A 20. század egyik legszebb pillanata volt, amikor a vasárnap szentté avatott II. János Pál pápa megbocsátott a merénylőjének. Naná, hogy „utáljuk az egész huszadik századot”, ahogyan Nagy Feró énekli két Csobot Adél-produkció között, de mi most megpróbáltunk a szépre emlékezni. Chaplin életművéért kapott Oscarja, Nixon lemondása, az első szívátültetés vagy éppen Mandela szabadulása. Az nem került a lajstromba, amikor a popvilág emblematikus alakjai megfogták egymás tökét, és összeálltak a We are the World-re.
5. Muhammad Ali kiüti Foremant Kinshasában
Bár nagyon csábító volt, hogy belevegyük, amikor az 1956-os novemberi melbourne-i olimpián, pár héttel a forradalom leverése után egy verekedésbe torkolló vízilabda-mérkőzésen megvertük a szovjeteket, ki kellett hagynunk, mert a póló igazából négy-öt nemzeten kívül komolyan senkit se érdekel. Még akkor se, ha tőlünk aztán senki nem veheti el a a pillanat nagyszerűségét, mert azért képen töröltük a szovjeteket, mikor éppen nem volt náluk néhány ezer tank és a magyar kapuban se áruló tempózott, hanem egy kapus.
De az biztos, a profi ökölvívás menőbb buli, és a huszadik század sportolója, Muhammad Ali. Az egyik legszebb pillanat volt, amikor 1974. október 30-án, a zairei Kinshasában, ez volt a „Rumble in the Jungle”, az első műholdas tévémeccsen, Muhammad Ali a nyolcadik menetben - vert helyzetből felállva – kiütötte a félelmetes Foremant, és visszaszerezte a világbajnoki címet, amitől hét évvel korábban megfosztották, mert megtagadta a vietnami bevonulást. A 33 éves Alit akkor már minden szakértő és sportújságíró, az amerikai Knézy Jenőtől, Howard Coseltől egészen a sose rosszkedvű Szujó Zoltánig régen leírta: „Azt hitték, ez lesz az a harc, amiben Muhammad Ali elvérzik. Ez lett volna a mítosz a bukásomról. Az én végzetem. Sajnos rosszul számoltak. Félreértettek. Rosszul mértek föl” - replikázott Muhammad. Hát igen, ez a szöveg a mi Koránunk, és fölcsendül a fülünkben Salif Keitától a Tomorrow, Michael Mann Ali-filmjének világzenei témája, ami a legjobb futáshoz, táncolós árnyékbokszoláshoz, alapfokú tantraszexhez, meg elszánt idegrágózáshoz, ha formai okokra hivatkozva visszakúrják a világbajnok pályázatunk. Ali a nép bajnoka volt, Allah keze, úgyhogy Muhammad Ali-szobrot a Szabadság térre, vagy legalábbis Budapest díszpolgárának a század sportolóját.
Olvassa el kétrészes Ali-hőskölteményünk: "Engem egy vietkong se nevezett niggernek" - Muhammad Ali megtagadja a vietnami bevonulást
4. Nelson Mandela szabadulása és elnökké választása
Dél-Afrika a fehéreké volt egészen a kilencvenes évekig, mint azt mindannyian tudjuk a Halálos fegyver II-ből. Aztán Martin Riggs elrántotta az oszlopos házat és a rasszista rendszer megroppant. Az apartheid leghíresebb politikai foglya, Nelson Mandela, a békepolitikusok Morgan Freemanbe oltott Danny Gloverje huszonhét év, összesen tízezer nap után, hetvenegy évesen szabadult 1990. február 11-én. Ez azért kicsit mélyebb történet, mint Gyurcsányék kalandja a Gyorskocsi utcában. Mandela délután háromkor hagyta el a börtönéül szolgáló Vorster-villát, ahol sose ismételték a Walt Disney-t. Gyalog sétált ki a kapun, kezét fölemelte, ökölbe szorította, a várakozó tömeg pedig üdvrivalgásban tört ki. A komplett golyóbison élőben közvetítették a szabadulást, azaz többen látták, mint ha megpofoznak egy gyöngyöshalászi alkoholistát a Mónika-showban. Egy órával később már hivatalos beszédet mondott a dél-afrikai Mózes: mindenkinek megköszönte, aki harcolt a szabadságáért. A szabadulás azonban nem jelentett azonnali rendszerváltást, még arról is hosszú ideig tárgyaltak a felek, hogy tárgyaljanak-e. Végül 1993. június 3-án kitűzték az első demokratikus választás időpontját: 1994. április 27-én szabadon voksolhattak az ország lakói. Mandela közben kapott egy Nobel-békedíjat, megosztva Frederik Willem De Klerkkel, a fehér, galléros elnökkel, aki maga függesztette fel a diplomáciai védettséget, a választásokon pedig Mandela szervezete, az Afrikai Nemzeti Kongresszus nyert: ezzel a korábbi rab lett az elnök, ahogy a Los Angeles-i rendőrségben is többségbe kerültek a feketék.
