Csunderlik Péter – Pető Péter

10. Könyves Kálmán: „Boszorkányok pedig nincsenek.” (1100 k.)

Könyves Kálmán volt az, aki ahelyett, hogy nemzeti konzultációt kezdett volna a boszorkányproblémáról, dekrétumba foglalta: nem léteznek. Az Árpád-ház történetének egyik legműveltebb uralkodója felvilágosítani akart, nem hergelni a népét a nem létező banyák vagy a besenyők ellen, akiknek csak annyira lehetett színét látni, mint a Mónika Show ufójelenéseinek: „A boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak.” Hiszen egy istenítéleteket hozó bíróság még Polt Péter ügyészségénél is nyomasztóbb gondolat, ellenben ettől kezdve retteghettek az összeírástól az EZO TV jósai és pénzmágusai. Könyves Kálmán persze könnyebb helyzetben volt, neki még nem kellett négyévente újraválasztatnia magát Habony Árpád segedelmével, ezért nem érdekelte, hogy népszerűbb lenne-e, ha előtúrná a szekrényből I. Béla könyökfoltos zakóját és az irigységre meg az aluliskolázottságra építene közpolitikát. Könyves Kálmán még a halálbüntetések alkalmazását is visszafogta, továbbá elítélte a szotyihéjköpködést. Nem mondható, hogy ezzel mindenkit megnyert: egyes források előszeretettel emelik ki, hogy púpos, sánta és beszédhibás volt, igaz, az erről szóló gestát a család másik ágának kutatóintézete jegyezte. Okkal haragudhattak rá, mivel a későbbi II. Bélát megvakíttatta, vagyis azért Könyves Kálmánt se tekinthetjük nyugat-európai értelemben vett EU-kompatibilis uralkodónak. A latin dekrétumban egyébként „strigákról” van szó pontosabban, de erről tessék megnézni a vonatkozó X-akták-epizódot vagy a Madonnával az ágyban című dokumentumfilmet.

9. Kis János: „Kádárnak mennie kell.” (1987)

Ennek a mondatnak csöppet nagyobb súlya volt, mint Pepó Pálnak az első Orbán-kormányban. Ma a többség Kis Jánoshoz köti a mondást, pedig a Beszélőben 1987-ben megjelent Társadalmi szerződést együtt szövegezte Kőszeg Ferenccel és Solt Ottiliával. Amolyan ingerlékeny urbánusok voltak, akiket nem csak a szúnyoghálók zavartak, de az emberi jogok hiánya is, amúgy pedig a Van benne valamiben két kérdés után kitalálták volna a „termékszerkezetátalakítás”-t. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy a folyóirat egyik írásában leszögezték: a híres mondat Haraszti Miklós ötletére került az írásba. Ám a sors olykor igazságtalan, ezért a liberális csúcsgondolkodó Kisé marad a kérlelhetetlen klasszikus, amelyre azért is érdemes emlékezni, mert kár lenne feledni, hogy Demszky Gábor munkássága sem korlátozódik „Traktoroknak behajtani tilos!” táblák budapesti kihelyeztetésére, vagy hogy fiatalon neki volt a legjobb háta. Ezek a többségükben később SZDSZ-es értelmiségiek akkor szabadidejükben rendszert bontottak víkendházépítés helyett, miközben ma élénken kommunistázó konjunktúra-lovardások még rendszert építettek kalákában. Vagy ahogy mondják, „belülről bomlasztottak”, ami hozzávetőleg akkora eufemizmus, mint Van Gogh-nak nevezni a szomszédból átugró, leragasztott fülű Vágási Ferit, aki lekeni a konyhát diszperzittel. Ezt már csak azért sem árt olykor felidézni, mert Philip történelmi műsorából táplálkozva már azt sem tartjuk kizártnak: az történt, hogy csehszlovák stoplisban berúgta az ajtót Orbán Viktor, bal kezében Chuck Norris, a jobban az újratemetésre szánt beszéd, s csak annyi időre tette le a kellékeket, amíg egyesével áthajigálta a ruszki tankokat a határon, mint Hulk tette a nyolcvanas években még csak Jánossomorján fogható Pro7-en. Kisék amúgy azt írták: „A pártfőtitkár népszerűsége gyorsabban devalválódik, mint a forint. Egyetlen dolog van, amiben ma munkástól pártkáderig mindenki egyetért: Kádárnak mennie kell.” Ment. A diktatúrájával együtt. Ennél jobb nem történhetett Magyarországgal, miután visszafordíthatatlanná vált a cserearányromlás. Az más kérdés, hogy mi történt az után. Most legyen elég annyi: Hajdú Péter lett a showman. Ha meg az egészről megírnánk a véleményünk, előremenőleges hatállyal zárnának ki az Írószövetségből.

