„Képzeljen el egy embert, aki keléseket ültet el és ápol az arcán. Azt mondom, hogy látnokká kell válnunk, látnokká kell tennünk magunkat. A költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összevarrja összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és őrület minden formáját; megkeresi önmagát, kimer magából minden mérget, és csak azok sűrített lényegét tartja meg magának.” Írta ars poeticájában az irodalom történetének bizonyára legnagyobb csodagyereke, Arthur Rimbaud (1854-1891), úgy tizenhét éves kora körül.
A ma százhatvan éve, 1854. október 20-án született Rimbaud egy Belgium melletti kis „porfészekből” jött, „valahonnan az Isten háta mögül”, ma úgy mondanánk, hogy az Ardennek cigánysorából valamely mocskos putriból. De a világ szerencséjére volt könyvtár a közelben, ahova eljárhatott olvasni a "kuksolók" közé. Előbb az iskolában, majd otthon is írni kezdett. Tizenöt-tizenhat éves korában stílusparódiák sorában végigment a költészeten az antikoktól a divatos parnasszistákig, és miután jelezte, hogy mindent tud, letörölte a kakaóhabot a szájáról és immáron saját, forradalmi hangjával, szonettbe szedett magánhangzóival elindult a francia-porosz háborútól még zilált Párizsba. Míg odaért, evett sonkát fogadóban a fogadósné rengő csöcseit nézve a narancssárga fényben (A Zöld Hordóban), és botlott bele alvónak halott katonába (A völgyben egy katona alszik): „A napban aluszik, a keze halavány. / Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.”
Mikor pipázva megérkezett a fővárosba, a költők kis túlzással úgy tartottak válságtanácskozást, mint Eric Claptonék Jimi Hendrix megjelenése után. Már aki felfogta a fiú nagyságát.
A kamasz, „olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszélő”, "részegeket fölemelő" Rimbaud összejött a kor addigi legnagyobb költőjével, az akkor már idősödő, súlyosan alkoholista, abszintban ázó és leszállóágban lévő Verlaine-nel. Nem sokkal azután, hogy a legmocskosabb élményeit a legtisztább versekben megíró költőnagyság párizsi otthonába bekopogtatott a vidéki csodagyerek, Verlaine elhagyta kisgyermekes feleségét, és a kamasz fiúval tartott: „Követtem őt, követnem kellett.” Kettejük pisztolylövéssel végződő szadomazochisztikus homoszexuális kapcsolatáról, amolyan Tom és Jerry-liaisonjáról szól Christopher Hampton híres és Leonardo DiCaprióval megfilmesített bulvárdarabja, a Teljes napfogyatkozás, telis-tele Verlaine- és Rimbaud-idézetekkel.
Ezután Rimbaud már csak egy-két évig verselt. Megjelentek az Utolsó versek, a Színvázlatok és az Egy évad a pokolban. Aztán egyszer csak, miután kipörgette a költészetet és prózakísérleteivel kijelölte az irodalom további haladásának irányát, Rimbaud elengedte az egészet, mintha csak egy megunt játék volna. Tizennyolc évesen abbahagyta az írást és elment Afrikába kereskedőnek.
„Aranyam lesz: dologtalan és durva leszek. A nők becézni szokták az ilyen forró égövekről megtérő rokkant duhajokat.” - vetette oda utolsó művei egyikében.
Az Adenben készült fotográfia az idős, "dologtalan és durva" Rimbaud-t (jobbról a második) örökíthette meg
Az „elátkozott angyal”, Rimbaud 1891. november 10-én halt meg, akkor már beduinlányokkal hempergő, ráksebes lábú elefántcsont-kereskedőként
Az elátkozott angyalka
Fehér kapuk, azúr födémek,
vasárnap-éjszakai fények.
A város vége zajtalan,
fehér az út, éjszaka van.
A házak erre furcsa árnyak,
zsalúik csukott angyalszárnyak.
De ím: a szöglethez amott
inal egy gonosz, izgatott
kormos kis angyal fogva haskót,
mert túlsok jujubát behabzsolt.
Kakál. Utána tovalép -
s az átkozott kis hagyaték,
mert vér-szutykos, az égre lengő
szentséges Holdnak ronda fertő.
(Nagy László fordítása)
