„Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
a magában-egy Igaz sugarába
mind jobban-jobban behatolni mertem.”
(Dante: Isteni színjáték)
Szörnyű elbeszélni, mi van ottan.
Amikor két éve a Santana-koncertről írtam, a Vietnam - stratégiai metaforára tekertem rá mindent, mint Kojak nyalókára a megerőszakolást, mert a hőségre, a lemenő Nap fényében elberregő helikopterre, a hangszórókből üvöltő zenére, a sérültekre és szakaszokban vonuló izomtiborokra annyira adta magát ez az asszociálás, mint a terpeszben álló C. Ronaldónak a hátulról herén rúgás. Meg kiverni vagy három fogát, ahogy a képmutató szenátoroknak szokták, ha nőket vernek.
Azóta megfordult a világ és beleszédült a tátongó űrbe, gondoltam, mert minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, ahogy Axl Rose énekli a Don't Cry-ban, múlthétre Saigon és a napalmtól karamellává izzó süvegcukorhegyek helyett első világháborús trópusok egész serege szállta meg az agyam barázdáit, mert akkor már negyven napja esett az eső (Teremtés 7,17), ugye, valahol varangyok hulltak az égből, kettényílt a föld és úgy nyelte el álmainkat, mint a Kelet az önsorsrontó Nagy Sándort, aki elindult, hogy meglássa a külső tengert, én meg persze csak penészedtem a helyemen, mert nem sütött ki a Nap, úgyhogy az LSD-szörfözés helyett egyre csak jöttek-jöttek az első világháborús offenzív képek a lövészárkokról, csöndes rothadásról, parazitákról, ahogy felfordult fehér férgek úsznak a bombatölcsérben, meg a kondér rizibiziben. Nyugaton a helyzet változatlan.
Úgy voltam vele, hogy még egy hét borús idő, és kihullik a fogam, üszkösödni kezd a karom, mint John Frusciante gitárművésznek, mikor telibe kapták mimóza művészlelkét a világhíres elvárások. Ha egy régi iskolás önkényúr lettem volna, egy Caligula, akkor június végére már tízezer meteorológus hevert volna holtan, mert rossz hírt hoztak, de így csak citromfűvel és a Borostyán-zenéjével nyugtattam háborgó lelkemet. Hát lehet így megnemesíteni a tömegműfajokat? Mintha kitépték volna az Achilles-ínam. Valamit elvettek tőlünk, amit talán sosem kapunk vissza. Nem ezt érdemeljük.
Mikor múlt szombaton felkeltem, kinéztem az ablakon és megint csak a sötétséget láttam, már nem bírtam tovább az istenfélést, és a gyomromból, a legmélyebb belsőmből tolultak elő a káromkodások, ott tülekedtek a számban, mint a spermiumok, hogy melyikük robbanjon ki elsőnek, először. Zakatolni kezdtek a fejemben az ötletek, talán fel kéne áldozni egy tiszta embert, ahogy a jósok mondják, mondjuk Semjén Zsoltot, esetleg csak egy istenítélettel meglegyinteni, megnézném egyszer az arcát, ahogy ráfagy az a legendás vigyora, vagy inkább minden dezodort fújjunk a levegőbe, hátha felmelegszik, mert akkor már olyan voltam, mint Hitler, hetente, naponta újabb csodafegyverben bíztam, egyszer egy halálsugár, ami felolvasztja a páncélt, vagy bombák, amelyek egyetlen robbanással egy várost pusztítanak el.
És igen, aznap csodát tett az Úr. Megmutatta magát, akit eddig kétezer éve csak vakon követtünk. Elküldte Rod Stewartot.
