Kritikáimban előszeretettel, már-már kényszeresen élek hatásvadász altesti hasonlatokkal, de ez esetben meg vagyok lőve. Nem kell ide semmilyen hasonlat. Már nem is lehet. Guillaume Apollinaire Tizenegyezer vessző című híres-hírhedt regénye önmagáért beszél. Kefél.
Apollinaire egy beteg állat. De aki ekkora tehetség volt, és a költészetet ennyire képes megújítani, az normális nem is lehet. Miféle mű a Tizenegyezer vessző? Művészet-e még, ha a korszakos költészet elefántcsonttornya egy lotyó rojtos seggében landol? Könyvismertetés következik, leginkább Bankó Máté és Rein Péter cimboráimnak dedikálva.
Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző
Kritikáimban előszeretettel, már-már kényszeresen élek hatásvadász altesti hasonlatokkal, de ez esetben meg vagyok lőve. Nem kell ide semmilyen hasonlat. Már nem is lehet. Guillaume Apollinaire Tizenegyezer vessző című híres-hírhedt regénye önmagáért beszél. Kefél.
Most újra megjelent az Athenaeum Kiadó gondozásában, amire már évek óta vártam, mert a régebbi kiadások szinte fellelhetetlenek. Úgyhogy még most tessék kikölcsönözni a Szabó Ervin piroslámpás negyedéből, mielőtt még az összes példányt kilopják. Mindenre kapható ínyenceknek kötelező! Mert ez nagyobb csemege, mint egy arizonai bikapina. Angolosan, persze.
Guillaume Apollinaire (1880-1918) neve mindenkinek ismerősen csenghet, aki eljutott az érettségiig („A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna…”, ugye. Csodaszép.). Emlékeztetésül, ő volt a századforduló avantgárd irányzatainak egyik agya és motorja, univerzális tehetség, Picasso nagy barátja, Picasso után pedig már csak Isten van. Szinte minden műfajban alkotott, tudtommal elsőként írt-rajzolt képverseket (kalligrammákat), és ő volt, aki úttörőként eltörölte a központozást, és nem azért, mert elitta az írásjeleket. Egyébként fölöttébb büszke volt arra, hogy bizonyos szögből hasonlít Julius Caesarra, arra a fickóra, aki műlábában csempészte a heroint.
A Tizenegyezer vesszőt, ezt a szadista – mazochista – nekrofil – pedofil és még sorolhatnám miféle pikareszkregényét azonban érthető módon nem hangsúlyozza a középiskolai irodalomoktatás. 1906-1907 tájékán írta, a legenda szerint három nap és három éjszaka, míg egyes filológusok szerint rengeteget pepecselt rajta. Az Apollinaire-életműben nem előzmény nélküli, mert szerzőnk egy időben egzisztenciális okokból álnéven írt pornónovellákat, ahogy ma is vannak tehetséges bölcsészek, akik zsebpénzért elmennek szex-chatelni. Nem kell ezen megbotránkozni. Felix Salten, a Bambi szerzője is megírta titkon az Egy kis bécsi kurva emlékezéseit.
Itt elvileg el kéne gondolkozni, hogy miféle mű a Tizenegyezer vessző? Művészet-e még, ha a korszakos költészet elefántcsonttornya egy lotyó rojtos seggében landol? Mi van akkor, ha az irodalom a pornóval találkozik? Egyáltalán mikortól lehet rásütni valamire a pornográfia tocsogó bélyegét?
De én nem akarok a budoárban filozofálni. Elvileg van a klasszikus megkülönböztetés, hogy a közösülések önismétlő-láncolatszerűek, vagy éppen lineárisak-tetőpont felé haladóak, horribile dictu, eszkatalogikusak – de ezen felosztásra rácáfolnak a cselekményes, nyomozós pornófilmek, kiváltképp a terroristás akciók, mik alá már-már egy Jean-Michel Jarre pötyög idegtépű szintipopot. Maradjunk hát annyiban, hogy aki teoretikus fejtegetésekre kíváncsi, az olvassa el Susan Sonntag tanulmányát a pornográf képzeletről, és én csak annyit jegyeznék meg, hogy a Tizenegyezer vessző véleményünk szerint egy fekete-humoros és gyilkosan groteszk karikatúra, burleszkbe forduló közösülésekkel, olyan nyelvezettel megírva, hogy az ember eldobja az agyát. Szóval nem egy Popó Magazin. És itt illik megjegyezni a műfordító Vargyas Zoltán nevét, a versbetéteket pedig Rimbaud verseinek is tolmácsolója, Somlyó György ültette át. A beszélő nevek zseniálisak! (Pedig én ritkán használok felkiáltójelet.) És akkor át is nyújtanék egy kis aperitifet, mindenféle okoskodó belemagyarázás nélkül.
