Engem bányásznak. Be méltatlan is a mi sorsunk. Be bekaphatják.
Csömöröm van ettől a Genny-országtól. Unottan unom már az életes Életet, halálosan. Megpróbáltam szerencsém a játékautomatánál, de csak két karfiolt sorsoltak, a harmadik a tökömre nőtt, de karácsonykor az is leesett. Lefagyott, vagy leszáradt, bele a lőré fröccsbe, jajszóként loccsant bele a néma sivatagba, a kurvába, amit hiába kenegetek kenőccsel, koccan, mert csak-csak beverem mindig magam magamba, mert már ide se fér be ezerhatszáz éves zsenialitásom, nemhogy a törpe Világba, akár hatlovas szekér egy darab seggbe.
Hát boros álmaimba másztam, mászok vissza, újra és újra, mert a Mámor az én turista-kötelem, securitásom. Akkor megmaradok nedvesben, sötétben, mint egy gomba, és fonalasan növeszthetek kalapot tövemre, ahogy az urak, vagy az annál is urasabbak, koronásat. Másat. De minek mondom, úgyse értik, vagy ha értik, annál rosszabb. Utánam már csak Picasso Pál van, azután meg az Isten. Mégis én ébredek virágfölddel a számban. Meg az éc. Bunkók.
De már menekülni se tudok, mert ezek, Ezek már álmomban is, barlangomban, hordómban is belekoedukálnak az artkatakomba. Fogjatok is meg, tegnapelőtt egy nagyon bús Ady voltam. Elmondom. Fájt a Fájás mióta, ezért délelőtt bevertem jó sok palackkal, hátha megint kiöli belőlem a fájdalmat, mint térdemből a reumát, a komisz csimaszt, mikor egyszer három hétre bedőltem, és mire felébredtem, kipusztult nem csak a csimasz, de kicsit az íriszembe fúródó Kullancs is, meg bölény-szívemből az Egér, a Rágó.
Szóval, tegnapelőtt, de lehet, hogy még azelőtt, beájultam az intoxikált, kattyolt italoktól, kicsit átvert az askenázija, de álmos mámoromban megint tavasz volt, be tavasz, a legtavaszosabb Tavasz. Feküdtem a fűben, illatoztam, simogatott a Nap, akár Midász-kezem, a finom. Mellém bújt egy szép lány, amolyan kis combfixes ribanc, tejfelesszájú, fitos orrú tüzelő szuka, igazából ugyanolyan középszerű, mint a többi indie-picsa, mindenki más a gödör alján, mégis gusztusos volt, mert a verseim olvasta fel nekem, persze bénán, de én lehunyt szemmel recitáltam rá, mert az én verseim, ezek Versek. Nem mindenki tud ilyeneket írni, ahogy Lédája sem lehet, lehetett akárkinek. (Azt a büdös kurváját.) Meg is húztam erre a veloszipédes kulacsom.