Olvassa el: Négercsók: egy ország, egy csapat - Mandela és Pienaar antirasszista balladája
3. Az amerikai és a szovjet katonák találkoznak Torgaunál
1945. április 25-én 13:30 perckor a szászországi Torgaunál, az Elbán egymáshoz csónakozva találkoztak az amerikai és a szovjet katonák, és egy kézfogással pecsételték az egyesülő szövetségesek, hogy a még harcoló Németországot kettévágták, egy északi és déli részre. Ez, noha a bunkerben Hitler még tologatta a bábuit a rizikóasztalán, egyet jelentett „a szabadságszerető népek győzelmével Németország felett”, hogy Sztálin parancsából idézzünk – a szovjet diktátor halála szintén majdnem belekerült a top tenbe - amellyel elrendelte a torgaui találkozás ünneplésére háromszáz moszkvai ágyú huszonnégy sortüzét. Nem akarunk most azon rugózni, hogy milyen Szovjetunió volt, amely szinte egymaga verte meg Németországot. Mert még visszafogott russzisták szerint is a Wehrmacht a veszteségei 90 %-át a keleti fronton szenvedte el. Abban a népirtó, élethalálharc totális háborúban, amelyhez képest a nyugati csak egy operettfront volt genfi egyezménnyel meg hasonló emberjogi masnikkal. Mi őszintén örülünk, és most kicsit összekeverjük az idősíkokat, hogy nem egy náci Európába születtünk bele, minek nyomán éppen blogolhatunk, amit csak akarunk, és nem a földet túrjuk makk után egy német ostmarktban. Mert arról, hogy mi várt volna szolgarendű magyar népünkre a pax germanicában, amennyiben a nácik nyerik a világháborút, arról Hitler éppen eleget elmond a Mein Kampfban vagy az Asztali beszélgetésekben. Hogy utálta és mélyen megvetette a magyarságot a derék, gyomorbajos Führer, az nem kifejezés. Úgyhogy Isten áldja azt a torgaui kézfogást!
2. Christiaan Barnard először végez szívátültetést
Sokat gondolkoztunk, hogy Brinkmann professzor a Klinikákból, esetleg Papp Lajos és a pilisi szívcsakra háromujjas G-masszázsa vagy Christiaan Barnard professzor és az első szívátültetés kerüljön-e be, végül az utóbbi mellett döntöttünk, mert az emblémája az orvostudomány fejlődésének, és mindennek, ami egyáltalán jó lehetett a huszadik században: technikai felkészültség, vízió, merészség, odaadás, professzionalizmus. Egy jó célért. Ami Kubrick a filmben, az Barnaard a szívsebészetben. A rezzenéstelen kezű, negyvenöt éves professzor, a hazájában és Amerikában tanult dél-afrikai Christiaan Barnard volt az első, aki bevállalta, hogy a kutyákkal végzett sikeres kísérletei után embert műtsön: 1967. december 3-án egy fokvárosi klinikán ötórás műtéttel ültette át egy autóbalesetben elhunyt lány szívét egy ötvenöt éves fogorvosba, Louis Washkanskyba. A Mandelánál már tárgyalt dél-afrikai viszonyok ismeretében ne csodálkozzunk azon, hogy először nem egy félárva fekete kislányt operált. Kis túlzással az egész világ Barnardra figyelt, úgyhogy a sikeres műtét után megérdemelte a szíverősítő konyakot, amit az ötórás feszültség után benyakalhatott. Washkansky pedig az ébredés után boldogan integethetett a kamerákba. Pechére tizennyolc nappal később a páciens meghalt tüdőgyulladásban, de ettől még a nemrég elhunyt Barnard professzor a legnagyobbak egyike, akit egy életrajzi filmben játszhatott volna Jack Nicholson, mert történelmi ikertornyok.
1. Holdraszállás
Mi lehet szebb az első szívátültetésnél? Csakis a holdraszállás. Az emberiség vágya évezredek óta, a legnagyobbak agyaltak rajta, mindenki képzeletét megmozgatta Ptolemaiosztól Pataky Attiláig, ki ne olvasta volna Verne Gyulát, s ki ne merengett volna a Holdon nyári éjszakákon, mi lehet ott. Ha már filmmel kezdtünk, nem csoda, hogy az első tudományos-fantasztikus némafilm az Utazás a Holdba volt 1902-ben. A hidegháború másik pozitív hozadékában, az űrversenyben Kennedy a hatvanas évek elején megígérte, hogy az évtized végére embert küldünk a Holdra, és az amerikaiak megcsinálták. Bár a rosszmájúak szerint ez nem is amerikai, hanem náci rakétaprogram volt, azzal, hogy 1945 után leigazolták a rakétatudósok special one-ját, Werner von Braunt és csapatát.
De kit érdekel: ez a gondolkodó emberiség közös diadala. Az első pattintó majomtól kezdve mindenki beletett valamit. (Nem csoda, hogy Kerényi Imre ezért még nem nyomatott emlékérmet, majd ha az örökkévalóságig egypárti alaptörvényt kilövik a termoszférába, akkor eljön az idő.) Irigyeljük azt a generációt, amelyet még a Szaturnusz-hordozórakéták újabb és újabb fellövése, a Hold-program tarthatott lázban, és nem az új Apple-kütyü megjelenése volt az esemény. A tévében nézni, ahogy Neil Armstrong, majd Edwin Aldrin a Holdra lép 1969. július 16-án, elugrálnak, majd kitűzik a zászlót a Hold porában, életre szóló emlék lehetett. Különösen az angoloknak, mert amikor a BBC a holdraszállást közvetítette, nem Szujó Zoltán és Gary Lineker kommentált, hanem behívták a Pink Floydot, hogy élő adásban jammeljenek a képek alá űrzenét. Űrélmény. Nekünk meg elénekli Zámbó Krisztián a Bukott diákot.
Ajánljuk néhány korábbi top tenünk:
Top 10: emblematikus lovak a történelemben
Top 10: bűnbakok a magyar történelemben
Top 10: 2013 közéleti csúcsteljesítményei
Top 10: a sporttörténelem legnagyobb szemétségei
Top 10: történelmi ikertornyok
Akar többet tudni? Kövesse Facebookon a Page Not Found történelmi stúdióblogot!