8. Mészöly Kálmán: „A mi időnk lejárt.” (1969)

Mészöly Kálmán, a föl-földobott kőszikla az egyetlen sportszakmai észrevételekkel hírnevet szerző ikon, aki versenyben volt a Top 10-ért. Ami a legszebb az egészben, hogy több hírhedt egysorosa is méltó helyén lett volna a legnagyobbak között a büdösúristenezés Dózsájának.  Ezúttal nem ama kiszólásra gondolunk, amelyben a megélhetési bevándorlást érintő, evolúciós eredményeket is integráló tézisét rögzítette, hogy néhány futballista épphogy lejön a fáról Afrikában, máris idehozzák őket, hanem például legendás kapitányi kitörésére. Mészöly a válogatott szakvezetője volt, amikor úgy örült a vezető gólnak a norvégok ellen megnyert 1981-es meccsen, hogy ujjongásképpen édesanyát prostituáltként azonosító indulatmondatot küldött a világba az Adidas-melegítős kispad ölelkezése közepette. Ez akkor nagyobb felháborodást keltett az országban, mintha a Jerry Springer Show-ban bevallotta volna, hogy szcientológus. Mintha az élet Nyugaton egy végtelenített Nutella-reklám lenne és rendre „Szép volt, kérlek, klasszis megoldást alkalmaztál kiélezett helyzetben, amikor az ellenfél tolódásos védekezésének alkalmi csődjét kihasználva kiugrattad társadat a védők között” gyorsértékeléssel köszöntenék a trénerek a játékosokat a jó megoldás láttán, a rossz bírói ítéletet meg Seneca-citátumokkal kommentálnák. De hagyjuk is, mert el akarunk érni a legnagyobb aforizmájához, amit azután nyomott be, hogy a magyar válogatott a sportágtörténet Mohácsán 4-1-re kikapott Marseille-ben a csehszlovákoktól („Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok! - rikoltozta a mikrofonba a legendás Szepesi György), és a társulat nem jutott ki a világbajnokságra. Albert Flórián, Farkas János, Bene Ferenc, Göröcs János nemzedékének felfoghatatlan sokk volt az, ami generációnknak már oly megszokott, mint Ördög Nóra „csapat, aki”-vel díszített nyelvhelyességi merényletnek beillő kiáltozása a tehetségkutatók döntőjében. Akkor viszont még tragédia volt az elhasalás. Mészöly, a világ legnagyobb középhátvédjeinek egyike, kora Thiago Silvája volt, aki felkötött karral játszotta végig a 66-os brazilverést, ezért mondhatta be huszonnyolc évesen, hogy világklasszisokat felvonultató csodálatos nemzedéke története véget ért, miközben a mi időnkben meg összeállt a Devecseri, Guzmics-gát. Üzenetét – vesztünkre – akkoriban komolyan vették, a harminc éven felülieket nyugdíjasnak nyilvánították. Mintha Esterházy, Nádas, aztán majd mindjárt Péterfy nem írhatna ötven felett. Azt nem tudjuk meg soha, mit vesztettünk akkor. Azt tudjuk, mit veszítettünk azóta: mindent.  

