"Emberöltőkkel később is mesélni fogják a vajdasági Csantavéren, hogy egy közülük való legényke szerencsét próbált Budapesten, ahol találkozott azzal a jóságos varázslóval, aki kérés nélkül teljesítette minden kívánságát.” (a Bors címlapja)

Az szép. Mindjárt sírva fakadok.

Hasonló modoros prológgal manapság már csak szürreális pornófilmek szoktak kezdődni, hol a parasztlegénykét egy szakállas mágus a Keravilba repíti, ott előbb meghágja a lótuszt csócsáló eladólányokat, majd tovarepül, meg sem áll egész a kormányszóvivőig, és végül miniszterelnök lesz, vagy tán alkotmányos uralkodó, boldogan kefél, míg meg nem hal végelgyengülésben, vagy míg a kakas nem kukorékol. De addig is soha, de soha nem rikkant be egy kölyökhang a képernyő sarkából, hogy kérem, a király meztelen, és ezt azért mégse. De gyerekeknek nincs is helyük ilyen mesékben.

Hát erről van szó. Már kezd zavarni, hogy hetek óta minden áldott nap Utasi Árpit látom valami napilap címlapján, és nemcsak azért, mert inkább nézegetném ott Anita csöcseit. Meg is fogadtam, ha legalább huszonkettedszerre virít ott, akkor mindenképp írok róla. Tegnap megint címlapos volt.

Pedig már hosszú hetek teltek el azóta, hogy a vajdasági gézengúz, Utasi Árpi 14-15 éves mesemondó hobbit megnyerte az RTL Klub Csillag születik tehetségkutatóját. A műsorról már az első adás után megírtam (Elmaradt az Ősrobbanás), hogy szerintem nívótlan, de ezt később a zsűri azzal kezdte kompenzálni, hogy minden tehetségnek csak tízest-kilencest adott, egy idő után csak beleég a buta nézőkbe, hogy itt mégis utánozhatatlan szuperprodukciókat látnak, Hörömpő cirkusz, világszám! He. Ilyen kemény kritikákat utoljára Sztálin kaphatott a kijevi úttörőktől, mint amiket a versenyzők a zsűritől.

Fábry Sándor nagy pártfogoltja, Utasi Árpi, a döntőbe jutottak közül messze a leggyengébb volt.

Kérem, azért mert valaki törpenövésű, tájszólásban beszél, nagy szája van, no és ködmönt visel, attól még nem valami istenáldotta tehetség, ki százévente egyszer születik le Magyarországra. Jópofa, az kétségtelen, de ha a hátamra veszek egy diktafont, akkor minden faluból legalább kettő ilyet összeszedek. Ha mást nem, akkor meg mindenki gondolkozzon el, kikre is szokta manapság azt mondani, hogy jópofa, vagy hogy aranyos. Ugye, mint amikor mi srácok azt mondjuk egy lányra, hogy…ööö…hát szimpatikus.

A szavazó nézők mégis Árpinak jutatták azt a tizenkétmillió forintot, meg az autót, meg a megannyi csudát. Igazi karácsonyi történet. Az egész családja nyomorog a Vajdaságban, hát igazán nem sajnálom tőluk, tessék. Vigyék. Nekik volt rá a legnagyobb szükségük. Apuka és anyuka vigyázzon rá, gazdálkodjanak okosan, és ne hagyják, hogy gombszemű kisfiuk elkanászodjon, megszédítse a siker, aztán Simsonon kezdjen száguldozni Csantavéren, míg bele nem száll az első pajtába, aztán kitöri a nyakát. Legyen belőle rendes ember. Legyen. Mert Árpika még gyerek. A gyerekeket meg csak szeretni lehet, egész addig persze, míg nem késelnek egy mp3 lejátszóért tizenegy évesen, mert akkor már veszett állat az, és sintértelepre vele, mert annál már csak rosszabb lesz. De zárójel bezárva, szóval ott tartottam, hogy Utasi Árpi még csak egy gyerek. Nem kész ember.

De már most a harmadik évezred nagy mesemondójaként címlapokon ünnepli a magyar média. Vérszagra gyűl az éji vad, te tetted ezt király!

