„Én vagyok a világ világossága,
Aki követ engem, nem jár sötétben,
Hanem övé lesz az élet világossága.”
(János 8, 12)
„A legjobb beszéd, amit valaha hallottam…” (Sas József, humorista)
Churchilli verbunk, hruscsovi paradigmaváltás. Ilyen beszédet utoljára kicsiny hazánkban, ebben a kurva országban, Kun Béla mondott a budapesti vasas szakszervezetnek, hogy vedd már észre, jönnek a tótok, románok, veszélyben a munkáshatalom, hagyd el asszonyod, és lépj be a Vörös Hadseregbe, különben nemcsak Eperjest baszhatod, hanem a kopasz kölyköd balatoni üdültetését is, meg az ingyen mozit a Bazilikában. Be is léptek, jött is az északi hadjárat.
És ha már a Tanácsköztársaság. Lukács György 1918 decemberében még azt írta egy dosztojevszkiji parafrázissal élve a Bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében, hogy az igazsághoz nem tudjuk keresztülhazudni magunkat. Vagyis a jó cél nem legitimálhatja a nemtelen eszközöket. Ennek ellenére pár hónap múlva a Tanácsköztársaság művelődésügyi népbiztosa lett, és erőszakos kultúrpolitikai intézkedések egész sorát hozatta a régi világgal való leszámolás jegyében. Mert ő álmodott egy jobbat, igazán jót, de mivel a pórnép korlátolt, nincs más, hát erővel kell elvezetni oda. Oda, ahol még a kövek is üdvözülni fognak. Nyugalom, érted jöttünk, nem ellened – ahogy az ávós mondja éjszaka Kovácsnak a régi viccben. Sas József biztos ismeri.
Amikor Gyurcsány Ferenc tavaly tavasszal a szarból visszahozta a kormányzást, akkor úgy gondoltam, nem semmi ez az ember. Akkora teljesítmény ez, mint amikor Mel Gibson/Martin Riggs kilencszáz méterről lelőtt egy kambodzsait, talán ha hárman lehetnek a Földön, akik utána tudják csinálni. Kezdek hinni ebben az emberben, lendületben az ország, pörög a gazdaság, cseperedünk, növekedünk, szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország. Orbán Viktornak meg agyára ment az Egy Gyűrű, démonokkal küzd. Láthatta mindenki a tévévitában. Egy sötétben bujkáló, rémhírt terjesztő ellenforradalmár, egy reakciós, aki reklámszatyorral a fején ijesztget, az olyanokat pedig már kinézzük, unter uns gesagt. Naiv voltam, mint Szőke Panni, ki fölment Pestre, aztán seggbekúrták minden este.
És már menten az elkúrásnál vagyunk. Az őszödi beszédnél, mely akkora nyelvemlékünkké avanzsált, mint a Halotti beszéd és könyörgés. „Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk?”
Hát ott kiderült.
Hogy miképp szivárgott ki, az rejtély. Talán majd egyszer filmet forgat róla Oliver Stone, ha megnyeri Kevin Costnert.
Persze már voltak egyértelmű jelek, például a nyári megszorítások, hogy a kormány az utóbbi bő másfél évben csak egy mátrixban tartott minket, és ha lekapcsolnak a gépről, akkor szembesülünk minden szarral: eltűnnek az odaadó csöcsös nők, és jön a rút Mad Max-i világ, ahol öt gallon szuperbenzinért megy majd a gyilok. Mert hazudták a kormányzást. Átbasztak.
A helyzetet súlyosbítandó, pedig „Nem az a legnagyobb baj, hogy megcsaltál, hanem, hogy nem vallottad be időben, Jockey” – mondaná Samantha két viszkiszóda közt, mígnem végleg beájulna az asztal alá bánatában, miután már szétverte a konyhát.
És mégis, és mégis, én nem vágtam feléjük kávédarálót, erőt vettem, és elnéztem úgy ahogy, mert akkor nekem tetszett a nagybetűs Őszödi Beszéd, ahogy újra és újra visszaolvastam az egészet. Az egészet.
Voltak ugyan benne necces részletek, minthogy „fantasztikus egy országot vezetni”, amire Semjén Zsolt menten rámondhatja, hogy hát ez az őrült világhatalomra tör, de engem nem érdekelt, az se, hogy kurva országozott, a felháborodást meghagytam az amishoknak, tüdőgatyás nyelvművelőknek és Wittner Mária boldogasszanynak. De végre azt láttam, hogy van egy ember, sőt, az Ember, aki tenni akar, történelmet akar csinálni, leszámolni a régi szarral, a fenntarthatatlan struktúrákkal. És ez tetszett. Akkor Lukács Györgyhöz hasonlóan én is elfogadtam, hogy az igazsághoz talán keresztül tudjuk hazudni magunkat, csak akarni kell. Hisze a világ egyik fele akaratból épül.
Őszödön észhez próbálta téríteni a fröccsöző szocikat, megannyi Pató Pált, felpofozta őket, hogy basszátok meg a költségtérítést, hitel eztán már mindig csak holnap lesz, mint alattunk a Molnár Presszóban, és ha akartok valamit, akkor tessék üvegeket gyűjteni és visszaváltani, és különben az se érdekel, ha elbukjuk az önkormányzati választásokat. Mert van fontosabb. Sokkal fontosabb. Tenni kell, baszod.