7. Magyar rendek: „Életünket és vérünket!” (1741)

Mária Terézia már szerepelt Top 10-ben, mégpedig azzal a sztorival, amely jobban tartja magát, mint Komlón a Potemix-márka, miszerint halálát a lovával folytatott közösülés okozta, ezúttal azonban az osztrák szexlapok világa helyett arra a romantikus olajfestményre kínálkozó jelenetre emlékezünk, amikor hazánk nemesurai „életüket és vérüket” ajánlották föl neki a pozsonyi országgyűlésen. Mint Leia hercegnő Obi-Wan Kenobihoz, úgy fordult a fiatal királynő a magyar rendekhez azután, hogy már menten uralkodása kezdetén hatalmas pácba került. Hiába garantálta a nőági trónöröklést a Pragmatica sanctio, Vadai Ágnest sem öveznék akkora ellenérzések a Professzorok Batthyány Körében, amekkorával a trónralépő Mária Terézia került szembe, a női uralkodóknak ugyanis kisebb presztízse volt a korban, mint ma a Retkes Attila névnek. A porosz király után a bajor választófejedelem is megtámadta a Habsburg Birodalmat, ezért a királynő a magyarok „ősi vitézségéhöz” folyamadott és 1741. szeptember 11-én szívfacsaró beszédben kért segítséget nemeseinktől. Így kezdődik egy gangbang, ahogy Thomas Mann írta a Napiszarra, a magyar rendek azonban nem éltek vissza a helyzettel és a „vitam et sanguinem”, „életünket és „vérünket” felkiáltással válaszoltak. Felajánlottak segítségüket, bizonyos koncessziókért cserébe persze, mint a nemesi birtok adómentességének megerősítése meg személyenként négy trafik. Ugyan Balassi Bálinttal fel tudunk vonultatni egy Ike Turnernél is nagyobb asszonyverőt, ettől kezdve sosem lehetett kérdés, hogy a magyar férfiak mennyire lovagiasak. Úgy lett integráns része ez a nemzettudatnak, minthogy itt élünk Európa szívében és nálunk élnek a világ legszebb női: lehet sörreklámban üvöltözni. Zabot meg csak azért nem adunk, mert éppen otthon hagytuk a pénztárcánkat.

6. Antall József: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” (1990)

De tényleg. Most nem azért igyekszünk itt izomból bólogatni, mert vonzódunk a forradalmi, akárha nyálas sztorikhoz, mint a kilencedikes gimis a végzős osztály csúcscsajához, hanem mert valami tényleg nem stimmol. Antall József, a rendszerváltást követő első miniszterelnök pártbeli, MDF-es ellenfeleinek mondta be a tutit, miután sokáig vegzálták az amerikai nyakkendős Rumcájszok, amiért nem elég radikális az átmenet, és amúgy is komenisták és pártállam, de sehol az igazságtétel. Erre vágott vissza a hírhedt „borzalmas tagságnak”, hogy a békés, tárgyalásos átmenet is egy választás volt. Pedig nem sorra kapcsolt Fidelitas-mikrobik mentek neki, hanem komoly riválisok. Például olyan nagyhal, mint Csurka István, akiről amúgy most nem akarunk írni, de a megváltozott médiafogyasztási szokások miatt az olvasók elvárják, hogy linkekkel díszítsük a szöveget, ezért nevét közbevetve ide tudjuk heggeszteni róla szóló posztunkat hypertext.  E fölösleges, de legalább korszerű megoldás után („Különböző modernkedés dívik” – mondaná Kádár), visszatérhetünk arra a politikusra, akinek halála a Walt Disneyvel együtt félbeszakította a nemzedékünk - első helyen a kilencvenes évek emblematikus pillanatai között -, és akinek megítélése tán legtöbbet javult az idő múlásával. Ezért tán senki nem tett többet, mint Orbán Viktor. Antallt támadták jobbról és balról, demokrataságát is megkérdőjelezték, farmerkabátos népfik vágták a képébe, hogy hazudott, de azóta kiderült: munkássága lényegében antitézise az aktuális kormányfőjének, arról nem szólva, hogy többet olvasott, mint a komplett Fidesz-elit. Bocs, ha tévedünk, s kiderül, Habony Árpád a legnagyobb platonisták egyike, Lázár János pedig úgy rágta át magát a Krúdy-összesen, ahogy kokainnal turbózott háziegér az ömlesztett Karaván-sajt csomagolásán, de nem tudjuk nem megemlíteni, hogy Szijjártó Péter külügyminiszterhez képest Jeszenszky Géza egy Andrássy Gyula volt. Még ha máig se tudjuk definiálni az „antalli örökséget”, azért abban egyre biztosabbak vagyunk: Antall sok lényegeset mondott, amikor tetszettekvolnakozott. Mert valami biztosan hiányzik ebből a társadalomból és az úgynevezett demokráciából. És biztosan nem a KISZ farsangi bulija, amelyen a győztes Grósz Károlynak, a második helyezett téesznek, a harmadik meg Wartburgnak öltözött. Az, mondjuk, szerencse, hogy mindenért a Világ-SZDSZ a felelős.

