Röstellem, de az utóbbi időben nem volt időm oly gyakran firkantani, pedig állítólag igény az vóna rá, akár faluban az antiszemitizmusra Pista bá' szerint. Tanulnom kell, papíron elvégre valami tudós gyerek volnék, no, meg a pállott szájú múzsa se csókolt homlokon az utóbbi napokban, még a bevadászozás se segít, pedig az Eurovíziós micsodáról mindenképp írni akarok. Addig is megfogadtam pár cimbi tanácsát, miszerint rakjam föl ide továbbiakban egyes sikerültebb verseimet (mi az hogy egyes? mindegyik sikerült, no!), inkább pocsékba, mint kárba. Jól van, kaptuk ide új kultúrát, néhány régebbi opusz csámcsogásra, most ezeket kapartam elő, nem biztos, hogy a kedvenceim, de az első tízben benne vannak. Aztán tényleg írok már a nemzet csalogányáról, no meg Kádárról is kéne.

Halottak napja

A cefréből kimászva éppen kerestem
Hamupipőkétől lopott tök-hintóm,
Mikor ablakomon berepült egy holló,
S megcsípte bedurrant mellbimbóm.

Felüvöltöttem, erre keselyűk jöttek,
Részeg papok, és egy terhes barom,
Átöleltek, és menten foglyul ejtett
Valami izzadék sötét Hatalom. 

Beteg zsoltárokat írtak homlokomra,
Meg alfát, bétát és egy gonosz pít,
S míg elvarázsoltak, azt duruzsolták,
Hogy ki kell ásnom Annabelle Lee-t.

A temetőben hát előkapartam a hullát,
Még nőtt a haja, akár kezén a köröm,
De rothadtan is oly szép volt, ha ránéztem
Csak pislogott küklopsz-köldököm.

Végignyaltam, aztán szobára vittem,
Azóta is itt van minden percben velem,
Nem csal meg, hálás, nem veszekszik:
Nincs szebb, mint egy nekrofil szerelem.

Mona Lisa

Mint fertőző fekélyt, úgy ecsetellek: már a
Vászonra köptem, most dúsítom, aztán szétkenem,
Tintás piktorként szentképpel áldozom neked,
Én vény nélkül kapható, kipróbált zsebistenem.

Szép kamasz-álom, legszebb színekkel festelek,
Vérrel, mit egykor a tüzes trónon izzadt ki Dózsa,
Meg lesz itt hermelin, húsos barack, betyárkörte,
S porcelánban bimbózó aranyos húgyrózsa.

Gyászfekete, s hófehér, mint egy barlangi féreg,
Ki forrón tekergőzik, noha hideg, mint a tű,
Mit szemembe szúrtak, ezért homályosan látlak
Te alkoholban oldott, vérehulló fecskefű.

Hát csak foltokban festelek, akár a felkelő Napot,
Te mézédes eper, keserű mandula, sós pisztácia,
S mindegy, mi vagy: lélek, hús, izzadó rima, vagy
Csak egy bordámból teremtett fantom-grácia.

Elég, ha csak bennem kavarogsz, Szonettek Hölgye,
Te répás, tejes, zavaros, rothadó Minden-Kása,
Édes-savanyú, rejtélyes, csillogó, kiismerhetetlen,
Színes, szent, csodás, mint egy tündér hányása.