„Kicsit félek, de arra gondolok, vajon mit várok a sorstól,
Ha hányok az édestől és izzadok a sóstól.”
(Quimby: Halleluja)
Harmadik nap.
Nemrég volt alkalmam recenziót írni John Lukacs Demokrácia és populizmus című legfrissebb munkájáról, melyben a magát egyenesen reakciósnak valló, általam igen kedvelt konzervatív és elitista történész jelenünket a késő császárkori Rómához hasonlította (vö. pornográfia és mekdonaldsz). Ez nem meglepő, mert már legalább száz éve minden dekadencia-elmélet (Oswald Spengler, Ortega y Gasset usw.) ebből indul ki, és hogy már küszöbön az új középkor. Ezek a setét áderjánosi próféciák olyan második barbár korszakot vetítenek előre, ahol az erőszakosakból és brutális erőemberekből összeálló új vezetőréteg szájába szarik majd minden évszázados értéknek, és csak puszta kedvtelésből pofozgatja a szemüvegeseket. Nos, én mindig is szkeptikus voltam az ilyen hanyatláselméletekkel szemben, de az egyre szaporodó arrogáns kopaszmerciseket és beszólogató badisokat elnézve be kell valljam: ez nem is oly távoli jövőkép. Ezzel pedig megvolt a kissé tudós bevezető, akárki lássa: hanta, hogy az alkohol roncsolja az agysejteket.
Az első két nap nagyon kellemesen telt a strandolásunk: kiválasztottunk egy viszonylag nyugisabb helyet, napozgattunk, sörözgettünk, olvasgattunk, vagy csak bámultam értetlenül a semmibe, mert még mindig nem hittem el: hát csak én nem tudtam, hogy buzi az Orosz József? De szombat délben vége lett a nyugalomnak, mert a mögöttünk másfél méterre telepített, mindaddig kihasználatlan sátorobjektumba karitatív céllal beültettek egy immunhiányos lemezlovast, ki menten rázendített a ketrecében. Bal kezével öklözte az ütemet, a jobbal időnként tekergetett, és csak üvöltette azt az istenverte randomgenerált zajt, amitől én ugyan agyvérzést kapok, de a kopaszmercis vállalkozók, káeftések, nagyhangú izomtiborok mennek rá, mint törpeharcsák a pinkire. Hamar annyian lettek, hogy nem tudtam rendesen végigolvasni a HVG cikket Gulácsy Béla skizofréniájáról, mert már taposták a törülközöm, és lötykölték rám a söröket és a kurva koktéljaikat, mert ők akkora urak, hogy szarnak bele, úgyis vesznek újat, én meg csak merjek szólni, hogy menjenek már arrébb, aztán megetetik velem az újságot. Mint Ibiza egy német bulivígjátékban, az lett az addigi nyugodt telkünkből, de talán ilyen egy nyári céges buli is a Rióban. Üldöz ez a kurva balsors, jutott eszembe, mert pár napja még a dugóhúzót is beletörtem egy Hétvezérbe.
Percenként mondtam is a többieknek: ez nem állapot, én már idegi alapon vagyok, veszek valami szíverősítőt. Odamentem a közeli bárpulthoz, vártam a sorra, nézelődtem. A mellettem összeálló csajokra rárepült egy bájgúnár, és olyan rámenősen udvarolt, mint Eric Roberts a Specialistában, úgy is nézett ki, és én nem bántam volna, ha valaki ennek is semtexet kever a rágógumijába. Távolabb mintha láttam volna egy überlaza maffiózót, ki csak úgy egy büfés asztalon szippantotta föl allergiájára a kalciumot, mindenki előtt, pedig az orrcseppet is diszkréten szokás. Egy csipetnyi Miami Vice, gondoltam, és támasztottam a pultot, de ekkor a kispolskimra ráparkolt négy olyan primitív arc, hogy leírásukhoz túl szerény a tehetségem. Elég annyi: náluk vállból indított fejeléssel, kétkezes ég felé mutatással és mellé hangos „Kurvajó a buli!” felkiáltással jelezte valaki, ha jól érzi magát, no meg olyan lendületes koccintással, hogy a pszeudo-feles háromnegyedét kilötykölték, de a maradék egy centitől is hatványozottan kezdtek dajdajozni, mert ők be vannak baszva, nyilván.
Nagy nehezen megszereztem az adagom és visszamentem a többiekhez. Mikor elszürcsöltem, kampányolni kezdtem, hogy menjünk már ki minél előbb az italdiszkontba. Persze ezt nem csak úgy, herevakarás helyett vetettem fel, hanem ez része volt az átfogó stratégiának: ezen a szombaton egyetlen koncertre se voltam kíváncsi. De sokáig tartott, míg mindenkit meggyőztem. Akkor szerelést húztam, befűztem a stoplist, megigazítottam az argentin típusú hajpántom, keresztvetés, puszi, és mentünk vételezni.
Útközben fogadkozni kezdtem, hogy ma este már tényleg alkotok valamit, rúgok egy akkora bombagólt, hogyha élne, Knézy is csak üvöltene: „Csunderlik! Háhááá! Elemi erővel!” De aztán előmenetelem ismeretében pár méter után pontosítottam a Laciéknak: na jó, lehet, hogy nem lesz bombagól, végül csak egy stukkolás az ötösről, esetleg egy pöccintés a gólvonalról, de gól lesz, az biztos. Ennek jegyében kezdtem meg az alapozást.