Ám, ám ekkor a vakondtúrásos Semmiből rám borult Lendvai Ildikó, leszögezett, és gombolni kezdte műszálas blúzát lefele, egyre lefele a medúza. Menten felüvöltöttem, fölriadtam álmomból, zihálva, beleégve a golgotai bazaltba, a paplant markolászva, szobámban gomolygó kénes füstben, mert a televízióban a Nap-kelte ment, ez a román micsoda, Kereszttűzben. Nézni kezdtem, néztem ahogy egymásnak adja a kilincset a sok szociálista díszpinty, férgelődnek, mindig tudtak kire mutogatni, és hogy miért kell hatalomba maradniuk. Miért, miért, az Egy Gyűrűért, hát azért, hogy még talicskával tolják ki a pénzt, azt a megrokkant forintunkat a düledező kincstárból, és ahogy néztem az ördöngős ládát, megfeszült idegrendszerem, fölment a vérnyomásom, ökölbe szorult a fejem, annyira, hogy mikor megláttam Suchmann Tamást, zsigerből zsidózni kezdtem. Én, én, mikor milyen szívesen vagyok hobbi-zsidó, szabadkőműves, szóval itt már nagy bajok lehetnek magammal, világgal, hogy ilyenek robbannak ki belőlem, mint múltkor, mikor beleültem egy rágógumiba. Veres Jánosnál már odavágtam egy üres üveget, aztán kikeltem az ágyból is, bekonyakoztam, kinéztem az ablakon, körbenéztem, körbe Budapesten, aztán messze, messze a Válságba, belekukkantottam az interregnumunkba, ebbe a sötét segglyukba, amely fingszagot lehel Tas népére. Kacagnak is rajtunk a tótok, oláhok, Bernie Ecclestone, a Népszövetség, meg Melanéziában a Duk-Duk Társaság. Ne kacagjatok, kis kacagók, próbáltam emelni tenyerem, de nem tudtam, én nagy, gyönyörűen átkos Gólem, csodaszépen dühös, de ólmosan tehetetlen, mint egy fejbe vert pontyos.
És már inkább visszamenekültem volna Lendvai Ildikó hónaljába, abba a csúf, rossz Bakonyba. Mert nekem már csak ilyen Bakonyok, pagonyok jutnak. Ilyenek, nekem (érted, NEKEM, bazmeg!), ahol az a nagy terv, hogy az ember kiigya magát az Életből, mert mást nem instálhatok. De nem, nem. Most jön a nagybetűs Mégis. Azért csak nem juthat Afganisztán-rangra egy olyan ország, amelyiknek Ady Endréje is van. Csak azért is vagdalkozom kicsit, hangosan, mert épp elegen kussolnak ebben a Segg-országban. Nem fogom csöndben felakasztani magam senki kedvéért. Hát a nagy kardozásban legfeljebb levágom a saját karom is, lábam is, mert annyira lejtünk lefele, hogy majd csak belegurulok egy sírgödörbe, ahol végre egyedül zsolozsmázhatok magamnak, nyugtán nyugton, nyugtatón.
Hüpp-hüpp-emberek, én szerelmes voltam a Kormányfőbe, mert bővizű folyók iszappal jönnek. Hittem benne, már-már hitvallásom, szent evangéliumom volt, mint Jászi Oszkár, akinél Lédásabb Léda már csak Léda volt – nem mintha buzeráns lennék, mert a tököm mindig helyén volt, amíg rohadni nem kezdett ez a Rohadó. De hogy magam-magamat idézzem: „Enyém volt minden áldomásod, / Én voltam a lelked, a másod, / Megkoszoruztam a fejed, / Szerettelek.” Ezért magyaráztam akkor is, amikor már alig-alig volt magyarázható, de hiába kergettem, végül meg kellett ölnöm a pillangót. Én szerelemes voltam, de minden szerelme átkúrja a puli-Adyt. Ő is.
Menjen hát, menjen. És jöjjenek az előrehozott választások, bár még sose ittam narancsnektárt, mert tisztán szeretem a vodkát, butykosból. Hogy aztán feltüzesedve nekimenjek a setét, bunkó új-bojároknak, téeszelnököknek, Döbrögiknek, hogy letépjem valagukról a hozzánőtt műbőrfotelt, hadd térdepeljenek kicsit kavicsokon is, ha eljön a Március. A Tűz Márciusa. Akarom, akarva akarom ezt, ahányszor csak megbillenek, mert a billenést mindig másra fogom, mert másra kell fogni, leginkább ezekre az Ezekre.
