Rák. Alább volt aki lekúrt, miszerint az idézett két vers (? - ...) "meggyalázása mindennek, amit valaha költészetnek neveztek." Hát mondta valaki, hogy más volt a cél? Na ugye. De Csetneki cimborám is lebaszott, hogy miért nem írok valami szépet. Hát írtam már én olyat, most föl is rakom ide, ennél szebbet nem tudok - azaz tudok, hát hogyne tudnék, minden csak technika, de abból csak valami giccses buziság sülne ki. Nesze nektek szépség. Még most. Aztán nemsokára jön valami igazság is egy tárca formájában (Rúzsa Magdi? Kádár?). Bár jól tudjuk, hogy a szépség igazság, és az igazság, az szépség.
Rák
Kérlek, engedd, hogy beléd másszak,
Tárd ki előttem szárnyasoltár-méhed,
Csakhogy megehessem hízó rákod,
Mielőtt még az zabál föl téged.
Lazulj el hát, csukd be szemed,
Aztán gondolj valami nagyon szépre;
Fájni fog, de ki kell harapni, mert
Áthúzódik agyra, májra, tüdőre, lépre.
Meg kell hát óvjalak mohó sejtjeidtől,
Te viaszarcú, vérző-hányó kedves;
Mert rákod oly gyilkosan kíván,
Akár egy sérült kamasz-szerelmes.
Ki úgy szereti kedvesét, hogy végül
Inkább megöli egy elhagyatott helyen,
Kitépi a szívét, majd megeszi, hogy
Az mindörökre csak az övé legyen.
S miként azok szerelmük szívét, úgy
Falná föl tested lassan-kéjesen a rák;
De ne félj, én megvédlek magadtól
Te pipacsok közt nyíló mák.
Kiharapom belőled az ezerfejű gonoszt,
S szentelt nyállal kenem be a helyét,
Aztán testedbe úgy zárom be magam,
Akár szürkébe a fehért és a feketét.
Beléd költözöm, nem hagylak el soha;
Hófehérre meszelem méhed falát,
Aztán halhatatlanná teszlek, mert
Ráfestem az Utolsó Vacsorát.