente máshol felbukkanó, megbízhatóan hullarészeg Kossuth-szakállas gitáros. Aztán pedig a szellemnek/léleknek is megadjuk ami jár, mert évek óta mindig kinézünk a Hősök terei MIÉP gyűlésre. Nincs ennél jobb mentális-dentális skorbut ellen. Még akkor se hagytuk ki, mikor pár éve valaki beállított egy nagyon szűkös határidejű Szépség és a Szörnyeteg aberrált dvd-vel.
Most mégis egyedül mentem csak ki, mert balga cimboráimnak végül más dolga akadt. Nem tudják, mit cselekszenek. El fognak rohadni. Mások meg hívtak, hogy tudósítsak inkább a Magyar Önvédő Mozgalom rendezvényéről, de én hajthatatlan voltam. Egyfelől, mert itt lehet a legfrappánsabb (kódolt) zsidózó szövegeket hallani, másfelől meg kíváncsi voltam, hogy kik azok, kik megmaradtak a MIÉP egyre cikibb féllábú ólomkatonájánál, mikor van már gárdista G.I. Joe is. Én pedig amúgy is ilyen hűséges gyerek vagyok, mert még 1999-ben is néztem a Szomszédokat, és most, hogy Csurka Istvánt leginkább már le se szarják, akár VV Anikót, hát végképp a Hősökön volt a helyem. Bár tavaly kissé kinéztek, mert nem volt rajtam kokárda, és mellettem egy rovátkolt kölök már köpött is volna az édesanyjának, de jól megfenyegettem, hogy beledobok egy Dávid-csillagot.
A riporter: Csunderlik Péter
A kokárda most is lemaradt, de gondoltam, ha esetleg igazoltatnak, akkor eléneklek majd egy irredenta dalt a gimnáziumi énekórákon ronggyá hallgatott Trianon-kazettáról. De nem volt itt igazoltatás, szittyaárusból is csak egy volt, kinél méregdrágán lehetett vételezni Wass Albertet, Csurka Istvánt, bőrkarkötőt és rovásírás ábécét. Sokkal kevesebben voltak, mint tavaly. Csak MIÉP törzsszavazók lehettek, kik így ránézésre többnyire 55-80 év közötti magasan kvalifikált budai értelmiségiek. A férfiak ballonkabátban és kalapban, a nők pedig bundában és rókával a nyakukban. Külön öröm volt, hogy még én is a magasabbak közé tartoztam, hála az akut csontritkulásnak. A legfáradtabbak a magukkal hozott kempingszéken ücsörögtek, és a sok száz forintért vételezett minimál-kiadványokkal árnyékolva próbálták tompítani a szemükbe tűző retinagyilkos napsütést. Jóval kevesebb középkorú volt, húsz év körülit pedig igazán csak kettőt láttam magam körül: egy túlbuzgó, fel-alá masírozó cingár legényt, ki a magára aggatott seregnyi bolhapiacos kitüntetéssel is legfeljebb csak negyven kilót nyomhatott, és egy Kozsó-szerű napszemüveges formát, de ő biztos csak eltévedt, mert hamar el is tűnt. Hogy milyen kevés fiatal volt, arról mindent elmond, hogy némely nyugdíjas még rám is áhítattal pillantgatott: szóval valami nemzettartó friss erőnek néztek, potens legénynek, hogy van jövő, mikor én csak a Pálvölgyi Mazda feliratú piros melegítőmben unott fejjel cigarettáztam.
1. Hát igen. Minden tiszteletem az első fellépő Csillagszemű táncegyüttesé, de különösebben nem vagyok oda az ilyenért. Ezért alig vártam, hogy vége legyen. Ezután egy átlagos lottósorsoló teljesítményét is alulmúló konferansz asszony jelentette be, hogy következik a legendás Kugli nemzeti undergrund (sic!) együttes. És ez már inkább tetszett: járni kezdett a lábam a rockosított Petőfi ütemére, és a végére már annyira belejöttem, hogy szívem szerint mindenkit odébb taszítva kiálltam volna a pódiumra, de inkább egy sziklaszirtre, sámsoni hajjal, feltárt bőrmellényben, X-alakban, hogy hallgassátok Koppány vezért, vagy a Black Sabbathtól a Paranoidot. Jó volt, no. Én értékeltem, a mamák kevésbé.