Roderick Amadeus Stewart. Ő a bálványom. Egyik művére még variációt is írtam. Mert Rod Stewart a popzene Schmitt Pálja. Sármos. Zsigeri. Úgy komponál, hogy csak egyszerűen kifolynak belőle a dalok, és mindenben otthon van, legyen szó dögös slágerekről vagy érzelmes balladákról, a végigkokózott diszkókorszakról vagy a feldolgozós alibi-évekről. És ahogy előadja őket az összetéveszthetetlenül füstös hangjával! Felborzol és gerincre vág minden hosszú combú, platinaszőke modellt, bárhol, bármikor, ahogy ő mondja, vagyis az élő cáfolata annak, az egy régi tévedés, miszerint az igazi művész belehal a zenélésbe, verselésbe. Mert mint egy gombafelhős atommagömlés, vagy egy eldurranó pöfeteg, úgy szórja szerteszéjjel a spóráit. Micsoda potencia! Ez az ember egy torokgyík.
Szóval idén Rod Stewart volt a 'Kapcsolat koncert' fellépője, a sikertelennek eddig semmiképpen sem mondható sorozat aktuális szupersztárja, azon a bulin, amire mindenki meg van hívva.
Az az este megváltoztatta az életem. Megláttam Isten igazi arcát és megtisztultam.
Nem tudtam, mikorra menjek ki, az időjárástól és az izgalomtól megzavarodott a biociklusom, megkergült a keresőmotor, ahogy a fecskék is már repülnek Izraelbe. Ide-oda ugrálva kapartam a programot, de nem találtam. Csak arra gondolhattam, hogy vagy benőtt a skót körme és elmarad, mert rohammentő kíséri minden koncertre, vagy tán direkt hallgatják el, mert félnek, hogy tömeghisztériát okoz, ha elterjed a híre, amúgy is le kell ilyenkor zárni az ütött-kopott lakónegyedünket. Végül valahol megláttam, hogy Rod, just Rod, előtt a helyiérdekű megasztárok, Tóth Gabi, Király Viktor meg a kiváló Caramel szórakoztatnak szuperslágerekkel, hát köszönjük, nem, inkább esem kómába az Életképeken, vagy felgyújtom Budapestet, hogy verset írjak róla, alexandrint, persze.
Végül kevertem egy jaffaszörpöt, májteát, kifestettem magam, feltűrtem a gallért, és míg öklöm a zsebben már ronggyá rohadt, elindultam. Ha ingyenkoncert vagy majális van, a környékünk mindig úgy néz ki, mint egy haláltánc-orgia egy Hieronymus Bosch-képen, amikor úgy igazán csak egy csőrös maszkban lehetne bemenni, mint a középkori doktorok egy pestises filmben, vagy mint a májfoltos nénik a BKV-n. Mert vannak ilyenkor porcelánkutyák guruló tévészekrényen és tubus fogkrémbe kapaszkodó klottgatyás urak, akik annyira tele vannak, hogy beleborulnak és megfulladnak az első tál szalontüdőbe, meg persze fölfésült Nicu Ceausescuk, de most semmi, semmi, "ha megölsz, se látok nyomot, ismeretlen már e táj, / alighanem ördög vezet, összevissza körbejár", mert csak alig láttam egy-egy taxiból kiszálló harmincas vasárnapi kurvát, rózsaszínben pukedliző kislányt vagy világító nyuszifület, szarvacskát. Ugyan feltűnt egy szembejövő párocska, ahol a bőrszandálos hippinő úgy nézett ki, mint Carlos Valderrama, a fél fejjel alacsonyabb farmermellényes férfi meg kiköpött Steve Buscemi volt, de hiányoztak azok az igazi Kapcsolat-koncertes háttérképek, default, ti. a mályvalavórban hűlő dobozos sörök, a virágos otthonkában hónaljukat csutakoló kövér asszonyok, a pocakját simogató ősz rokker, a csepegő gírosz, vagy éppen a kockás pléden lábukat párologtató román leprások, most meg csak összvissz' volt egy szájsprével sprickáló sápadtan higiénikus házaspár. Ennyi?