Mert, Kedves Barátaim, hogy a geszti bolondot idézzem, ez az, amitől nekem igazán sárgásan gennyedző csömöröm van, ami most annyira kicsapódott ebben a kormányválság-katyvaszban, mint kakaóvaj a pályaudvaros, cigányos macskanyelven. Itt látom nagy totálban, Zsukám, Csucsukám, ami annyira jellemző erre a saját seggébe áporodott országra, de talán az egész pörgő-forgó, majdnem Adys, de mégsem Adys-sárgolyóra. Ahogy a kormányzó szociálisták még most is mennyire ragaszkodnak, tapadnak szívókorongjaikkal a hatalomhoz, és ahogy csúsznak lefelé a nehézkedésnek engedve, nyálkás nyomot hagynak maguk után, mint az elgyengült csigák, vagy mint a bukott politikusok általában. Harmincvalahány éve élek itt, és amire emlékszem, eddig minden garnitúra így végezte. Csak ez a mostani még a lázároknak is kiszúrja maradék hályogos szemét. De miért is lennének mások a politikusaink, mint maga az ország?
Buzogj csak ezerhatszáz éves vérem, te annyira édesen rossz, hogy már Jó. Ha a legtöbb helyre nézek, szinte csak azt látom, hogy itten leginkább vagy könyökléssel, vagy seggnyalással lehet előre jutni. Ha két ember elér valamit, tízből nyolcszor egymásnak vetett háttal kezdik védeni magukat, és ha két percig megmaradnak, máris az újabb szövetségeseket lesik, a Régieket, hogy végül körkörös védelemre rendezkedjenek be mindannyian, az Újak ellen. Aztán ha valaki az Újak közül megalkuszik, akkor ő is betagozódhat ebbe a termeszvárba.
De egyébként csak valami különös csillagállással lehetséges, hogy egy Rebellis igazán elérhessen valamit ebben a kitines betokosodásban. Valamit, igazán Valamit. Dózsa tüzes trónját azért épeszű ember nem akarja, még részeges se, egy Ady végképp nem. Ezért marad hát az Adyknak a Mámor, ha meg akarnak maradni Adyknak. Mert azért Ady Endrének lenni az egyik legnagyobb valami, ezzel már lehet zsolozsmázni a sírgödörben. Vagy tán mégis, mégis jobb lenne megpenészedni egy vidéki iskola tantestületijében? Valószínűleg, igen. Csak ahhoz az ember öljön ki magából sok akarást. Vagy mindent. Mert azok a legboldogabbak, akik sose akartak semmit, hogy a csontvelőig rágott bölcselkedéssel éljek, míg én is rágom a kólás medvecukrot.
Jajj, pedig én mennyit akartam, mint mindig a Kicsik. Álmaimban, mikor még nem ölelt magához Lendvai Ildikó, azokban az álmokban bíztam magamban, magunkban, Újakban. Szétszedtük volna ezt az egész korrupt, Maffia-Magyarországot, csakhogy újra összerakhassuk. Persze biztos szarul raktuk volna össze, de legfeljebb lelépek külföldre tanítani. Legalább akartam, akartunk volna Valamit.
De enélkül is görcsölgettem ebben a mindent átható, hulla-szagú magyar ölelkezésben. Elvenni néhány buta ember kedvét, megdöbbenteni néhány renyhe agyvelőt, ennyi már elég – írtam valamikor az ezerkilencszázas évek elején. Aztán megkeseredve, mint minden sebzett Fasz, odajutottam, hogy gyerünk, ha mást nem, legalább köpjünk bele egy karcosat abba a pohár langyos nyálba, amit ezek szürcsölnek, és gyerünk, rúgjuk föl, ami az utunkba kerül. Hülye.
Mert baromság ez is. Vagyis, különben is. Fityfenét füstölgök író-koltommal, mint egy lófasz, inkább verset írok egy Senkinek. Verset írok a Senkinek, hogy legyen Valaki. Mégis. Mert a Magunk Szerelme legalább Valami. A legszebb dalomra danolva.
Már megint elcsavarták a gőgös Ady fejét,
Férc-ringyók közt Érc-Szobor,
Bár nekem gecire mindegy,
Tegnapok, Mák,
Csak legyen elég bor.
Egészség. Adys.
* A cím ötletét Ady Petőfi nem alkuszik című írása adta.
