1885. március 29-én született Kosztolányi Dezső,  a magyar próza legjobbja, Thomas Mann kedvence. „Fáj, annyira igaz” – írta Mann Kosztolányinak, miután elolvasta a huszadik század legjobb magyar művészregényét, a Nero, a véres költőt. Mi is ilyen előszót szeretnénk az első Page not found-könyvhöz Bakács Tibor Settenkedőtől.

Kosztolányi Dezső, a jó Dide Szabadkán született, abban a városban, amelyről későbbi regényei, a Pacsirta és az Aranysárkány poros és unalmas Sárszegét, annyi csöndes tragédia színhelyét festette. „Ó-ó, az én városom” – miként énekelte a KGB együttes. Meg: „Ahol az útnak vége, házak állnak”. Hát Kosztolányi Üllői úti fákja jobban sikerült, ha már a költői próbálkozások. Kosztolányi unokatestvére Csáth Géza volt, akivel nyilván együtt lógtak cigarettázni, sínek közé feküdni, békát ölni. Meg a pszichoanalízisről beszélgetni. Akkoriban az álomfejtés volt a vámpírdili, s nem lehetett másfél óra alatt letölteni a komplett évadot.

A szabadkai önképzőköri életet kipörgető Kosztolányi a Budapesti Egyetem bölcsészkarára ment tanulni. Itt ismerkedett össze Babits Mihállyal, akivel aztán éveken át készültek a magyar költészet megújítására: mikor elkerültek egymás mellől (Kosztolányi egy évet Bécsben is tanult), leveleztek, elküldték egymásnak verseiket, tökéletesítették technikájukat. És amikor már úgy érezték, hogy majdnem készen állnak, a semmiből robbantott Ady az Új versekkel 1906-ban. Nem csoda, hogy Kosztolányi és Babits összehívta a válságstábot, akár az amerikai gitárosok Jimi Hendrix megjelenése után. Kosztolányi megírta, hogy hány Adytól, ettől a „nagyhangú pózőrtől”, Babits pedig helyeselt a válaszlevelében.

Olvassa el a kora költészetét Michelangelóként uraló Babits meghurcolásáról:

"A nemzetölés céltudatos kitervelőinek vak eszköze" - Babitsot megtámadják nemzetgyalázásért a Játszottam a kezével miatt

Ráadásul mikor egy évvel később, 1907-ben megjelent Kosztolányi első kötete, a Négy fal között, nem más mint Ady írt róla kritikát: „Kosztolányira láthatóan nem, vagy csak alig hatottak az Ady-versek.” Továbbá, hogy Kosztolányi súlytalan, „irodalmi költő”. Mármint nem akkora vátesz, mint Ady. Nos, azt hisszük, Ady tényleg a legnagyobb magyar költő volt, úgyis, hogy elitta utolsó éveit. Hogy most a tűéles lényeglátó publicisztikája előtt ne is hajoljunk a földig. De mindezt már megírtuk, mikor Ady nagyváradi sajtópöréről értekeztünk.

A fiatal Ady nagyváradi megtámadásáról egyházgyalázás miatt:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? - Ady nagyváradi börtönbüntetése

Kosztolányiban annyira ott maradt az Ady-fullánk, hogy 1929-ben, Ady halálának tizedik évfordulóján megírta és közzétette Zsolt Béla lapjában, A Tollban az Írástudatlanok árulása, avagy különvélemény Ady Endréről című tanulmányát, amelyben célzatosan válogatva Ady leggyengébb versei és megoldásai közül a „táltosok átkosok sarját”, „Góg és Magóg fiát” ízléstelen, gyenge, félbemaradt, torz költőnek nevezte. Hatalmas felháborodást okozott az amúgy kellemes társalgó és mindent könnyedén vevő Dide. Ugyanis ekkorra már jelentékeny kultusza alakult Adynak. Írók-költők sora támadta vissza Kosztolányit, Babits, aki már jóval korábban elismerte Ady nagyságát, hallgatott. Kosztolányi ekkor akarta napvilágra hozni Babits egykori válaszlevelét, amelyben ő is kért Ady ellen egy daedalont, mire Babits megírta Kosztolányinak: ha az inkriminált levelet közzéteszi, öngyilkos lesz. Kemény sztori. Veres András egy egész könyvet írt a kérdésről.

