1919. március 21-én a magyar történelem talán leghíresebb politikai plakátja, a Mindenkihez! ragasz lepte el a várost a Magyarország jobban teljesít plakátok helyett, tudatva, hogy az „összeomlás anarchiájának” küszöbén „Magyarország proletársága a mai nappal kezébe vesz minden hatalmat”.

Százharminchárom napig tartott a Tanácsköztársaság, és vezette addig azInternacionálé a slágerlistát, megelőzve Dankó Pistát. De arra most nem térnék ki, hogy mennyiben tekinthető a Tanácsköztársaság előzetesnek a három évtizeddel későbbi egész estés Rákosi-diktatúra-filmhez, vagy hogy a gyerekeket üdültetésétől az apákat lelövetéséig meglehetősen széles körben mozgó proletárdiktatúra mennyiben igazolta a kezdetben széles körben támogató radikális értelmiség várakozásait, hiszen még a szelíd Tóth Árpád is a Vörös Istenhez írt verset. Ehelyett most csak a nevezetes napra és Károlyi Mihály szerepére fókuszálnék.

Ismert vád Károlyi Mihály ellen – két éve ugyanekkor Borókai Gábor Kossuth térről szóló Heti Válasz-vezérjegyzetében is felbukkant, melyben Károlyi-szobrának eltávolítását is ideologizálta -, hogy a „vörös gróf” adta át a hatalmat Kun Bélának és a kommunistáknak. A hatalomátadás - egyben Magyarország (mint Krisztus) elárulásának - képét igen expresszíven festette meg Tormay Cécile a horrorlektűrjében, a Bujdosó könyvben, amelynek hazai népszerűsége már régen lenyomta a Micimackót is. Ebben: „Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, horpadt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában, és mielőtt a kakas harmadszor kiáltott… (…) Károlyi Mihály álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt.”

Hiába érvelek minden fórumon, hogy a Bujdosó könyv tanúságértéke nagyjából annyi, mintha Bartus László Amerikából írna Orbán-életrajot azon infók alapján, amelyeket a hozzá kilátogató Dr. Kende Pétertől, Mészáros Tamástól és Gréczy Zsolttól hallott, a hatalomátadás mítosza kiirthatatlan.

Hiszen tudjuk, hogy a baloldal genetikailag ráront a nemzetére, ezen túl a Károlyiaknál ez még családi örökség is, ugye, akár a fóti kastély. „Megbotránkoztatás – ez az én kedvtelésem” – szokta mondogatni egykori híveinek Károlyi Mihály, úgyhogy talán nem is lett volna ellenére, hogy a rendszerváltás után úgy öntötték le minden évben a Kossuth térről már eltávolított sétapálcás szobrát, miként tél jön az őszre. Károlyi a „vörös gróf” gúnynevet is büszkén vállalta, a szoborgyalázásokkal pedig halála után hatvan-hatvanöt évvel is mindig fix helye volt a híradóban, akár az 1910-es évek parlamentjében, amíg a házelnök Tisza ki nem vezettette, mint a Tisza szerepében előszeretettel tetszelgő házelnök-utódja a rakoncátlankodó „idiótákat”. „Van benne valami Dosztojevszkij Idiótájából” – írta Jászi Oszkár utóbb – már szakításuk után - Károlyiról, minthogy a „vörös gróf” idealista, aki még politikusként is komolyan vett magasztos elveket.

Károlyi különc volt - grófként nemcsak "vörös", hanem szenvedélyes autóversenyző is -, márpedig a különcök az ideális bűnbakok – ajánlom Pók Attila előadását.

Most nyilván az ezért kapott sékelek és rubelek csörögnek belőlem, de talán nem meglepetés, hogy szerintem Károlyi nem „hazaáruló”, hanem egy olyan, nem kiemelkedő képességű politikus volt, aki békés körülmények között elvezette volna az országot, de az 1918-1919-es elképesztően nehéz helyzet kezelése meghaladta a tehetségét. És ehhez semmi köze a gyerekkorában megműtött farkastorkának, amellyel jellemzően indokolni szokták politikusi alkalmatlanságát, megfelelve az ami kívül, az belül antik elképzelésnek, melynek leginkább már csak a Walt Disney-mesék biztosítanak teret, ahol a főhős daliás, míg a gonosz görbe hátú és fröcsög a nyála. (Leszámítva az olyan szabályerősítő kivételeket, mint Quasimodo A Notre Dame-i toronyőrben.) Minderről a Tormay Cécile Bujdosó könyvét elemző tanulmányomban értekezem. Egyébként pedig Károlyi a vajszínű nadrágjával és a párizsi divatjával kora legjobban öltözött politikusa volt, noha a cipőfűzőjét nem tudta befűzni, mert gyerekkora óta hozzászokott, hogy szolgák öltöztették. Ezért már a párizsi emigrációban egyszer Bölöni Györgynek kellett befűznie helyette fényes, fekete lakkcipőjét, mikor az utcán kibomlott a csomó.

