Tegnap levélpötyögés közben, mikor valamit egy LSD triphez hasonlítottam, már ahogy én azt elképzelem az oktatófilmekből, akkor a bélyegről rögtön Micimackó ugrott be és az Apacuka szörnyek. Kiskoromban rettenetesen féltem ettől a rajzfilmrészlettől, de tényleg, sokkal jobban, mint a Szász Endre-reprodukciótól nagypapámnál, Frank Sinatrától vagy éppen Hullitól, aki egy apácaszerű nő volt és 3-4 éves koromban rendszeresen kísértett itt-ott, amíg be nem nőtt a fejem lágya és leálltam a csattanó maszlaggal. Azért neveztem el Hullinak, mert először egy dunai hullámban láttam meg, mikor keltünk át a kishajóval Kisorosziba. De aztán Hulli egyszercsak eltűnt "egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt", és beköltözött más fejébe, amivel, mondom, akárki jobban járna, mint az Apacukákkal. Mert nézzük meg ezt az elmebeteg betétet, nem csoda, hogy reszkettem tőle. Simán kinézném, hogy a fiatal David Lynch (Terry Gilliam?) tévedt be a studióba, és úgy döntött, akkor most egy picit szórakozik a gyerekekkel. Még most is beleborzongok ebbe a rémálomba, miután este eszembe jutott a lizergsav-dietilamidról, és X év után újra megnéztem. Ezen túl már csak a Sötét Barlang van:
Tíz ujját megnyalná bármelyik LSD-próféta.
Pedig Micimackó alapvetően heroinista, ugye, vannak erről elcsépelt eszmefuttatások, mert a mézért/heroinért még Róbert Gidát is eladná, aki szerintem fixre buzi. A bélyeg Malackára jellemző, aki a Százholdas Pagony Syd Barrettje, mert csak egy lépésre van attól, hogy végleg belegabalyodjon a tripbe és a skizofréniába, és ezért kirakják a meséből is, hogy aztán elhízva és leborotvált szemöldökkel próbáljon meg évekkel később visszamászni, míg végül el nem viszi a cukorbetegség, vagy öngyilkosságba nem kergetik a démonok egy rossz utazáson Jákob lajtorjáján. Füles füvezik, a Tigris speedezik, stb. Általában megállnak itt, pedig Nyuszi nyilvánvalóan amfetamint szed, mert még egy agyműtétet is bevállalna, annyira magabiztos, Bagoly meg régi iskolás, mert megmaradt az eszpresszónál és a gyomorkeserűnél. Ha az OTKA és a Tihanyi Alapítvány fizetne nekem egy év kutatói szabadságot és egy 15-20 millió forintos ösztöndíjat, akkor lenne erőm teljesen kibontani ezt az elemzést, de ehelyett most már tényleg meg kéne végre írnom a historiográfiai szakdolgozatom. (Védőszemüveget föl. Most belépünk a Csunderlik-műhelybe.)
De rájöttem (lefagy), hogy eddig teljesen egyoldalúan forgattam meg a szövegeket, szinte csak az eszmetörténeti csomópontokat bogozgattam, ezért most bővíteni próbálom a fegyvertáram, alapfokon elsajátítani a tropológiát, hogy aztán ezzel a hidegháborús urángránáttal szaggassam darabokra a szövegeket. Ezért most kezdetnek Hayden White-ot meg retorikát tolok (tolnék) ezerrel. Frissítésképp Adamik Tamás klasszika-filológus professzor Retorika-kurzusát is újrahallgattam, ami itt letölthető mp3-ban. Ajánlom mindenkinek, ez nem Botos Katalinos ámokfutás, egyszerűen zseniális az öreg, ahogy beszél az isteni Ciceróról, az isteni Quintilianusról és a többiekről, egészen az isteni Columbo hadnagyig. Egészen felemelő, ha gyúrás közben Adamik professzort hallgatod a logoszról, ethoszról, pátoszról. Jól írják, hogy "az előadó ember- és bölcsességszeretete áthatja az egész előadás-sorozatot, és a retorikai ismereteken túl is ad valamit." Példakép.
Szóval csöndben tudóskodom én, csak messze nem akkora lendülettel, mint régen, amikor minden reggel úgy keltem föl, hogy akkor most melyik hullának menjünk neki. A másik meg, hogy minél többet olvasok, csak annál hülyébbnek érzem magam, egyre bizonytalanabb vagyok történészileg, ezért van az, hogy a szakdogámban egy-egy mondatot harmincszor is átírok, majd végül törlöm, mert így biztos nem kötnek bele. Jobban félek a vereségtől, mint amennyire szeretném a győzelmet. Pedig most már tényleg fel kéne mutatni valami komolyat, nemcsak pár recenziót, meg egy-egy konferenciát. De.
"Ha akkora arcom lenne, mint egy-két ifjú kollégának, akik épp ezért néha teljesen kritikátlan faszságokat is le tudnak írni jó szájízzel, szóval, akkor már én is rég megírtam volna a szakdogám." Pár napja válaszoltam ezt, mikor bársonyosan lebasztak, aztán utána csöndben magamba szálltam és elgondolkoztam frusztrált szavaimon. És basszus, arra jutottam, hogy pont én osztom az észt arcoskodásról, mikor az idézett öndefiníciós szövegem maga a kifordított arcoskodás. Hisz ha darabokra szedjük és újra összerakjuk, akkor lényegében azt mondtam: 'én kurva jó vagyok, ki-bebaszottul kurva jó, csak megvert az Isten ezzel az önmarcangolással (Vö. "Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sujt és szeret"), ezért vagyok ennyire hiperszenzitív, különleges, a magyar Hölderlin, és azért nem stb.' Mert Hölderlin se haladt lófaszt se, és ezzel nagyon jól lehet legitimálni, hogy én miért nem. Kurva kényelmes.
Hát nem. Szembenézek generált Micimackós-félelmeimmel ("A szemük pislog, sandít, mindent lát-lát-lát"), és megcsinálom tudós feladataim, tripla tüdővel és dupla szívvel.
Továbbá megpróbálom egy poénért nem eladni a lelkem az Ördögnek, mert az Apacuka szörnyeknél is jobban félek attól, hogy végül majd náci reflektorfényben szaladgálok, mint a mérgezett egér ("Hogy tetszik, Höfgen?"), és óbégatok, hogy mit akarnak tőlem, hisz én csak egy színész vagyok! Én csak egy színész vagyok! (kimerevít) Pedig tudós akarok lenni.
Megyek is a tropológiához, de majd legközelebb elmesélem a kafkai IKEA-komplexusom, és hogy milyen volt tizenvalahány év után erőt venni és újra bemenni oda.*
Mint Cooper ügynök és Luke Skywalker a Sötét Barlangban.
*Valójában Milán és Laci cipeltek be, mert magamtól be nem tettem volna a lábam.