2. És ezután jöttek csak a néptribunok. A konferansz már előre figyelmeztetett: „Készüljenek fel lélekben, keményszavú, harcedzett férfiak szólnak önökhöz!” Igen! És ha nem is Sylvester Stallone, de következett egy ex-ötvenhatos, két alelnök, és egy negyedik, akiről már nem tudom kicsoda, de annyira mérges volt, mint én a harmadik forgalmi vizsga után, mikor az oktató belefékezett, pedig biztosan tudom, hogy átfértem volna a kamion előtt. Csak szórta a szitkokat. Volt ott minden, bár talán ennyire nem kéne ügynöközni, mikor egy Csurka ’Zsoké’ István a pártelnök, kinek egykori három per hármassága annyira köztudott, minthogy a füstölt sprotni a világ legszarabb konzervje.
3. De mielőtt jött volna Ő, még fellépett Agárdi László színművész, ki elszavalt egy forradalmi Ady-verset. Nos, én azt se szeretem, ha a tévében Latinovits szaval pepitában, garbóban, ferde nyakkal, a magyar búvalbaszottság kanonizált arcával, ökölbe szorított kézzel, vicsorítva, motyogva; de még annál is rosszabb, ha valaki szavalás címén üvöltözni kezd, mint a kocsmai részeg a Kétforintos dalt. Nem tetszett. Hol van Dörner György? Ő jó.
4. Ám nincs idő agyalni. Mert bejelentik, hogy végre jön a Mester, a Vezér, az Elnök: Csurka István. És ekkor elszabadul a pokol, már amennyire itt lehet. Mikrofonhoz mászik, már megfáradt a sok harcban, nehezen lendül bele, néha nehezen egyezteti az eseteket, megbicsaklanak a toldalékok, újrakezd, de mikor freccsként gyöngyöző homlokán megcsillan a szikrázó napsütés, szívünk reménységgel telik el, és csak isszuk a tanítást. Csurka még mindig mestere a magyar nyelvnek, ötletes szófordulatai vannak, a kódolt zsidózásban szerintem a „New Yorkban kiképzett Fotex-figurák” vitte a prímet. És mikor kiosztotta „a bűnös rezsim rohadt buli-színészét” Sas Józsefet, hangosan felkacagtam, mert az tényleg botrány, hogy egyáltalán megfordulhat bárki fejében, hogy Kossuth-díjat adjanak Sas Józsefnek, ennek a, hát ennek.
Csurka nagy ívű beszédében kulcsot ad az egész magyar történelemhez, és figyelmeztet, ne dőljünk be a talmudista fortélyoknak, mikkel a kormány próbálkozik. És itt a népszavazás jön, hosszan kifejtve, hogy a magyar végre felemelte fejét, és itt az idő a forradalomra, mert különben jön a káosz, pokol, terror: a nemzethalál, mert a bukott kormány most mindent egy lapra feltéve haldokló Predatorként kezd majd bütykölni a karpereccel, hogy utoljára kibasszon a magyarsággal. Csak a Fidesz vezérkaron múlik minden. Igen, mert ő is érzi, hogy a MIÉP már nem tényező. Átfolyik a keserűség a hangzatos szavak között. A cifra retorika mögül, ami annyira cifra, hogy már paródiát se lehet róla írni, mert már önmaga karikatúrája lett az az ember, akivel még pár éve is ijesztgettek.
Egyre kevesebben vannak a rendezvényeiken. Hívei elkoptak mellőle, elhagyták. Az újságokban már nem is tudósítanak róla. A fiatalok már máshova járnak, már a nemzeti radikálisok is csak legyintenek rá. Mondom, van már G. I. Joe is. Már nem sokáig lesz MIÉP gyűlés a Hősök terén.
Beszédének végeztével hazaindulnak az emberek, én is. Kezdődik az RTL Klubon a Kincs, ami nincs. És ahogy Bud Spencer is szánalmas lett, mikor köszvényes vénemberként hunyorogva, vakon kezdett pofozkodni az Extralarge-ban, úgy Csurka István is jobban tette volna, ha 2002-ben visszavonul. Amikor még volt valaki. De még jobbat mondok: talán politizálnia se kellett volna, inkább megmaradni írónak. Mert a rossz, mit az ember tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele. Csurka Istvánnak pedig már nincsen sok hátra.
„Csáki Pityu bá’, látom megverte az Isten
Mind a két kezével, ez biz’ fájhat nagyon.
De mondjon valamit!
Hisz mint a méregben a gyógyszer,
A szenvedésben is ott az oltalom.”
