Múlthét csütörtökön könyvbemutatón (Horkay Hörcher Ferenc: Konzervativizmus, természetjog, rendszerváltás) jártam a teltházas Kossuth Klubban. Érdekes és megnyerő kerekasztal-csevej folyt, hogy mi a konzervativizmus ma, meg hasonlók. Persze, nincs ilyen rendezvény hibbant, ószövetségi alakok nélkül, a közönségből most is kiemelkedett egy idősebb asszony, és gyűrt Magyar Nemzettel hadonászva, rikácsolva figyelmeztetett, de hogy mire, az nem derült ki, és szerintem maga se tudta. Talán valami nemzethalál. Dühösen el is vonult, majd a behallatszó csörömpölésből ítélve azzal a lendülettel a lépcsőn is legurult. Nehéz sorsot mér az Isten az ő prófétáira.
Akkor még nagyokat kacagtam, de a könyvbemutató legvégén engem is elkapott a forradalmi lendület. Mikor Horkay Hörcher egy aktuálpolitikai írását lapozgatva sokadszorra belebotlottam a balliberális médiafölény szintagmába, nem bírtam ki, integettem, és a vitavezető Ablonczy Balázstól az előző esti két fröccs után most szót is kaptam.
A balliberális médiafölény mantrázásától feláll a szőr a hátamon. Megpróbáltam kifejteni, miért is kéne elfelejteni, de az a baj, ha elönt a Sturm und Drang, akkor nagyon zaklatott benyomást tudok kelteni, akár egy bekokózott sandinista. Bár így se értem igazán, hogy a címzett Navracsics Tibor és Horkay Hörcher miért léptek úgy túl rajtam, akár egy kéregető hajléktalanon. Választ nem kaptam, ment mindenki pogácsázni. Pedig szerintem igazam volt. Most össze is foglalnám.
A balliberális médiafölénynek 2008-ban már semmi relevanciája nincs. Mítosz.
A kilencvenes évek elején még volt, amikor zajlott az ún. médiaháború, és az MDF kormány végül el is takarította Hankiss Elemért és Gombár Csabát a Magyar Televízió illetve a Rádió éléről, nehogy már viccet csináljanak belőlük ezek a „liberálbolsevikok” stb. Nem ez volt a legintelligensebb megoldás, sőt, de akkoriban tagadhatatlan volt a balliberális médiafölény, és így tettek ellene az urak. Egyébként is, az szinte természeti törvény, hogy a mindenkori kormány mindig megszállja a közszolgálati médiumokat. A kormányváltásokat rendszerint paradigmaváltás is követi a Magyar Televízióban (vö. 2002-ben visszatért a Nap-Kelte, a Hét helyett jött Friderikusz, míg az Éjjeli Menedékhely ment a levesbe Siklósi Beatrixszal együtt). Ez akkor lenne jóvátehetetlen baj, ha még mindig csak a Magyar TV és Rádió lenne. Monopolhelyzetben.
De könyörgöm. Már 2008 van.
Hír TV és Echo TV van, Magyar Nemzet és Magyar Hírlap, a megszámlálhatatlan jobboldali heti- és havilapokról nem is beszélve, az általam igen kedvelt Heti Választól (Dévényi István, Stumpf András stb.) kezdve egészen az olyan fanzinokig, ahol minden vezércikkben arról ír a szerző, hogy egy titokzatos banda öngyilkosságba akarja hajszolni, és rákos is azért lett, mert uránt raktak a kávéjába. És akkor ott az internet, ahova mindenki olyan tartalmat rak föl, amit akar, csak meg kell találni a módját. A Reakciótól a Kurucinfóig minden olvasható. Míg a vállaltan balosak közül hirtelen nem is jut eszembe más, csak a Kapcsolat.hu.
Pluralizmus van. Sajtószabadság. Szabad piac. És innentől kezdve már csak olyan "jobbos" médiát kell csinálni, ami színvonalas, szórakoztató és nem akkora fost, mint a múltkor elemzett Magyar Hírlap, ami nem csoda, hogy eladatlanul áll a boltokban, mert a reklámfüzeteket ingyen szokták bedobni a postaládába a jehovás füzetekkel, ugye.
Mennyiségileg nem helytálló a balliberális médiafölény. A minőség, az talán más kérdés. Hogy egy Baló György hiába néz ki úgy, mint egy gótikus vízköpő, mégis az egyik legjobb riporter Magyarországon, és csípőből ver egy fess Rákay Philipet. Hogy egy Tóta W. Árpád könnyen bohócot csinál tekintetes Csontos Jánosból.
De ez ellen lehetne tenni. Ahogy Woody Allen mondta, két dolog van, ami csak az emberen magán múlik: a művészet és a maszturbáció. Olyan „jobbos” riporterek, újságírók, szerkesztők kellenek, akik művészei, mesterei a szakmájuknak. Tudnak írni, beszélni. Rengeteg. És ha elegen vannak, akkor rájuk kattannak az emberek. De jelenleg az ún. jobbos média zászlóvivői, inkább nem is minősítem őket. Egy részük nem is igényel jelzőt, publicisztikájuk olvasásához pedig kemotox kell, annyi benne a mocskos férgezés. Nem a legmegnyerőbb. Leginkább vállalhatatlan.
És azért ha szabad még egy megjegyzést, csak úgy columbósan, a farzsebből pedig előrántanám a mindent ütő Jolly Jokert. Orbán Viktor évekig nem volt hajlandó interjút adni a Népszabadságnak. Talán még most sem. Pedig ott igazán elmondhatná, mi a frankó, hadd olvassák a „szocialisták” is. Ja, hogy népszabadságéknál kérdeznek is, néha egész kellemetlent, nemcsak egy pártkatona mikrofonállványnak kell elkacsintgatni az evangéliumot. Pech. Azt megértem, hogy egy Pelczné Gáll Ildikót óvnak, mint egy immunhiányos tyúkot, mert őt még egy Gál J. Zoltán is úgy zavarba hozza, hogy aztán két évig nem menstruál. De Orbán Viktort igazán nem kéne félteni.
A mennyiségi balliberális médiafölényről, minthogy ilyen nincs, többet ne essék szó. Minőségiről lehetne beszélni, de inkább tenni kéne ellene, kezdve egy nagytakarítással a saját portán. Tiszta udvar, rendes ház. Csak akarni kell. És nem siránkozni. Jöjjenek a Stumpf Andrások.
Ezt akartam elmondani, de csak pusztába kiáltott szó lett. Mondom, nehéz sorsot mér az Isten az ő prófétáira.
