Gyomorgyengeségemben megint átnyálaztam a Tao Te Kinget, a béke, a belenyugvás és az éhenhalás testamentumát.  Mellé szép tekercsfestményeket nézegettem, Pink Floydot hallgattam, amivel mindig kiakasztom a többieket, és megjött az ihlet, hogy  próbaképp én is írjak egy kis kínai verset, akár egy mindenből viccet csináló, szobafeszegető Frank Zappa. A tervezett dalnak most csak az első felét írtam  meg (Kínai), majd máskor mérgezem meg a végbélfekélyes császárt a pompás és törékeny porcelánpalotájában (Mandarin), aztán az elterülnél összefolyatom a kettőt, mint a Jing és Jangot. A Taóból (meg  picit Pitagorasz és A máltai sólyom) dúsított spirituális plutóniumot úgyis inkább ebbe a bevezető részbe szántam. A másikba már csak a tömény döglődést. Persze, azért valami cicit oda is bele kell rakni, mert a régi kínai költők mindig leragadnak ott, miképp a Bosszúvágy operatőrei a megerőszakolós jeleneteknél.

Kínai

Majom éve, egyenes, mint a görbe,

Remegő völgybe olvad a Nap,

Felsóhajt a titkok kertje, vak

Busa mélyen ínybe harap.

Sárgatestek békalencsetóban,

A színigazság hiánynak látszik,

Beleugrik hat tigris-szemöldök,

A halász lánya siklókkal játszik.

Csak tízből három és marad hét,

Vedd négyszer, már kerek a Hold,

Selyemhernyó gubózik eperajkán,

Csengő lótuszra süllyed az égbolt.

Egy hosszú, két rövid a három,

Kibontja szárnyait, ezüstben elrepül,

Fel-felvillan, mint Csing-Csin melle,

Majd az éjszakától elterül.