Én, Doktor ... , miután asszonyomat és gyerekeimet elragadta a pestis, az fekete halál, e szörnyű ragály; az Úr 2007-dik évében, egy sápadt holdvilágos, zivataros nyári éjszakán Damjanich utcai molyrágta albérletem legsötétebb helységébe, az úgynevezett „húgyos”-ba visszavonulván végső elkeseredésemben úgy határoztam, hogy szörnyű kísérletbe fogok. Óh, még most is belereszketek, midőn belegondolok ezen borzadályba, mely – Isten a tanúm rá – valóban megtörtént, és csakugyan szörnyűség.
Midőn az eső kopogott, enyhén pecsétes fehér köpenyt húztam, hentesbárdot ragadtam, és arcomon az őrült tudósok jellegzetes „muhaha” kacajával úgy döntöttem, hogy mostan megkóstolok egy kutyaeledel konzervet, és bebizonyítom, hogy az emberi fogyasztásra igenis alkalmas; hát ezt terveltem ki én, óh, az istenkísértő őrült tudós. Igen, én, a balga, hát Isten bocsássa meg vétkeimet, miért vétettem az hatalmas Természet örök rendje ellen. Bizony én, a fajgyalázó mohó, de hát végső elkeseredésemben mi mást tehettem volna, midőn asszonyom és gyerekeim halálnak halálával holtak, mert elragadta őket tőlem az szörnyű ragály, a pestis? Én is majdnem belepusztultam, és noha elöntött a sár, de végül túléltem, noha az buzeráns atya már nekem is feladta az utolsó kenetet.
Ugyan életben maradtam, de nem maradt más nekem, csak az testetlen tudomány, melyet hiába fogdosol, akár az egyetlen igazi múzsa, úgy kicsúszik az kezeid közül ő, igen ő, az örök kiismerhetetlen. És én mégis megpróbáltam. „Hát nem volt elég neked az szörnyű csapásokból?” – kérdezheti az nyájas olvasó. De nem, asszonyomat és gyerekeimet veszítvén itt már nem volt választásom. Örök dicsőség, vagy a feledésbe hullás.
Bedobtam hát utolsó százasom az félkarú automatába. Talán nyerek. Ha bebizonyítom, még ha bele is halok (de ugyan, hát mi vesztenivalóm lett volna, mikor asszonyomat és gyerekeimet elragadá tőlem az fekete halál?), hogy az filléres kutyaeledel emberi táplálkozásra igenis alkalmas, akkor megoldom az sátorozó-fesztiválózó diákok szörnyű problémáját, akik kevés pénzzel bírván minden vásárláskor sokat gondolkozának, vajh’ az drága italt vegyem-é meg, vagy az drága ételt? Mert az kutyaeledel-konzerv annyira olcsó, hogy amellett még jutá az drága italra is.
Bíztam benne, hogy Isten látá, hogy ez jó, és csettinte vala, de nem tette. És én ekkor csak azért is, miután szeretteimet elragadá az szörnyű ragály, az pestis; úgy gondoltam, hogy ha már az én boldogságom veszett is, hát segítek az vékonypénzű diákoknak elérni azt. Hogy az kecske is jóllakjon és az káposzta is megmaradjon. Olcsó ételt kell nekik találni, hogy a fesztiválokon jusson elég az alkoholra.
Elmentem hát az szupermarketbe, és hosszas vizslatás után kísérletem tárgyául kiválasztottam a legolcsóbb kutyaeledel-konzervet, az vadas ragus Scotty-t. Harmadannyiba került, mint egy embernek való vadas konzerv. Ha a diák ilyenen élne, akkor étkezésenként spórolna legalább egy csapolt sört, ha nem kettőt.
Hazavittem hát, és éjszaka, midőn kuvikhang szólt a berken át, enyhén pecsétes fehér köpenyt húztam, hentesbárdot ragadtam, szemrevételeztem az konzervet, aztán mentem kényszeresen fölkacagtam, úgy „muhaha”, mint ahogy az őrült tudósok szokták. És megnéztem hát, mit rejt az Scotty.