Reformokat, itt és most!
Ha bemegy a tévébe, és ott mondja el az egészet, mennyire zavarja, hogy az édesanyja Pápán jobb kórházi ellátást kap, mint akárki fiaborja, akkor azt mondom: ekkora demagógiát baszd meg, nézek inkább Echo TV-t. De így, hogy zártkörben hangzott el, a közvéleményt elvileg kizárva, nagyon autentikusnak tűnt. Ez az ember talán tényleg komolyan gondolja. A Kertmagyarországot, azt.
Hogy álmodik egy olyan világról, amilyeneket csak a jehovás füzetekben vizionálnak. Ahol a képeken a bajszos Lionel Richie simogatja a fehér bárányokat, a szkinhedek és a farkasok cigány árvákat szopatnak szoptatnak, a bőség asztaláról mindenki egyaránt vehet, mert kövér pontyok ugranak maguktól a szákba, egyesül Korea, meg úgy általában a szivárvány.
Hogy Gyurcsány Ferenc a lángoszlop, és követni kell. Mert ő a kiválasztott, kinek misztikus anyajegyek vannak mindkét farpofáján. Bízzál bennem űrbázis. Hát rendben, toszd meg és uralkodj. Csináld meg, láss a szíveddel, és ne hallgass a rossz tanácsadókra. Gyerünk előre! Igazi átalakulást, nem olyat, hogy tíz falu építsen egy templomot, mert az a huszonegyedik században már nem reform.
„Enyém volt minden áldomásod,
Én voltam a lelked, a másod,
Megkoszoruztam a fejed,
Szerettelek.”
De mielőtt újabb lábakat, meg kitinpáncélt növesztettem volna, és egy hosszú kafkai folyamat végén talán átvedlettem volna Bolgár Györggyé, be kellett látnom, hogy Lángoszlop Úr helyett legfeljebb csak Baló György autója fog világítani a pesti éjszakában.
Eltelt egy év.
Nem látom, hogy bármi nagy reform is történt volna. Akik látnak, azok jelentkezzenek, és kisorsolok közöttük egy Paula Abdul cédét. Mert az még nem reform, hogy lerakunk egy automatát minden rendelőbe. Legközelebb talán a nyerőgépbizniszt monopolizálják, és azt kezdik el rakosgatni a kocsmába, hacsak dühbe nem jön Bud Spencer. A cseperedést se látom nagyon. Az autópálya ugyan szép dolog, települ mellé mindenféle jóság, lesz itt Cobra 11, und so weiter, de azért a köröshegyi viadukt, ugye, az ciki. A négyes metrót már szintén nem értem. Néha már azt hiszem, Demszky Gábornak úgy monomániája, hogy metróval jusson el Kelenföldig, mint Mr. Mortonnak a Volt egyszer egy vadnyugatban, hogy vasúttal a Csendes óceánig, mielőtt végezne vele a csontrohadás.
Az is szép dolog, hogy sok pénzért várakat, templomokat újítanak fel, de ettől nem lesz olcsóbb a bérletem és a melegszendvicsem, meg még sorolhatnám. Én ilyen diák vagyok.
„Galád vagyok? Galád az Élet.
Bűve miért nincs az Igének?
Vággyal, kínnal, miért gyötör
Pénzes gyönyör?”
De mindezt elviselném, hogy van itt sírás, rívás, meg fogaknak csikorgatása, ha látnám, nem is azt, hogy amott már a Kánaán, de hogy van koncepció. Terv, menetrend. De eltelt másfél év, és még mindig alapkérdésekről folyik a vita. Ezeket már rég le kellett volna rendezni, talán még az előző ciklusban, hogy most azonnal cselekedhessenek. Össze kellett volna ülni egy földalatti bunkerban, ha nem is a Sziklás-hegység belsejében, de mondjuk a budai vár egyik pincéjében, vagy a Halász borozóban, és kidolgozni, lépésről-lépésre, hogy mi a teendő (Sto gyelaty - szocik, ismerős?). Ehelyett csak kapkodnak, és full-feleslegesen éjjel-nappal fasisztáznak, mert hát szocialisták ők, akárki lássa. (vö. Fortélyos félelem igazgat)
Reformokat, persze, sitt és fost.
Nem kormányoznak jól, és ez enyhe kifejezés. Ez pedig politikailag már súlyosabb, minthogy végighazudták az előző ciklus végét. Mert több mint bűn. Hiba.
Gyurcsány Ferenc menni fog. Mennie kell. Lesz ideje a blogomra kommentelni, és nyugodtan írhat majd baszott jó könyveket a modern magyar baloldalról. Mert aki nem tudja, az tanítja. És aki tanítani sem tud, abból lesz a tornatanár.
„S eladtalak, én fejedelmem,
Mert az Élet az én szerelmem,
Mert én is álmodok nagyot:
Költő vagyok.”
És ha már mennie kell, akkor magával vihetné Orbán Viktort is az egészpályás letámadásaival, mint egy Dugovics Titusz. És akkor talán mégis bekerülne a történelemkönyvekbe, amit Őszödön annyira szeretett volna. Bár ez így is garantált már. Immáron kétes dicsőség.
Nem így gondoltuk, se ő, se én.
Szerintem Lukács György se. Hogy még az utcakövek is üdvözülni fognak.
UPDATE: a szociális népszavazás után: A kút és az inga
