„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék.” (Ludwig Lakatos)
Rüdiger Dahlke írása*
Ki is valójában Ludwig Lakatos?
Bevallom, én nem tudtam a választ egészen a mai estig. Nem tudtam, mire számítsak. Itt ülök a Gustav Gründgens Strassén, a Wagner Cukrászdában, és míg a kinti hidegben novemberi hópelyhek játsznyi kűrjeire ostyahold pislog tompa utcafényben, itt bent, az elektromos melegben, vörös lampionok fényétől és értelmiségi eszmecseréktől izzik a márványterem. Tőlem balra Fassbinderről, jobbra pedig Jürgen Prochnowról vitatkoznak. Fülledt a levegő, kávéskanál csörren a kulturális tengeralattjáró padlóján. Morajlás. Azt suttogják, lelőtték Benno Ohnesorgot. A többi néma csend, hogy aztán pár másodperc múlva minden kezdődjön elölről.
Úgy gyúrok gombócot táncoló szalvettákból, ahogy megbomló ingnyakam is egyre jobban feszíti a várakozás, az izotermák és izotérák. Izgatott vagyok. Az Odéonban nemrég fejeződhetett be a "42. Írónk és Kora" díszünnepély és operaelőadás, ahonnan ide várom Ludwig Lakatost, Nürnberg és Berlin díszpolgárát, aki maga az európai irodalom Atta Trollja. A fehér bálna. Akinek ámbrájával mostanság kenegetjük a lélek sebeit.
De ki is valójában ez a pátriárka?
Már gyűröm az abroszt, eddig csak annyit tudtam, mint mindenki. Hogy ő korunk Goethéje. A holocaust-túlélő magyar-örmény író. Herder-díjas és Európa-díjas. A Pink Floyd neki dedikálta Wish You Were Here című 1975-ös albumát a kiüresedésről. Azt mondják, két élet sem elég, hogy elérjük az ő spirituális szintjét.
Órámra nézek. Az író késik. Vajon mi történhetett? Felkapar torkomba egy Ludwig Lakatos-sor: "Óriás teknős messze áramol / zajló tojásait hagyva. / A kikelet. Vibrál." A gyomrom. Beleremeg. Ám ekkor a haboskávé illatába mintha transz-szag vegyülne a levegőben. Kitárul a bejárat, mindenki odanéz. Ahogy belépett rajta ez az ekkora formátumú művész, Ludwig Lakatos, az felejthetetlen volt a szó minden értelmében. Also sprach Zarathustra. Ez jutott eszembe. Akár egy szoláris mítosz. "Látomásomat hiába próbálom leírni, gyenge lesz az ember szava rá, és emlékezete kába." - írja Lakatos.
A Wagner Cukrászda pogácsázó pincérei segítik le róla ködmönjét, hogy aztán asztalomhoz kísérje Dr. Anasztaz Bindelbaum, a neves antifasiszta író, ahol Ludwig Lakatos helyet foglal velem szemben, a kizárólag e célból odakészített széken. A szomszéd asztalokról tétova vakuk villannak. Ettől egy pillanatra úgy tetszik, mintha az eddig vörösen izzó terem nukleáris lángba borulna.
Eli, Eli, Lama, Sabaktani
Ilyen lenne, amikor az ember szemtől szembe találkozik a Kimondhatatlannal? Sóhajt. Nehezen beszél, mert farkastorokkal született, tavaly cseréltek gégeimplantátumot. A teste fáradt, de a szelleme friss. Nézem. Bevesz egy nikotinfiltert és szopogatni kezdi, majd megnyálazza mutatóujját és fellapozza az itallapot. Rendel egy krémest. Én zavaromban beleharapok egy ürücombba, de aztán összeszedem minden bátorságom és megszólítom.
"Ludwig! Most lettél nyolcvanéves, krisztusi korba léptél. Ezen születésnap alkalmából a legszebb ajándékot mégsem Te, hanem valaki más kapja." Ludwig Lakatos fölnéz, lehunyja szemét és az ajkaiba harap. Mintha az éjszakának tenne vallomást. Mintha rámosolyogna a csillagokra. A pincér meghozza a süteményt, ám ő még mindig meditál. Mi ez? Szecesszió? Kivonulás? Tán a mindenségen elmélkedik, mint egy egybefüggő agyvelőtenger a világűrben? Várok, mert tudom, hogy az értékes gondolatokért megéri. Zümmögni kezd egy magasabb fokozatra tekert konvektor, és én már tudom, akkor közel az ébredés, mikor azt álmodjuk, hogy álmodunk. "Igen? És ki lenne az?" - kérdezi váratlanul, még mindig lehunyt szemmel Lakatos.
