Megtekintettem ma a Watford – Portsmouth angol bajnoki mérkőzést. Igaz, csak fél szemmel, fél füllel, mert közben Ady Endrét olvastam. Ő az, aki bármely önértékelési zavaromon átsegít az ilyen soraival, minthogy „fussak kegyért én, született kegyosztó?”. Na igen, előttem mindenki csak kis kérdőjel vala, s csak a jöttömmel lett beteljesedve. Ha csak Ady gondolná így, az még rendjén lenne (nem tehetek róla, imádom a faszit), de így vannak ezzel nagyobbrészt a hülyemagyarok is. Hogy mi vagyunk nemcsak Közép-Európa, hanem az egész bioszféra - mínusz a kiasantant.
Vissza a meccshez. A Watfordot éppenséggel Priskin Tamás erősíti, a jelenlegi egyik legjobb formában lévő magyar játékos. A srác újabban már a kispadra is leül, sőt, most kezdett is. Harsogjon harsona. Ha nem is csinált volna a meccsen semmit, már akkor is ő lenne holnap a Népsport címlapján. Itt tart a népünk. Ez nekünk már önmagában szenzáció. Siralmas. „Kinek mi jutott barátom.” (Ezt Orbán Viktor, aki sohasem hazudott, mondta nekem anno, mikor egyszer váltottam vele hat mondatot, s hamar megállapodtunk abban, hogy ugyan mindketten 1,70 környéki törpék vagyunk, de azért merjünk nagyok lenni, no – ez lenne hát köztünk a legkisebb közös többszörös köztünk)
De Priskin nemcsak kezdett, hanem végül főszereplő lett. Milyen fura így leírva látni ezt.
A tizenötödik percben Priskin eladta a labdát, s ebből a hibából vezetést szerzett a Portsmouth. Mire a riporter suttyomban, alig észrevehetően, mintha mi sem történt volna, így dünnyögött: „Vezet a Portsmouth. Csak HALKAN jegyzem meg, hogy előtte Priskin adta el a labdát.” Ja, csak halkan megjegyezte, ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy ne higgyenek a szemüknek kedves nézők, ez csak a látszat, megbomlott a tér-idő kontinuum. Priskin? Á, lószart. Nem ő hibázott. Ez csak félreértés. Hát persze. És akkor már miért nem valami zsidó humbug, mint a relativitás-elmélet?
Nem értem, nem értem, egyszerűen nem értem, miért nem lehet derekasan kijelenteni, elismerni, ha egy magyar fiú bénázott?
Óh, ellenben később. Mert Priskin megtáltosodott. Kiharcolt egy tizenegyest, aztán gólt lőtt (úgy nyolc hónap után először). És így egyébként tökutolsó csapata nyert négy-kettőre. Mondanom se kell, a szpíker a góljánál úgy üvöltött, mintha maga Damon Hill tűnt volna el. Hát persze.
De ha már Forma-1. Ott volt a mi Baumgartner Zsoltink, az a langyos tutyimutyi, Medgyessy tejtestvére, aki nem olyan rég a magyar adófizetők pénzén dodzsemezett egy éven át a világ körül. Az volt aztán az országimázs. Komolyan, talán a kora újkori morbus hungaricus óta nem volt ilyen égő exportcikkünk. Ellenben akkor csak azt lehetett, olvasni, hallani, hogy mekkora isten ez a Zsolti. És akkor miért nem kellett utána senkinek se? Csak valami félreértés lehet az oka, ugyebár. A Zsolti nem lehet béna, mert...ööö...hát magyar.
De ha mindenki leszaroz minket, akkor már el kéne gondolkodni, hogy talán mégis szarok vagyunk valamiben; és ezen az se változtat, hogy néha kijön a lépés, mint a Priskinnek ma a második félidőben. Hanem el kell ismerni az adott bénaságunkat, és küzdeni kell, hogy jobbak legyünk.
És itt nem csak a sportról van szó, arról, hogy már Málta is elpicsázott minket.
Mert döglődik a pannon puma. A tátrai tigris már hatvanszor seggberúgta. A románok már hegyezik a cerkát.
„A múltat be kell vallani” – írta József Attila. De amíg ezt nem tesszük meg, és csak legyintünk, hogy ’ááá’, ez amúgy nem is így van; és amíg elélvezünk attól, hogy évtizedenként rúgunk egy gólt (mert valahol az univerzum másik felében egy szupernova-robbanás megzavarta az ellenfél védőit, vagy mert csak szimplán segg-másnaposok), addig rohadtul nem jutunk sehova se. Egyébként nagyobbrészt erről szól a történelmünk. „Nekünk Mohács kell.” És már megint Adynál vagyunk.
Most látom, hogy így visszaolvasva ezen a szösszeneten még én sem röhögtem.
Pedig én mindenen röhögök.