Igen, kedves Fábry Sándor! Szép és jó, ha gyerekeket támogatsz, de ezt ne úgy csináld, hogy a nemsokára induló új műsorodba meghívod állandó fellépőnek, és álomvilágban tartod. Az RTL Klub pedig már azt is lezsírozta, hogy kiadatnak a kissráccal egy mesemondó albumot. Hátha bejön, és talán hoz sok pénzt, sok-sok pénzt az uraknak. Ha meg nem…

Hát nem fog. Már lebontották az összes karácsonyfát, és egyébként is csak egyszer volt Budán kutyavásár. Egyszer megszánták a nyomort, a nézők megszavazták győztesnek. Ennyi. De az, hogy a közepesen tehetséges Utasi Árpi mesemondóként talpon marad, arra annyi esélyt látok, minthogy egyszer tényleg valósággá válik a fentebb vázolt pornófilmes történet. Nem, nem, olyan nincs. De megpróbálják elhitetni.

Még évekkel ezelőtt gimnazistaként voltunk Győrben egy határokon innen és túli többnapos történelmi verseny döntőjében. Volt ott minden, például az egyik csapat kísérője már a megnyitó után pár órával olyan részeg volt, hogy kiesett a második emeletről, a pannonhalmi bencéseket csalás miatt kizárták, mi pedig révbe is érhettünk volna, ha csapatkapitányként nem bírálom többször is felül csapattársaimat. Immáron mindegy, de ott volt, hogy az egyik délután ránkszabadították Berecz Andrást, a magyar mesemondók überpápáját. Az első történeténél még mosolyogtam is, hogy he, ez jópofa. Mikor a második mesét mondta ugyanúgy, kicsit kezdtem fészkelődni, a harmadiknál pedig már én kértem elnézést helyette is. Kezdett kínossá válni, pedig ő Berecz András volt, aki azért mégse egy szövegértési zavarokkal küszködő, nímand Utasi Árpi.

A hivatásos mesemondók ideje kegyetlenül lejárt, mint egykor a lantosoké vagy a csehszlovák búgócsigáé. Ez van. Már csak annyi igény van rájuk, mint a gyertyára. Karácsonykor vagy halottak napján elővesszük, de amúgy nem. Esetleg áramszünetkor.

Hát csoda, hogy a nagy diadal óta csak kétszer hívták fellépésre a gyereket, és azok is a saját falujában voltak? És erre Árpika lenyilatkozta, hogy csalódott. Brühühü, jajj, töröld csak meg piszén pisze orrod a kisködmönbe. Ez van, erről szól az élet. De már így is többet kaptál, mint a legtöbb ember tízezer év alatt.

Igen. A magyar média még facsarja egy ideig, s mikor belátják, hogy már nem lehet belőle több pénzt kihozni, meg mikor Kelemen Anna kétségbeesésében már leszop egy krokodilt is, csakhogy visszahódítsa a címlapot, akkor Utasi Árpikát eldobják majd, mint egy használt kotont. Legfeljebb tizenhat éves lesz akkor.

Még most föl kell rá készíteni, ha nem akarjuk, hogy már kamaszként menthetetlenül alkoholista legyen. De ha így folytatják, erre most fölöttébb nagy az esély. Még pár évig tanulnia kéne, okosodjon és fejje a tehénkét, ne folyton tévéműsorokban szerepeltessék.  Ha meg tényleg egy Arany János-kaliberű őstehetség, akkor idővel úgyis kibrekeg a mocsárból. De addig is óvják a szülei, gazdálkodjanak a nyereménnyel, és ne hagyják, hogy kis békájuk minden csali-lotyóval leálljon csókolózni, aki egy talpalatnyi királyságot ígér neki, hogy aztán jól megsüssék, megcsócsálják, és végül kiköpjék, mert mégse jött be.

Mert ebbe már belerokkantak páran, de annyian, hogy megtöltenének tucatnyi Aprajafalvát. Pedig azok többnyire felnőtt emberek voltak. Az egykorvolt gyereksztárokat fel sem merem emlegetni. Hosszú a sor: egész odáig ér, hol a kurta farkú malac túr, az üveghegyen túl. Hol nincs televízió, meg lemezszerződés.

Fábry Sándor, most légy észnél, ha már akkor nem voltál, mikor mindenre tízeseket osztogattál. Mert igen, eddig úgy tűnik, ezt a gyereket eldobja majd a média, mint egy használt kotont. Csak idő kérdése.

Mondom én, hogy gyerekeknek nincs helyük ilyen mesékben.