"Kelet-Berlin. Mert Te még mindig a falai között élsz! >>Mint egy Rousseau Ermenonvillében<<."
Ludwig Lakatos ujjaival dobolva menten rárecitál: "Ember és polgár leszek!" Majd újra, még lassabban, szaggatottan: "Ember és polgár leszek." És ekkor kinyitja szemeit: "Igen, ismerem ezt a Vörösmarty-verset Kossuthról. De én nem vagyok remete, nem vagyok száműzött. Én egy (a villájával leszedi a krémes tetejét) egy berlini vagyok."
Ich bin ein Berliner / Ego sum, qui sum
"Warum? Ich hab' irgendwo gelesen, dass du aus Budapest k'!" - szakad ki belőlem.
De nem tudom csőbe húzni Ludwig Lakatost. Enyhén félrebiccenti fejét, lenéz a padlóra, mintha keresne valamit, majd ahogy a hegyek egereket szülnek, úgy nyögi ki, valahonnan, mélyről: "Én egy gyökértelen vagyok. Egy világpolgár. Ha úgy tetszik, egy dekadens (Ein Dekadensch). Az európai kultúrában gyökeredzem. Ezért az én otthonom az irodalom. Csak az irodalom. Nem Berlin vagy Budapest."
Sokkolnak a sosem hallott szavak. Ez lenne hát az a kemény Lakatos-hang, amiről annyit beszélnek? Tán igaz, hogy rózsakeresztes? Egy lebegő asztráltest? Nem bírom ki, ezért meg kell kérdeznem: "Mégis, mi az, ami Berlinhez vonz? Vagy a díszpolgárságon kívül nincs semmi, ami ehhez a nagyszerű kulturális hagyományokkal bíró városhoz köthetne?"
Ludwig lopva felnéz, a csillárt kémleli. Úgy teszek, mintha nem venném észre. "A planetáriumok." - sóhajtja. "Itt három planetárium is van. És a törökfürdők. Itt az ember nyugodtan belefújhatja az orrát a medencébe. Berlin kellemes élőhely (Ein angenehmes Lebensraum). Itt nem kérdezik meg, honnan jöttél."
"És Budapest, ahonnan jöttél?"
Súlyos csend nehezedik a Wagner Cukrászdára. "Bevallom, lesújtó véleményem van." - mondja kínkeservesen. "Es wurde balkanizität." És még hozzáteszi az ézsaiási jeremiádot: "Budapesten szava csak a szélsőjobboldalnak és a fajgyűlölőknek van. Mondhatni, tort ül az örményellenesség." Lélegzetet sem tudok venni, itt most az emberi humánum nyilatkozott meg, azt hiszem. "És Budapesten van a nyulam, Tódor." Ludwig Lakatos hangja elcsuklik...
Tort ül az örményellenesség
Felszakadtak a régi sebek? Hiszen Ludwig Lakatos az örmény holocaust Tolsztoja. Bár mindig hozzáteszi: "Én egy nem-örmény örmény vagyok." Sőt: "Bevallom, elég eredetien gondolkodom az örmény shoáról." - ahogy a Pro7 szerda esti Zárórájában is elmondta első holocaust-regénye, a Mikor a király lehunyja fél szemét (1957) ötvenéves évfordulóján (2007). A könyvet még Magyarországon írta, hidegburkolóként. Évekig nem adták ki. "Éreztetni akartam a határtalan űrt az ember talpa alatt, hogy mindenki önmagára lett utalva egy ellenséges világban. Ez a mű úgy értelmezendő, mint önnön létrejötte folyamatanának rögzített nyoma. Amolyan nyitott mű. Önmegsemmisítő regény. Ha úgy tetszik, kiírtam magamból a fájdalmat. Kiírtam, hogy tovább tudjak lépni. A halál ellentéte nem az élet, hanem a művészet." Aztán a Mikor a király... világsiker lett, mikor 1972-ben kiadta a Stuttgarter Verlag. Film is készült belőle, egy bizonyos Donald Sutherlanddel...
De Ludwig hozzáteszi: "Én nem holocaust-író vagyok. Én író vagyok, akinek évtizedes témája az örmény holocaust volt." Valóban, Ludwig Lakatos nemcsak a holocaustban, hanem kíméletlenül átfogó kulturális rendszerben gondolkodik. Ezt bizonyítja A kert és a ponty című filmregénye is (1986), melyet Tarkovszkijnak szánt.