Azt hittem, hogy majd szétszedik a házat, patakzani fog a cocaine, szobrokat döntenek, leszaggatják a csillárokat, de nem, a borús idő miatt alig, alig mentek ki Rod Stewartra. De hát tudtam én, hogy ő olyan, mint Mozart: érdemtelen ajándék az emberiségnek. Vagy legalábbis a magyar népnek, amelyben az Auchan-ügy óta már amúgy is elvesztettem maradék hitem: II. József volt a legnagyobb uralkodónk, mert bebetonozta a mocsarakat és szupermarketeket épített, erre manapság aláírásokat gyűjtenek, hogy megmentsenek egy lápot. Hát ki érti ezt? Tessék, bazmeg, adjunk vitaminkoktélt a szúnyogoknak napalm helyett.
De nem volt időm sokat háborogni, mert már ott is termett a színpadon szexpressz sebességgel Rod Stewart.
Ez az ember egy igazi átváltozóművész! Kisimult. Jól érzi magát, nem törődik semmivel, csak amihez kedve van a zsabós ingjében és aranyszínű szaténfrakkjában. Egyszer fajdkakasként fel-alá mászkál peckesen, másszor meg a szívéhez húzza a közönséget újra és újra, és közben sehol megszakadás vagy utócsepegés. Itt-ott persze nyikorognak-csikorognak az ízületek, a koronás csípő, hisz már hatvanöt éves, de meglátszik az oxigénsátor, az őssejtek és a napi két tasak glükozamin, mert még most is azzal az intenzátassal, eleganciával és energiával csinálja a show-t, amiért már negyven éve is ünnepeltük. Rod Stewart kurva jó arc! Az emberek embere. A prosztatarákot is picsán rúgó önmegvalósítás.
A kritikákra keresztbe tevő cool mesternél jobban féltettem a szólógitárost, mert néha úgy kezdett reszelni, hogy azt hittem, egy-egy szólónál mindjárt kiakad a szíve, össze-vissza ugráltak a homlokába lógó randomgenerált tincsek, mint riadt indokínai pockok a helikopterberregésre. Bezzeg az öltönyös basszusgitáros antitetikus ellentéte volt, aki hanyag eleganciával bumm-bammozott, miközben a billentyűs úgy tekergett a szintetizátoron, hogy előttem egy becsípett milf elmodulált egy kromatikus passzustól. Persze, ott volt még a néger asszonykórus is, ami szerintem egy alapvetően elhibázott koncepció, mert templomba való, nem rockkoncertre, mert ott annyira környezetidegen, mint egy kísérleti atomrobbantás, pedig én támogatom a madárcsicsergős progrock effektkísérleteket is. Most mégis: a gospel sonkák úgy harmonizáltak a magenta zeppelinnel, mint bundás stricik a rózsaszín cadillackel. Kanazstál kenkima, koza men koylgab a.
Tekerjük vissza a szalagot. Újra és újra.
És...És...És mikor jött a lírikus 'Sailing'... A katarzis, a kigyulladó cippókkal és az összebújó párokkal, hősugárző seggek melegével, miközben hínárként hullámzott a tömeg a szív ritmusára. Ez lélekzene volt. Azt hittem, szárnyaim nőnek, hogy mindjárt elrugaszkodom és griff leszek, mert akkor Isten hangját hallottam. Igen, az erősítő, mélynyomó volt a frigyláda, amellyel telefonált nekünk az Úr. A kapcsolat ég és föld között. A kivetítő pixelrácsain át pedig Rod Stewart mosolygott ránk és mindent bearanyozott.
"Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot." Ez az életenergia. Varázslat.
Mikor vége lett, Rod Stewart széles mozdulatokkal meghajolt, integetett, én meg feltöltődve, ugróiskolázva indultam haza, remélve, hogy holnap már kisüt a Nap, miközben azon kaptam magam, hogy a "Da Ya Think I'm Sexy"-t dúdolom. I know. Úgyhogy holnap nyárindítóként el is olvasom Camus Caliguláját, mert az csak valami kőkemény egzisztencialista 'just do it' lehet.
Még hazafelé hallottam, ahogy egy alpakkazakós esztéta arról okoskodott egy fodrászlánynak, hogy "Jó ez. Jó ez. Csak túl sok a fűszer. Túl sok a hangjegy."
Hát hogy jönnek ahhoz, hogy Rod Stewartot méricskéljék?
Csak önmagával mérhető.
Lájkold!
