Ma ünnepelné születésnapját Michelangelo Antonioni, akiről egyetlen kultikussá váló hollywoodi filmjével és a világ legszebb robbanásával emlékezem. A legáramvonalasabb nevű, ikonikus rendező, Michelangelo Antonioni a világ egyik legjobb és legtöbbet értelmezett filmjét, az 1966-os Nagyítást követően forgatta le első amerikai művét, az 1970-es Zabriskie Pointot. A Zabriskie Point a korhangulatot minden tekintetben tükröző, hippiérzéses, esztétizáló társadalomkritika, amelyet erősen ajánlok megnézni mindenkinek, aki szereti a National Geographicot, imádja a Pink Floydot és már fantáziált háromezer sivatagban szeretkező szerelmespárról vagy egy szétrobbanó fridzsiderről. Tipikus csütörtök éjjeli vagy vasárnap délutáni mozi a kulturális elfekvőben.
Az olasz sztárrendező Antonioni megszenvedett az MGM-mel, mint Szekeres Imre a sugárszéllel, de a kötelező kompromisszumukon túl nem hagyta magát domesztikálni, hivatásos színészek helyett műkedvelőkkel forgatott, és mivel a dupla sajtburger helyett a film a fogyasztói élet szétrobbantását ajánlja, kijelenthetjük, hogy elég kemény tartalmat hordoz, még ha ezt kellően el is leplezi az esztétizálással.
A világ legszebb robbanása
Emiatt a filmet később azzal vádolták, hogy lágyan megágyazott a hetvenes évek jóléti terrorista-kultuszának, amikor Nyugat-Európában (különösen az NSZK-ban) unatkozó felsőközéposztálybeli fiatalok barkóban, trapéznadrágban és Adidas Overathban rontottak neki a fasizmusként azonosított tőkés világ szimbolikus intézményeinek és intézményesített embereinek. Talán legjellemzőbb akcióként a nyugatnémet Széles Gábor, Hanns-Martin Schleyer elrablását nevezhetjük, akit aztán egy zöld Audi csomagtartójában találtak meg a rendőrök a német-belga határon. A történet végső vége pedig az lett, hogy az unatkozó fiatalokból vagy elkötelezett szociológusokból professzionalizálódott terroristákat lelőtték, mint a kutyákat (lásd a Baader-Meinhof-csoport tagjait) a náluk is profibb kommandósok, a kockázatos robbantások és emberrablások helyett a hobbi-lázongásnál maradókat pedig hazapofozták, hogy a hippidivat múltával yuppie-k legyenek.
A hippitörténet tragikus vége, ennyi és kész - Hanns-Martin Schleyer, a gyáros azon fiatalok fogságában, akik komolyan vették, hogy nekik nem kell a McDonald's
Persze, ez elég cinikus cselekményesítése az utóéletnek, és messzire is vezet. Mindenesetre a Zabriskie Point bemutatása után elsődlegesen Antonioninak a terrorista eszközök iránti hangsúlyozott benső viszonyáról vitatkoztak, de nem ebben, hanem a beállításokban vannak a film erősségei.
Antonioni erősen reflektál a korabeli diáklázadásokra, egyetemfoglalásokra, ezek történetét megírtuk a Page Not Foundon. Amikor 15 évesen láttam egy dokumentumfilmet a francia diáklázadásokról, máshogy nem is tudtam volna elképzelni magam, trapéznadrágban üvegeket dobálva, de amikor Antonioni a film elején egy-egy felháborodott, társadalomkritikai ’hörr’-re próbálna késztetni, mint amikor hatásvadászva sulykolni igyekszik a rendőrsi brutalitást és stupiditást (pl. Karl Marxot Carl Marxnak jegyzőkönyvezik), az első három szó, ami kirobbant belőlem, a didaktikus, banális, dühítő. Ez a film első harmada. Ezzel szemben, ami utána jön, a kivonulás, a szecesszió, maga a filmfestészeti csoda.
Olvassa el történelmi stúdióblogunkon: Blood, sugar, sex, magic - 1968 az egyetemeken
A Zabriskie Point története meglehetősen lapos dramaturgiájú: az egyetemi zavargásban lelőnek egy rendőrt, Mark / Mark Frechette (a radikálist játszó "színész" maga is gyakorló radikális volt, 1975-ben börtönben halt meg) keveredik gyanúba, mivel nem sokkal korábban vásárolt pisztolyt. A fiú elköt egy kisrepülőt, és azzal igyekszik minél messzebb kerülni, egész be Death Valleybe, távol a civilizációtól, ahol egy rovarok párzási táncot imitáló "repülőgép-autó"-előjátékot követően összeakad az autózó Dariával / Daria Halprinnal. Ez a rovaros hasonlat (mondom, hogy National Geographic!) nyilván elég hülyén hangzik, de a filmet nézve menten érthetővé válik.
"A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról boldog szerelemben." (J. A.)
Összejönnek, a filmtörténelem egyik leghíresebb szeretkezős jelenetében egymásé lesznek Zabriskie Pointban, amely egy kiszáradt, gipsszel és boráttal (nem Borat) feltöltődött, szélfútta egykorvolt őstó. Ily módon, hümm, az elveszett, elmúlt Éden szimbóluma, szeretkezésük pedig egy visszavonulós, visszatérési kísérlet, amit Antonioni, azzal, hogy még egy tucat (eredetileg tízezret szeretett volna!) ottani krétaporban dugó párt bevág (lásd még József Attilától: „egy ország porába írom a neved”), kitágít, egyetemessé tesz, úgymond mitikussá növeszt. Elképesztő képek. Mondhatni, hogy eztán a filmben nem sok minden történik, és ami igen, a végén, abszolút várható. A Zabriskie Point tele van üresjárattal, amiben, hogy mit ne mondjunk, fölöttébb hasonlít a hétköznapi életre. Persze itt ellenvethető, hogy filmet azért nézünk, mert éppen ki akarunk lépni a hétköznapi életből.
Antonioni jellemzője, hogy a klasszikus elbeszélést, a pörgő történést absztrakcióval cseréli fel, a drámai cselekmény helyére egyfajta stagnálás, bizonytalanság kerül, vagy csak egyszerűen hiány marad, homályos érzésekkel és hangulatokkal töltve (ezt a filmszakot végzett szerelmemtől tanultam), amivel szembesülve a néző kénytelen reagálni, azt kitölteni, vagy ha mást nem, legalább az esztétizálásban, a szuperlassú felvételekben gyönyörködni, amelyhez a Zabriskie Pointban hozzájön a zenét szerző Pink Floyd. A film bejezése a legjobb, ami filmvásznon történhet. Ezért mindenképp érdemes végignézni. Mert maga a csoda a Careful with that Axe, Eugene a filmalbumra újra fölvett változatával.
Zabriskie Point (Zabriskie Point)
Színes, amerikai filmdráma, 110 perc, 1970
Rendezte: Michelangelo Antonioni
Főszerepben: Mark Frechette, Daria HalprinKövesse a Csunderlik Filmlexikont a Facebookon!