Mire 1918 őszén Károlyi az ellenzék ifjabb Andrássy Gyula melletti vezéreként és Magyarország akkori talán legnépszerűbb politikusaként hatalomra került, már nem kellett bomlasztani a magyar hadsereget, mert a magyar katonák jó része már dühösen, grófokra vadászva jött haza a frontról. Tiszával is ők végeztek és a „nem akarok többé katonát látni” ismert Linder-kijelentés is az ő leszerelésükre és pacifikálásukra vonatkozott. Károlyi lenne felelős Trianonért? Ugyan. Károlyi még ellenzékben puffogott, mikor Magyarország nagy részét 1915-től titkos egyezményekben odaígérték az utódállamoknak.

Ettől eltekintve tény, hogy a Károlyi fejében lévő romantikus ideák és az antant politikája nem voltak köszönőviszonyban egymással. De legalább ennek a politikusnak még voltak ideái: az ország egyik leggazdagabb birtokosaként Károlyi a saját, kápolnai birtokán kezdte a földosztást 1919 februárjában, nem másén. „Mintha Simicska Lajos nekiállna csavaronként szétosztani a Közgépet” – írtuk a tíz legnagyobb magyar bűnbakot listázó váteszi cikkünkben.

Nem véletlenül írta a kápolnai földosztásról riportregényt író – noha ekkoriban Károlyi lapjánál, a Magyarországnál alkalmazásban álló - Krúdy: „A második magyar honfoglalás dombja Heves megyében emelkedik.” (Hangsúlyozni kell, hogy a széleskörű tévképzetet, miszerint Károlyi felosztott birtokát jelzálog terhelte, az 1920-as években terjesztették el a Károlyi-család Mihállyal nem szimpatizáló rokonai. Valójában Károlyi már az 1910-es években rendezte adósságait birtokai egy részének eladásával.)

A kápolnai földosztás (a közhiedelemmel ellentétben a szétosztott földeket nem terhelte adósság)

Az 1919 júliusában emigráló Károlyi ha nem is az egyetlen magyar politikus, aki kevesebb vagyonnal távozott, mint amennyivel a politikába érkezett, de az biztos, hogy az V. kerületi palotája nem nőtt száz négyzetméterrel minden leadott vagyonnyilatkozattal. Talán azt is kevesen tudják, főleg azok nem, akik hazaárulós táblákat akasztgattak a már elszállított szobra nyakába, hogy Károlyi volt az első, aki kimondta 1919 februárjában: „Nem! Nem! Soha!”

Azért politikusi „antitalentumát” - azért ez is viszonylagos, hiszen korábban éveken át vezette a legnagyobb ellenzéki erőt - leginkább az mutatja, ahogy 1919. március 21-én a saját legbenső emberei verték át, hamisították aláírását és játszották át a hatalmat a kommunistáknak.

Mi történt tehát 1919. március 21-én?

Károlyi biográfusa, Hajdu Tibor – Hajdu Károlyi-életrajzáról itt olvasható a recenzióm- elég pontosan tudja rekonstruálni a magyar történelem legzavarosabb napjainak egyikét: a Vix-jegyzék - fontos tudatni, hogy Ferdinand Vix alezredes a postása, nem a fogalmazója volt ennek a jegyzéknek, úgyhogy a történelemkönyvekben helyesebb lenne antant-jegyzékről beszélni - okozta általános pánikban Károlyi úgy döntött, miután például Bethlen István sem tudott felmutatni alternatívát, akinek véleményét szintén kikérte, hogy maga köztársasági elnök marad, de egy tisztán szociáldemokratákból álló kormányt nevez ki bizalmasa, Kunfi Zsigmond miniszterelnökletével. Róla ugyanis nem feltételezte, hogy a proletárdiktatúra híve lesz.

A szociáldemokrata kormány kinevezését az tette szükségessé, hogy egyetlen tömegpártként az MSZDP bírt a legnagyobb párttagsággal és erővel, és 1919 januárjára az ország működését már szinte csak a szakszervezetekkel lehetett organizálni. Nem véletlenül írt még Apponyi Albert is egy akkori levelében baloldali „világprocesszusról”. Esetleg még felmerült, hogy Kunfi egy kommunista minisztert is vegyen be a kormányba, ezzel biztosítván az MSZDP-nek a KMP támogatását is.

Károlyi háta mögött azonban az MSZDP vezetői megegyeztek a börtönben ülő Kun Bélával, akit más kommunista vezetőkkel együtt éppen Károlyi záratott börtönbe 1919. február 21-én (megvan a Fél holtra verték Kun Bélát cikk?) - a két párt egyesüléséről és a Tanácsköztársaság kikiáltásáról. Károlyi titkára, Kéri Pál pedig megfogalmazta a köztársasági elnök lemondó kiáltványát, Károlyi aláírását is ráhamisította. Legalábbis Károlyi utóbb azt állította memoárjában, hogy nem írta alá, és a háta mögött hirdették ki a proklamációt. „Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy Károlyinak ne lett volna felelőssége a Tanácsköztársaság kikiáltásában és történetében. Felelőssége abban áll, hogy utólag nem tiltakozott, bizonyos barátságos gesztusokat is tett az új hatalom felé” – írja Hajdu.

Ezzel a puccsal vette át a hatalmat kilencvenhat éve „Magyarország proletársága”.

De így legalább a Tanácsköztársaság a szén árának maximalizálásával végrehajthatta a magyar történelem addigi legnagyobb rezsicsökkentését.