5. Gyurcsány Ferenc: „Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon.” (2006)

Az utóbbi tizenöt évről sokat elmond, hogy két legjelentősebb szódemokratizálási kísérlete melyik két emblematikus mondat eredménye. E bevezető nyomán tán nem meglepetés: az időszak ideáljai közül Gyurcsány Ferenc és Simicska Lajos rivalizált a listára kerülésért. A korábbi miniszterelnök azért győzött, mert tétele már kanonizálódott, ellentétben például Júdás méltatlanul elfeledett evangéliumával. Így nyerhetett Simicska „mindenki geci” konklúziója ellen, pedig az mértékadó véleményhercegek és pár millió magyar szerint a legteljesebb, legkiérleltebb, legárnyaltabb és legpontosabb politikai elemzése az utóbbi másfél dekádnak, hovatovább az Új versek erejével robbant. Csakhogy Gyurcsány kétezres évek emblematikus pillanatai közé beválasztott teljesítmény-értékelése, az úgynevezett őszödi beszéd pedig azon ritka retorikai produkciók egyike, amelyből lényegében minden magyar tud idézni. Ez ezen kívül talán csak VV Aurélio úgynevezett faszhelikopterezést érintő nagymonológjaira, valamint Paulo Coelho ásványpalackokon közölt kiérlelt bölcsességeire igaz, noha az utóbbiak hozzávetőleg annyira eredetiek, mint egy kínai piacon kapható Nuke edzőcipőbe ojtott Shygys-nóta. Gyurcsány attrakciójából a hazudozásról szóló szakasz vagy az „elkúrtuk” összegzés oly természetesen lett része a magyar politikatörténetnek, s integrálta az „elkúrás” szót a hazai köznyelvbe, ahogyan a rendszerváltás óta egyetlen közéleti tematikájú megszólalás sem. Az pedig csak a hab a tortán, hogy még ma is élénk értelmiségi diskurzus zajlik arról, arisztotelészi analízisre méltó mutatvány, a politikai beszédek Messije, vagy épp a mocsokhistória csúcspontja-e. Mi izgatottan várjuk az eredmény. Hisz az elkúrtan mindenkit érdekel.  

4. Tisza István: „Ezt a háborút elvesztettük.” (1918)

Tisza Istvánt a Monarchia magyar Darth Vadereként, amolyan erős embereként tartja számon az utókor: aki abban hitt, hogy a félelem tartja össze a birodalmat, a dolgozószobájában rendre megjelent neki hologramon Ferenc József és egyszer egy ülésen ötven méterről szorongatta meg egy aggályoskodó képviselő nyakát. Valóban félték és tisztelték az 1903-1905, valamint 1913 és 1917 közti miniszterelnököt, aki egy időben házelnök is volt: leverte az ellenzéki obstrukciót, sokkoló használata nélkül kivezettette a parlamentből az egyik legnagyobb magyar bűnbakot, az ellenzéki Károlyi Mihályt, majd győztes párbajt is vívott vele, keresztül vitt megszavazhatatlannak hitt törvényeket, szétveretett munkástüntetéseket, és még az „útelágazás” kifejezés sem jelentett neki leküzdhetetlen akadályt. Az általános és titkos választójogban látta a Monarchia Magyarországára és a magyar vezetésre leselkedő legnagyobb veszélyt, de mindezt végül a vesztes világháború söpörte el. 1918 őszére a nemzetközi helyzet elviselhetetlenné fokozódott, mondhatni egyre gyorsabban hullottak lefelé a tetristéglák: a szövetségesek közül Bulgária kiugrott, Törökország összeomlott, ekkor már nem segített a mindenható Erő sem. Egyedül maradtunk Németországgal, mint Horn Gyula Szanyi Tiborral. Immár nem miniszterelnökként, de még mindig az ország első embereként 1918. október 17-én igazat adott nagy ellenfelének: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.” Olyan értelemben, hogy azt már megnyerni nem lehet. Tisza először és utoljára mutatott gyengeséget és annyira demoralizálta ez a kijelentés a még harcoló katonákat, mint a német nemzettudat maradékát Captain Jack.