Szerb Antal végül úgy tett igazságot az 1943-ban betiltott Magyar irodalomtörténetben: Kosztolányi „nem rázza meg az embert, mint Ady költészete”, „de magával visz, mint egy lassú és monoton vasút, őszi és melankolikus tájakra, ahol mindenki otthon érzi magát”. És Szerb kifejezte: Kosztolányi „a modern magyar líra legszuggesztívebb költője”. Vegyük csak elő a Számadást: „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, / nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -, / boldog akartál lenni és hiába, / hát légy, mi van: végképp boldogtalan…”

Olvassa el Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének 1943-as betiltásáról:

"Hajlandó-e miniszter úr máglyán elégetni?" - Betiltják Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét

És lírájánál mennyivel jobb Kosztolányi prózája! Pedig mi ritkán használunk felkiáltójelet. Azt hisszük, Kosztolányi a magyar próza egyik csúcsa: első regénye a Nero, a véres költő volt, ebben a császár, udvari sleppje és a rekkenő melegben egymást felnyomó első századi írók-költők történetében valójában a kortárs magyar irodalmi élet alakjait írta meg. A húsos, fahangú Nerót Szabó Dezsőről mintázta. Bármikor újraolvassuk, mindig aktuális, az igazi művészeti élet valóban ennyire kicsinyes és gennyes lehet. Az Aranysárkányban egy szabadkai, gyermekkori tragédia történetét írta meg, abból a gimnáziumból, melyben ő tanult, és melynek édesapja volt az igazgatója. A szintén Pacsirta pedig rút kiskácsa húgáról szól, akinek csúnyaságáról Szabadka szerte beszéltek a vasútállomástól a kaszinóig. Miután a regény megjelent, meg is kapta Kosztolányi, minek teregeti ki a szennyest.

Kosztolányi tagadta, hogy családja története inspirálta volna, miként azt is tagadta, hogy bármi köze lett volna a kommünhöz. Pedig volt, ő is megégette magát - akár Babits: ellensúlyozásul berakta a jelenetet a zsebét ékszerekkel és zserbóval teletömő Kun Béláról az Édes Anna elejére 1926-ban, a regény végére pedig magát írta bele Hattyú kutyájával. Emellett több novelláskötetet adott ki, ezek legjobbjai bizonyára az Esti Kornél-történetek. Azóta is sok író telepedik rájuk tisztelgés címén. És akkor még említsük műfordításait is: ez a tevékenysége a kínai költészettől Mussolini beszédeiig terjedt. (Ezért írta az őt nem különösebben kedvelő Németh László, hogy: „a kínai hajlékonyságú Kosztolányi”.)

Mindemellett Kosztolányi kora talán legjobb újságírója volt. Diákként kezdte. Igazából bármiről tudott írni, nem kellett neki téma, csak egy csésze kávé, és megvolt az aznapi cikk a Budapesti Naplóban, ahol egykor azért kaphatott állást, mert Ady Párizsba ment tudósítónak. Teljesen jelentéktelen dolgokról írt rövid és élvezetes cikkeket a meleg tejeskávé és a ropogós búrkifli mellé. Zseniális szerző volt. Aztán a harmincas évekre nyelvművelő munkába kezdett, ajánljuk a Nyelv és lélek című gyűjteményes kötetét: összeírta a tíz legszebb magyar szót, az első helyre tette az „édesanyát”.

Amennyire Kosztolányi szerette a nőket, meglehet, feltette volna a listába a „puncilekvárt” is, csak szerkesztői utasításra kihagyhatta. Mégiscsak a keresztény-konzervatív Horthy-korszak volt ez, kérem.

A gavallér és jóképű Kosztolányiért valóban odavoltak a nők. Ő is értük.

Brit tudósoknak van egy ezzel összefüggő újabb elmélete a szájrák keletkezéséről, de mi ezt most kegyeleti okokból kihagynánk. Szilvamagnagyságú daganat nőtt az író ínyén, amelytől Kosztolányi Dezső élete utolsó éveiben annyit szenvedett: ekkoriban állt rá a fájdalomenyhítő kokaintinktúra, és írhatta meg a rímtankönyvekből kihagyhatatlan rímet a Compendre c’est tout pardonner című versében: „Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? / Gondolkozzál az okain is tán, s megérted.”

1936. november 3-án hunyt el. Nem sokkal később József Attila azt írta a Thomas Mann üdvözlésében: „Most temettük el szegény Kosztolányit” – jelezve, hogy valaminek vége.

És tényleg vége lett.