Valamikor a dekadens századfordulón, a bukaresti Bebascu örökös hospodár és önjelölt herceg megelégeli, hogy mindig csak elszenvedője a szerb konzul, Buzilo Tosszevics szószerinti baszogatásainak, és hogy már rajta röhög az egész város, ezért inkább összeszedi minden vagyonát, és Párizsba utazik, hogy végre az élet császára legyen, és ő uralkodhasson. Nem csak azért oda, mert a párizsi nők libidóját mítoszok övezik, hanem mert az is köztudott, hogy minden buzi között a legnagyobb buzi, a francia buzi – hogy Dosztojevszkijt idézzem. Mert a jó svádájú Bebascu herceg kétlaki. Itt veszi kezdetét a pikareszkregény.
Párizsban találkozik a nimfomán Alexine Capbeával és Puncilina de Chegbecourt-tal, akiknek fellengzősen elbüszkélkedik, hogy amennyiben nem bír ki húsz menetet megállás nélkül, akkor sújtson le rá tizenegyezer vessző. Ezzel pedig elköveti az antik tragédiákból jól ismert hübriszt, azt a gőgösséget, amit mindig lecsapnak az égiek. Nos, Bebascu herceg nem bírja az orgiát: mert miután a füléből kiharapnak egy darabot, és egyéb testrésze is kárt szenved, és még egy normandiai lovászlegény is megjelenik egy ostornyéllel, végül idő előtt feladja. Innentől kezdve a regény megállás nélkül, a legbetegebb csoportos aktusokon át robog a vég felé, ahol Bebascu végzete beteljesül. Halálra sújtja tizenegyezer vesszőcsapás. Mert mocskosságaiért kivégzik. A japánok. Mégpedig az orosz-japán háborúban, Port Arthurnál.
És míg odáig eljut, a fél világon át, addig az emberi perverziók tárházát kapjuk. Mondjuk úgy, hogy összeakad a köztörvényes, „lőcsfaszú” L’Obassóval, akit komornyikjává fogad, és hűséges fegyverhordozója lesz, és ketten végleg elszabadulnak, egymást galvanizálva. Tépnek ki beleket, aztán töcskölnek tovább halott dívát az Orient Expresszen, egész addig, hogy a seregbe belépett Bebascu végül pisztollyal kényszerít egy dán apát, hogy gyalázza meg saját lányát, egy csecsemőt, míg lengyel apácák kéjesen turkálnak orosz sebekben, szerencsétlen emberek pedig azt ecsetelik, miképp alázta meg őket aljasabbnál gennyesebb húzásokkal életük szerelme. Ebben a könyvben mindenki vagy eleve beteg vagy sérült. És Apollinaire mindig rátesz egy lapáttal, míg a herceget el nem tiporják, úgy ahogy. Döbbenetes. Közben pedig minden népet kioszt a szerző, még a magyarok is képviseltetik magukat egy tizenkét éves serdülő lyánykán át. Khümm.
Apollinaire egy beteg állat. De aki a költészetet ennyire képes megújítani, mint ő, az normális nem is lehet. Mindenesetre első randin nem igazán tanácsos a Tizenegyezer vesszőből felolvasni. Pedig olyan elsüthető, immáron klasszikus (?) mondatokkal van tele, minthogy: „Prospero, a maga fasza kalap szart sem ér!”, „Spermám hullik, mint a csengő arany.” vagy éppen „Szarj a tenyerembe! Szarj a tenyerembe!” És így tovább.
Ahogy a fülszöveg írja, a mű „a perverzióról való gondolkodás határaiig merészkedik.” Nos, azért ezeket a határokat lehetne még feszegetni, csak egy tüzes fogó kéne hozzá és még több penge. (Itt ex-ferences kacsintás – csak vicc volt) De ne kísértsük tovább a nem is tudom mit, inkább jegyezzük meg örök tanulságul a kötetet záró sírverset:
„Itt nyugszik Bebascu herceg,
Kigyúlt a tizenegyezer vessző tüzétől.
Vándor! Valld be, nem volna jobb a kedved
Tizenegyezer szűztelenített szűzétől?”