Mikor nyolc óra múlt, a többiek bementek Gentleman koncertre, de én kint maradtam még Hubertus úrral gyúrogatni magam, hogy majd megyek nemsokára. De a bemelegítés túl jól sikerült: mindig összeakadtam valakivel egy italra, ezért mikor éjfél után, röpke pár óra késéssel cimboráim után eredtem befele, már hiába akartam úgy szlalomozni, mint Maradona nyolcvanhatban az angolok ellen, egy ideig még a nagyszínpadot se találtam, nemhogy a többieket. Úgy tébláboltam, mint télvíz idején a Mosoly előtt az a mindig bevert fejű dorogi ex-futballista, aki kísértetiesen hasonlít a Piramis billentyűsére. Végül Ágiék találtak rám, majd Pista is előkerült egy bokor aljáról, és ketten feszültünk neki az éjszakának, egymást támogatva, de nem termett letépni való babér, ellenben egyszer csalánba nyúltunk. Ennyi. Az biztos, hogy senki se karmolt bele a hátamba, hogy egy Batistuta vagyok.
Mikor másnap reggel kimásztam a sátorból, a többiek menten megkérdeztek:
- Na, Csundueta, megvolt a gól?
- Lesen ragadtam – válaszoltam, és csak gyűrtem az arcom.
Negyedik nap.
Napközben semmi extra nem volt. A misét kihagytuk. Délután viszont arra ébresztettek a plázson, gyorsan szedjem össze magam, mert a hangosbeszélő szerint órákon belül jégvihar jön: száz kilométeres széllel, jégesővel és mindenki vonuljon fedezékbe. Remek. Összepakolt a társaságunk, négyből két sátrat lebontottunk, és azok alkatrészeiből megerősítettük a maradék kettőt, kész atombunkereket építve, ahova minden cuccot behordtunk. Kissé világvége hangulat vett körbe minket, amit megpróbáltunk azzal foszlatni, hogy Tálos Bandival és Milánnal harsányan futballozni kezdtünk az egyre üresebb placcon, azzal a gumilabdával, amit két napja párszáz forintért vettem, de addigra már rég ereszteni kezdett, hogy rohadjanak meg. De leginkább Gaskó Istvánt egye szét a rák, mert másnapra, a hazamenetel napjára megint vasutassztrájkot hirdetett. Komolyan, akkora tockost adnék a Gaskónak egy sajtótájékoztatón, hogy aztán csak kenődjön szét a feje az asztalon, nyelje be a mikrofont, aztán mehet a Notre Dame-ra vízköpőnek. Mert ha van pofátlanság a világon, akkor az a MÁV sztrájkja. Minden vasútállomáson kétméteres a parlagfű, csak az az alkalmazott nem bunkó, aki ötven forinttal korrumpálható, és egyébként is: olyan ember ne sztrájkoljon, akinek az a napi munkája, hogy óránként egyszer kényelmesen végigsétál, és kalapáccsal rásóz egyet a kerekekre, egyébként sakkozik a büfében vagy lapozgatja a Nemzeti Sportot. Mindegy.
Mikor összepakoltunk, kivonultunk szeszkózni. Én fölvettem a kedvenc kapucnis melegítőmet, aminek még később jelentősége lesz (!). Egy mellékutcában iddogáltunk egész Fatboy Slimig. A vihar csak nem akart jönni, sőt, az ég is kitisztult, szélcsend lett. Tíz órakor mentünk is be a koncertre, ami nem volt egy was ist das, de legalább a kedvenc számom elpötyögte (Right Here, Right Now), és a rengeteg tuc-tucba belekevert egy kis White Stripes-ot is (Seven Nation Army) a mixer, de nem tudom, ez utóbbira hányan figyeltek föl azok közül, kik mellettünk végig csak üvöltötték, hogy: Fatboy Slim! Fatboy Slim! Persze ők akkor is óbégattak volna, ha a neves minimalista-komponista csak berak egy cédét, aztán lemegy hátra fröccsözni és dagadt muffokat kefélgetni. Erről szólt a BalatonSound.
"Koncert" végén együtt voltunk, aztán pár óra múlva mindenki búcsúzkodott és ment aludni, én meg azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam az ekkor már egyre zuhogó esőben. Még szerencse, hogy a delirium tremens utolsóelőtti stádiumában szeretek mindenféle szerepjátékot játszani, elmerülni az összeivott álomvilágban. Teátrálisan föltoltam a kapucnit, és kitaláltam, hogy mostantól Anakin Skywalkerből kvázi Darth Vader lettem, Vader nagyúr, és teljesen átadtam magam a sötét erőknek. Talán még dúdoltam is alá, hogy akkor most támadjuk meg a legközelebbi italos pultot. Balszerencsémre már kezdtek mindent fölszedni, és én hiába mondtam minden elképzelhető helyen, hogy adjanak még egy korsó sört, volt, ahol már nem is mértek. Én meg csak magyaráztam: azért jöttem, hogy békét hozzak a birodalmamba, mire csak néztek rám, mint templomban a használt kotonra, és csak egy török kérdezett vissza törtmagyarral, hogy miféle birodalmad? Jogos.
Egyre erősödött az eső, és már hajnalodott, mikor úgy döntöttem, visszamegyek a sátrunkhoz, ahová a korábban vázolt erősítések miatt - mert Tálosék hozzánk kerültek - már csak deréktól fölfelé fértem be. Reggel elkapta kilógó lábam a nagy késéssel érkező atomvihar, de megúsztam felfázás nélkül. Isten szeret.
Másnap, ha körülményesen is, de hazajutottunk. És mikor ledőlhettem a hűs albérletünkben, a szeretett ágyamban, talán úgy éreztem magam, mint egykor anyám méhében. Annyira jónak tűnt, mert annyira fáradt voltam.
„Most már dobozban ami fontos, azon lakat és lakat a szádra;
Csendben élvezz bele a fürdőkádba.”
HALLELUJA!