3. Nagy Imre: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.” (1956)

Dörmögjön Beethoven Egmont-nyitánya, a forradalom hangja, hiszen Nagy Imre recsegő rádiószózata kihagyhatatlan: azóta is előszeretettel vetik oda magyar miniszterelnökök, ha éppen a cinizmus Sztoicskovjaiként akarják illusztrálni brüsszeli tárgyalásaik erőfeszítéseit. Ha nincs az ötvenhatos forradalom, talán BEK-et nyer a Honvéd és Puskás dandártábornokként hal meg, a magyaroknak azonban elegük lett a Rákosi-rendszerből, vagy hogy Marosán Györgyre hivatkozzunk, nagyobb lett a magyarok pofája és már nem lehetett betömni az addigi zsömlével. A magyar história kevés világtörténelmi rangú eseménye egyikének főszereplője Nagy Imre lett, az „emberarcú kommunista” a drótkeretes szemüvegű grafománok és a csipegető gyomorbajosok mellett, akinek páratlan népszerűségi indexe szorosan összefüggött azzal, amiért Kuncze Gábort választották az SZDSZ elnökének: a legkönnyebben el lehetett adni a magyar néplélekbe beágyazott, szalonnázó-adomázó gazdaként. Nem mondjuk, hogy ezzel minden érdemét felsoroltuk, de nem hallgathatjuk el, hogy 1956 októberében-novemberében nem mindig állt a helyzet magaslatán. Persze pár fokkal nehezebb volt a feladata, mint óbégató angol piaturisták meg minimálbérre bejelentett vállalkozók közt italhoz jutni egy Sziget-pultnál. A szabadságharc napjai az Orbán-kormány IMF-harcainál is keményebb idők voltak, amikor egy Dominónapnál is több alkalom volt végzetes hibák elkövetésére. Amit azonban legtöbben Nagy Imre szemére szoktak vetni, tudniiliik, hogy a Varsói Szerződésből kilépéssel nem kellett volna kapdbefaszomat mutatni a Szovjetuniónak, igaztalan vád, mert addigra már megkezdődött a szovjet csapatok beavatkozása. És hiába a barikádok, utcakövek, Molotov-koktél: a világ legerősebb hadseregébe szükségszerűen beletörtünk, mint Rákosi nyelve az „imprializmusba”. Egy órával azután, hogy Nagy Imre a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnökeként 1956. november 4-i hajnali rádiószózatában tudatta, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, már a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket, vagyis az aztán még többször leadott szózat felelőtlen hitegetés volt.  Manapság a Híradóban naponta mondanak be efféle hazugságokat, de legalább csak a nézettségi adatokkal meg idegrendszerekkel játszanak, nem életekkel. Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leveréséért egy hónappal később törleszthettünk az azóta is csak „melbourne-i vérfürdőként” emlegetett magyar-szovjet vízipóló-mérkőzésen az olimpián. Még szerencse, hogy vízilabdában mi vagyunk a császárok.