Szóval tagadhatatlan, Ludwig korának szinte minden eszméjének kifejezést ad, miközben önmagát sem kíméli. "Nyughatatlan, fausti lélek" - ahogy Octavio Paz írta róla egy esszéjében, és ez is lett a címe a Ludwig Lakatosról szóló Canal Plus dokumentumfilmnek, ahol Jean-Paul Belmondo volt a narrátor. Kimondhatjuk, Ludwig Lakatos az irodalom Cipollája, mert úgy úszik át a hagyományos paradigmákon, kereteken és formákon, ahogy az illuzionisták a betonkockákon és a nagy falakon. Mindannyian emlékezhetünk a leghíresebb Lakatos-performanszra. "Nem lehet azt feledni" - nyilatkozta Kertész Imre is a Die Welt kérdésére.
Dehogy is vagy császár Peer, csak hagyma vagy
De Ludwig Lakatos szerény ember. És mikor a Sidrák, Misák és Abednégó című Európa-díjas elbeszéléskötetéről (1978), különösen a Magány című holokausztnovelláról faggatom, melyet Mario Adorf méltán népszerű hangoskazettájából is ismerhetünk, ő inkább kitér, mintha meg se hallotta volna a kérdést. Ludwig Lakatos ehelyett önfeledten kezd kalandozni gyermekéveiről. Miközben krémesét falatozza, néha hangosan felkuncog. De nem bírom ki, hogy rá ne tapintsak a bizonyára mindannyiunkban ott motozó kényes sorskérdésre: "És mi történt az édesapáddal, Lakatos Gagikkal, a költővel?"
Ludwig Lakatos arca elkomorodik. "Elesett a szabadságharcban" - mondja. "Amikor a családodat is elgázosították? >>Amikor alszik a józan ész és szörnyek születnek<<, ahogy írod?" - kérdezem, olyan tapintatosan, ahogy csak lehet, miközben zavaromban az étellel játszom és arrébb pöckölök egy kukoricát. Ludwig megtörli száját a szalvettával: "Igen. Ezt nem tudtam feldolgozni. Akkora gombóccá csomósodott ez bennem, melyet sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam. Később ezért is töltöttem el egy évet Schaffhausenben, egy krematóriumban." Próbálom beleélni magam az ő helyzetébe.
Ki ne tudná, Lakatos Gagik kalmár szülők gyermekeként lett az örmény irodalmi nyelv egyik megteremtője, miután otthagyta tanulmányait. Ludwig, akinek mindig is fontosak voltak a gyökerei, előtte is tiszteleg az örmény nemzeti műeposzban (Հայաստան, 1981), melyben Lakatos Gagik néhány korai verssorát tágítja nagyszabású mítosszá, az emberiség költeményévé.
S most, kedvesem, meghántalak itt
"Az eposz, amit írtál..."
"Éposz" - szól közbe lehunyt szemmel Ludwig Lakatos, mintegy ízlelgetve.
"Éposz" - helyesbítek menten. "Szóval ez az éposz miről szól?"
Ludwig Lakatos hátradől. Mintha végre otthon érezné magát, annyi évtized száműzetés után. Percek telnek el, bizonyára keresi a megfelelő szavakat, de hogyan is lehetne összefoglani egy ekkora művet, harmincezer verssort? "Az Isten kereséséről" - és a kétharmadánál az ajkába harap. "Egy örmény halász üldöz egy nagy halat. A hal az Isten."
Ilyet még sose hallottam. Nem tudom leplezni döbbenetem. Honnan ez az átütő erő? Vajon miből táplálkoznak a látomásos képek? "Ludwig! A mottód: le style c'est un homme! De mégis, honnan ez a sosem hallott hang? Kiktől tanultál?" Ludwig elmosolyodik: "Le style c'est un homme. Emellett én fiatalon főleg német irodalmat olvastam." És nem bírja ki, meg is idézi a hunyt mestereket: Thomas Mannt, Horst Tappert és Dantét. "De tagadhatatlan, hogy Magyarországon én voltam a modernizmus" - teszi hozzá.
"Gondolsz itt a novelládra, amelyben egy férfi nyugtalan álmából fölébredve szörnyű féreggé találja magát az ágyában?" "Akár" - hümmögi sejtelmesen, miközben újra szájába vesz egy nikotinfiltert.
És valóban: Ludwig Lakatos akár a hagyma, annyi rétege van.
Olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszélt
Bár eddig úgy tűnhetett, de Ludwig Lakatos nemcsak gondolataiba mélyülő író, hanem hangját hallató értelmiségi is, noha nem tör politikai babérokra. Nemrégiben nagy port kavart, amikor kiállt a vizuális oktatás eltörléséért, mert az szerinte tompítja az örmények és a munkásosztály agyát. Rágalomhadjárat indult ellene, de ez csak valósággal galvanizálta kívülálló alkotóerejét.
"Ludwig! Új köteted témájául megint a halált választottad. A Frankfurti Könyvvásáron idén dedikáltad az Európáról szóló esszéid."
"Igen. Erre nap mint nap választ kell adni." És valóban: egy értelmiségi véleményére manapság nagyobb szükség van, mint valaha. Meg is kérem, hogy olvasson fel egy keveset. Először szabadkozik, de aztán körbefordul és kacagva hozzáteszi: "De mivel az élet könyörtelen, Önökkel is meg velem is, hát megteszem." A Wagner Cukrászdában lekapcsolják a csillárokat, és Ludwig Lakatos gyertyafénynél kezd hozzá felolvasásához az autótáskájából elővett kötetből, először egy kissé remegő hangon, ám később annál erőteljesebben. Ez maga a varázslat - gondolom.
"Becsvágyunk végtelen, mohóságunk emésztő, bosszúvágyunk könyörtelen, gyűlöletünk átható." A környezetvédelemről zúgó Európa-esszé feszültségét csak csipetnyit oldja a kintről beszűrődő ostyahold, majd amikor véget ér, lassan kijózanodunk. Felkapcsolják a villanyt és a Wagner vendégei tülekedni kezdenek a pogácsaasztalnál.
Szíven ütött, hogy Ludwig Lakatos még az eljövendő generációkért is így aggódik. De neki mégsincsenek gyermekei. Miért? "Nem kívánom ráadni senkire se a létezés terhét." Ezek szerint ő a művészet aszkétája. Elő is vesz kígyóbőrpénztárcájából két gyűrött fényképet: "Itt Umberto Ecóval vagyok. Itt pedig Emir Kusturicával."
De már végéhez közeledik a beszélgetésünk. Dr. Anasztaz Bindelbaum eltűnt, a vendégek szétszélednek, záróra közeleg. Holnap is lesz nap. Súgom magamban.
Flaubert sorai kavarognak bennem: "Utazott. Megismerte egymás után a nagy hajók mélabúját, a didergő ébredést sivatagi sátrak alatt, a tájékok és romok elringató szédületét, a megszakadt vonzalmak furcsa keserűségét."
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Ludwig Lakatos egyedül megy haza.
Ludwig Lakatos (1929- ): Berlinben élő örmény származású magyar író. Édesapja, Lakatos Gagik, maga is költő, az örmény irodalmi nyelv egyik megteremtője. Elveszett a szabadságharcban, Ludwig édesanyjával és a kalmár nagyszülőkkel együtt. Ludwig Budapesten nőtt fel. Egy ideig hidegburkolóként kereste kenyerét, de miután első regényét, a Mikor a király lehunyja fél szemét (1957) címűt Nyugaton felfedezték és megfilmesítették, onnantól kezdve szabadúszó. Főbb művei: Mikor a király lehunyja fél szemét (regény, 1957), A zajló folyó ritmusára (versek, 1960), Égő angolna (újabb versek, 1966), Sidrák, Misák és Abednégó (elbeszélések, 1978), Faszverő lámpanyaló (beatköltők zsoltárfordításai, 1979), Հայաստան (éposz, 1981), A kert és a ponty (filmregény, 1986), Beszélgető-könyvecske (levelezés Joseph Ratzingerrel és Tamás Gáspár Miklóssal, 1996), A Da Vinci-kód (nyitott mű, 1999). Európa-esszéi idén jelentek meg, amiért a Svéd Akadémia életműdíjjal tüntette ki. Továbbá Herder-díjas és Európa-díjas (1978).
Kora szinte minden eszméjének kifejezést ad. M. Péter György médiaszociológus a Távolság az üveggolyóban (1995) c. művében a huszadik század második felének egyik legnagyobb alkotójának nevezte, aki minden műfajban az első ötben van.
Ludwig Lakatos üzenete a magyar olvasóknak:
*A versrészletek Tandori Dezső fordításai.
Ludwig Lakatos az Odéonban, a "42. Írónk és kora" rendezvényen, ahol a jótékonysági nagykövet Angelina Jolie fogadta Nürnberg és Berlin díszpolgárát, az európai irodalom Atta Trollját.
