Az ajakimon pislogó százkarú Kombuchával folytatott küzdelmem döntő stádiumába érkezett. A spórákat mintha már nem köpködné, kezdenek fogyni az életerő-pontjai, de még kapaszkodik belém ezerrel. Fel kell törnöm vasbeton állásait, mi ehhez képest a Nyugaton a helyzet változatlan. Még hosszú küzdelem vár ránk. Kegyetlen háború, a genfi egyezményt mindketten leszarjuk. Erősnek kell hát lennem, tartanom kell magamban a lelket és a harci kedvet. Most éppen egy ilyen, "bicepszem akkora, mint a Tátra; mint a szart, úgy teszlek lapátra" típusú fantasztikusan értékes friss alkotásommal.

Hímnős

Vagyok egy hímnős törpe rengeteg,

Mindent tudó bealvó ittas-fergeteg,

Egyszerre vagyok tűz, hamu és korom,

Hát elég, ha csak magamat csókolom.

Mert egyformán adok ikrát és tejet,

Zsebben hordalak, mint egy zanza-fejet,

Te törzsi talizmán vagy, én a világ királya,

Ősmagyar vezérek égig érő kopjafája.

Fölmászok magamon, én, a kétarcú Janus,

Más csak Tokaj vesszeje és feneketlen ánusz,

Félúton kidoblak, végleg itt ragadsz a sárban,

Tán lehetsz mandula egy kisebb mocsárban.

Aztán ha fölértem, kezet rázok az Úrral,

Női fogak nyomát örökre bekenem azúrral,

Mindig lesz tükör, terített asztal, villa, kés,

Úgy se érdekelsz, mint a brikett-termelés.