2. Kossuth Lajos: „Leborulok e nemzet nagysága előtt.” (1848)

„Magyarország nem volt, hanem lesz” – írta Széchenyi a reformkort elindító Hitel végén, amely a közhiedelemmel ellentétben nem egy Provident-kampányanyag, és lám, a magyar nemzet 1848-ban megmutatta magát, mondhatni berobbantunk a világ köztudatába, mint Kaczor Feri a „Polgármester úr, csak azt kérem, / Egy kis segélyt adjon nékemmel”. A forradalom és szabadságharc első számú közszereplője azonban már Kossuth Lajos volt, a „nemzet atyja”, a „magyar Mózes”, „Isten második fia”, és e címkék nem Kerényi Imre fejéből pattantak ki. Pedig papíron csak az 1848-as Galaktikusok pénzügyminisztere volt Kossuth, de mivel pénz mindenhez kellett, mindennel foglalkozott, nem igazán jutott ideje halpedikűrre. 1848/1849-ben olyan teljesítményt nyújtott, mint a magát felszívó Maradona az 1986-os vb-n. Úgy játszott a magyar lélek húrjain, ahogy még Sean Connery sem a Bond-lányok testén, naná, hogy a NATO-kompatinkibilis honvédség létrehozásához is ő kalapozott pénzt: 1848. július 11-én hatalmas beszédet mondott a képviselőházban, és még csak el sem kellett sütnie a betárazott dakotaközmondást meg Ingyen iPhone-t se ígért mindenkinek, a honatyák már felugrálva szavazták meg a kétszázezer katona felszereléséhez szükséges negyvenkétmillió forintot. Ez volt a kor legmenőbb startup-vállalkozása, eleinte többen támogatták, mint a Prezit. Kossuth ekkor mondta: „Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!” Hogy a vége képzavar, ne érdekeljen senkit, az efféle beszédeket érezni kell, nem érteni.

1. Teleki Pál: „Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.” (1941)

„Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat” – írta a Horthy-korszakban meghurcolt költőzseni, József Attila a maga nemzeti konzultációs válaszában, élete utolsó évében, 1937-ben, jól érezve bőre felszínére kivarrt idegzetével, hogy egyre biztosabban manőverezzük magunkat a pusztulásba. Noha a trianoni békeszerződés után annyi választási lehetőségünk se volt, mint egy versenyzőnek Rózsa György Zsákbamacskájában: csak 1920 után nem az ibiziai nyeremény, hanem az elfogadhatatlan határok revíziója volt a mindent felülíró cél, hiszen a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”-ot fújta minden kisiskolás, szüleik és nagyszüleik. A baj azonban, hogy a magyar revíziós törekvésekben szükségszerűen az a sorstárs Németország lett a legfőbb szövetséges, ahol 1933 után már Hitler dirigált. A két bécsi döntés – a Felvidék és Erdély egy részének „Hitler ajándékaként” történő visszacsatolása – után Magyarország végérvényesen a Harmadik Birodalom vonónyalábjainak vonzásába került. Miután körülöttünk már látványosan kezdtek eltünedezni országok, az amúgy ezer okból bírálható Teleki Pál azon politikusok közé tartozott, akik felismerték a veszélyt, ezért kitörési lehetőséget keresett: 1940. december 12-én „örök barátsági szerződést” kötöttünk Jugoszláviával, amely azonban nem sokkal tartott tovább, mint Britney Spears első házassága. Egy németellenes belgrádi puccsot követően Hitler Magyarország asszisztálását követelte a jugoszláv probléma végső megoldásához, és ezzel „mint nagy darab kő, esett ránk a valóság”. A cserkész Teleki Pál ekkor gondolta úgy, hogy immáron szart se ér az élet, 1941. április 3-án megírta búcsúlevelét Horthy Miklóshoz, majd a Sándor-palotában főbe lőtte magát: „Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok” – írta a magyar történelem legsúlyosabb soraiban. Máig tartja magát a hiedelem, jellemzően a Magyar-Japán Revizionista Társaság regionális rendezvényein és termékbemutatóin, hogy Telekit valójában meggyilkolták.  A Gestapo vagy a tudjukkik.

Nem csoda. Tényleg hihetetlen, hogy volt egy magyar politikus, akivel végzett a lelkiismerete.